Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-03-08 / 10. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ March 8, 1956 Dél-Ázsia mezőgazdasága Dél-Ázsiában még a legjobb esztendőkben sem termeltek elegendőt saját szükségletük ellátására. Csak négy ország — Korea, Burma, Indokína és Sziam — termelt exportálható mennyiségben, bár a kivihető többlet “ál-többlet” volt, mert amig a termelt rizs egy részét exportálták, az országban sokszor éhínség volt. Japán szippantotta fel Korea feleslegeit, amellett Sziám és Indokina termésének egy részét is felvette. Kina is importált ezekből az országokból. Burma termelésének egy része Indiába ment. De a háború következtében Koreában is rizshiány állott be. Burma, Indokina és Sziam exportálható feleslege is lényegesen a háború előtti alá sülyedt. Délkelet-Ázsia mezőgazdasági problémája kétféle megoldást igényel. Először is gyors segítségre van szükség, a háborúk következtében beállott éhínség enyhítésére, másodszor hosszabb lejáratú segítségre, hogy a mindig lappangó éh- inséget azokban az országokban meg lehessen szüntetni. Mindkét féle segítség fő célja kell legyen a lakosság táplálására szolgáló rizsmennyiséget fokozni. Többek között a következő lépésekre van szükség: a rendelkezésre álló rizskészletek megóvása jobb kezeléssel, és megfelelő tárolással: javított hántolási eljárások; műtrágya nagyobb mérvű használata és magnemesités, hogy a hozam növekedjen. Az ázsiai földmives nyomasztó szegénység hínár jában él; gazdasági elmaradottsága szinte középkori. Legnagyobb részük oly apró földön gazdálkodik, hogy nyugaton ekkora területet kertnek minősítenek — nem farmnak. Például Indokínában a földmives családok 62%-ának nem egész egy acre a rizsföldje. Az indiai földmives átlag farmja 2 és fél acre, japán, indonéziai és sziámi parasztok szintén ilyen liliputi farmokon tengődnek. Burma-i farmok ezekhez képest nagy” nak mondhatók — felső Burmában tiz-tizenöt acre, alsó Burmában kb. 20 acre az átlag. Ezt a gazdálkodási rendszert ridegen “önellá- tó'”-nak (subsistence) nevezik. Következménye Óriási föld és munkaerő pocsékolás. Bár a gazda heti hét napon hajnaltól estig gürcöl, még jó termés esetén sem képes földjéből többet kihozni, mint éppen csak a legszükségesebbet, hogy családjával éhen ne haljon.. Feleslege nem marad, és a fenyegető éhhalál soha sincs távol hajlékától. Jó termésű években szerencsésnek fogja magát tekinteni, ha annyi rizst aratott, hogy következő aratásig kitart készlete. Ha földjét csak bérli, termésének nagy része bér fejében a tulajdonost illeti. A falusi uzsorás — gyakran maga a földesur vagy ügynöke — aki kölcsönzi neki a pénzt magvásárlásra, szintén leveszi a maga sápját, a földmi vésnék nem sok marad. Ha saját földjét műveli, termésének egy része az adóbehajtó kezeibe kerül. Polgárháború idején a falujába szállásolt katonaság is segít felenni nyomorult kis készletét — legtöbbször minden kárpótlás nélkül. Délkelet-Ázsia rizstermő vidékein a farmerek 75%-a nem tulajdonos hanem bérlő volt, de egyéb vidékeken is nagy a bérlők száma. A farmer bérlő marad, mert nincs sem tőkéje, sem hitele föld és felszerelés vásárlására. Tulajdonosból is bérlő lesz, ha nem tudja adósságát visszafizetni. A mezőgazdasági adósság súlyos teher minden rizstermelő országban, ezért van ott annyi bérlő. Bár a feudalizmus, mint rendszer, századok óta megszűnt, Ázsia egyes vidékein a feudalizmus egy s más jellege fennmaradt a bérlő-földes- ur viszonyában. 2 ezer éve például a földesur börtönt tartott fenn, ahová nem-fizetés esetén bezárhatta bérlőjét és meg is botoztathatta, mint a jobbágyokat a középkorban. A bérlőnek nem volt törvényes védelme. A földesur volt a törvény; Ha a földesur, aki a bért szedte, egyúttal a falu pénzkölcsönzője is — uzsora-kamattal pénzt is adott kölcsön a farmereknek. Mikor az adósság elérte a föld értékét, a tulajdonos át kellett írassa földjét a hitelezőre, és Írott szerződésben köteleznie kellett magát és minden leszármazottjait — örök időkig, — hogy a földet tovább műveli a földesurnak. Sok földesur azt is követelte a bérlőtől, hogy temetések vagy családi ünnepségek alkalmával a bérlő mint cseléd (Folytatás a 11-ik oldalon) Munkásmozgalom MEANY ÉS BECK HARCOL A HATALOMÉRT Súlyos veszély fenyegeti az alig három hónappal ezelőtt megalakult AFL-CIO munkásszövetség egységét. George Meany, elnök, hir szerint intézkedett, hogy vizsgálatot indítsanak a hatalmas, 1,300,000 tagot iszámlá 1 ó fuvarosmun- bás-szakszervezet ellen. ]A vizsgálat kimenetele a hagy szakszervezet végleges felfüggesztésével járhat. A f u varosmunkások szakszervezete az AFL- CIO munkásszövetség legnagyobb szakszervezete. A szakszervezet kebelén belül olyan események folynak, amelyekről a beszámolók azt szeretnék elhitetni, hogy mindössze a vezetőség tagjai közt zajló küzdelmekről van szó, ponosabban arról, hogy tömeguralmi elemek akarják magukhoz ragadni a hatalmat; a valóságban azonban a tömeguralom és gengszterkedés mellett a a munkásmozgalmi helyzetkép számos más tényezője is szerepel. íme, a veszélyek! A következmények súlyos kihatással lehetnek a szervezett munkásság egységére, nemcsak a fuvarosmunkások és az AFL-CIO kapcsolataira. Veszélyeztethetik a szervezetlen munkások megszervezésére irányuló kampányt, amelyről eddig- ele oly sokat beszéltek. A következmények magukkal hozhatják a munkásság politikai tevékeny ségének legyengülését; megzavarhatják a kapcsolatokat az ipari szakszervezetek és a régimódi AFL-fcie szakszervezetek közt, különösen az építőipari munkások szervezeteivel. És végül kihatással lehetnek a keleti és a nyugati dokkmunkások szakszervezeteinek kapcsolataira is ............... Hatalmi versengés A fejlemények gyújtópontja a fuvarozómunkások newyorki kerületi tanácsának tisztviselőválasztása volt. A még hivatalban levő elnök, Martin Lacey híveinek küzdelme az elnöki állásra törő John J. O’Rourke híveivel voltaképpen csak helyi tükröződése annak az állítólagos küzdelemnek, amely országos méretekben folyik a fuvarosmunkások országos szakszervezete elnökének, Dave Becknek hívei, és James Hoffának, az országos szakszervezet detroiti alelnökének hívei közt. Hoffának a szakszervezet középnyugati hatalmas konferenciájában van a fő támaszpontja. Ez a Hoffa támogatta O’Rourke-t. Azt mondják, hogy ez utóbbi csoport gengszteruralomra támaszkodik. A newyorki tanács királyi falat ebben a hatalmi versengésben, nemcsak azért, mert nagyságát tekintve kulcsfontossággal bir, hanem azért, mert a fuvarosmunkás-szakszervezet keleti konferenciájának kulcsfontosságú erődítménye. O’Rourke hívei ráadásul szoros kapcsolatban állnak az ILA-val, (az International Longshoremen’s Association-nel), amelyet három évvel ezelőtt kizárt az AFL, állítólag azért, mert gengszterbefolyás érvényesült a vezetőségében. Ennek a csoportnak a támogatása és az ILA végleges NLRB-választási győzelme a Meany által össze- eszkábált és engedélyezett uj dokkmunkás-szervezet felett idézte elő, hogy Beck megváltoztatta korábbi ellenzését és az ILA mellé állt és arra törekedett, hogy az ILA-t vegyék be a fuvarosmunkások szakszervezetébe. Ennek a lépésnek azonban útjában állt az AFL-CIO alapokmányának egy rendelkezése. Nem szabad azt hinni, hogy nem fontos Beck szerepe, mint a régi vonalú AFL-szakszervezetek szószólója, aki némiképp még mindig görbe szemmel nézi a CIO-féle ipari szakszervezeteket, de mégis ő vette rá a nem-CIO szakszervezeteket, hogy csatlakozzanak le az ipari szakszervezetek ügyosztályához. Azóta megtörtént az első heves összecsapás, a hovatartozási küzdelem az építőipari munkások és az autómunkások között. Hoffa képviselte az építőipari munkásokat ebben a vitában, amelyet a végén Reuther javára döntöttek el, igaz, olymódon, hogy kibújtak a főkérdések rendezése alól, amelyek az ipari szakszervezetek és az építőipari munkások közt felmerültek. Fontos tehát, hova húz Beck, vagy hova húz Hoffa. Hol van a politikai egység? Beck is, Hoffa is ugyanakkor republikánusok. Szoros szövetségben állnak a republikánus vezetés alatt álló hatalmas asztalosmunkás-szakszer- vezettel, valamint más, ugyancsak republikánus hajlandóságú vezetők által irányított építőipari munkásszervezetekkel. Mindezek fontos tényezők. Mindebből látható, hogy itt az összeütközések és szövetségek olyan össze-visszakereszteződésé- ről van szó, amely se nem következetes, se nem világosan kivehető. Annyi azonban látható, hogy több kilátás van a régi kapcsolatok megszakadására, mint újak összeragasztására. Valami azonban készül és itt lesz hamarosan, akkor azonban nagyon könnyen mély hatást gyakorolhat a szervezett munkásság további útjára, sőt sorsára is. Haladó munkások egy dologban biztosak lehetnek: a gengszterkedés vádja nem egyoldalú, ennélfogva mindkét oldal bizonyos rosszillatu elemei, valamint úgy Beck, mint Meany hívei kell, hogy némi kézzelfogható bizonyítékát adják annak, hogy őszintén kívánják a háztisztogatást. Óvakodjanak a szakadástól! A legrosszabb, amit tehetnek az, ha bármilyen szakszervezetet felfüggesztenek vagy kizárnak. A helyzetet nagyon megnehezitette az ILA kizárása, csak azért, hogy egy maroknyi sötét alaknak a nyakát törjék. Ha pedig ez vétkes könnyelműség volt 60,000 dokkmunkással szemben, sokkal súlyosabb lenne 1, 300,000 fuvarosmunkással szemben. Ez nagyobbszabásu szakadást jelentene a munkásmozgalomban, főleg oly röviddel a fúzió után. Mert nagyon hátrányos következményeket vont maga után szakszervezetek kizárása a munkásság főáramlatából, akármilyen Okra hivatkoztak is. A volt CIO sose heverte ki ezt a katasztrofális hibát. Ma pedig azt látjuk, hogy kizárt szakszervezetek módját ejtik, hogy legalább némi kapcsolatot teremtsenek a főáramlattal, alkotmányos és egyéb tilalmak ellenére. Egész egyszerűen vissza kellene bocsátani őket nyiltan a főbejáraton keresztül és fel kellene ruházni őket azzal a joggal, hogy elfoglalják helyüket a munkásság családjában az alapokmány védelme alatt. Mindent tegyenek, amit akarnak, csak egyre ügyeljenek: a szervezett munkásság egységének fenntartására minden körülmények között. Hogyan kritizáljuk a naptárt? Tisztelt Szerkesztőség! Amikor még Magyarországon éltem, nem volt más olvasnivalója egy földmunkásnak, vagy ipari munkásnak, mint egy kalendárium, amit a vásáron vett 25, vagy 30 krajcárért és még kapott ráadásul egy csízió álmoskönyvet. Az amerikai munkásoknak módjában áll sok minden más jó irodalmat olvasni. A Munkás Otthonokban vannak könyvtárak, a Magyar Szó megjelenik minden héten és igy nem elkerülhetetlenül szükséges, hogy a kalendáriumban a világ minden fontos tudnivalója benne legyen. Én inkább azt szeretném tudni, hogy ki mennyi naptárt juttatott el a lapunkat nem olvasó magyar testvérek kezébe, vagy hányat küldtek Magyarországra a hozzátartozóiknak. Ez volna az igazi konstruktiv kritika a naptárról. Nem akarom azt mondani, hogy a hiányosságokat ne kritizáljuk, ha előfordulnak. De a kritika mellett is kell mutatni, hogy a naptárt — mégha sokak szerint hiányos is, — hogyan terjesszük minél jobban. Tisztelettel J. M. Los Angeles, Cal. AKI AZ IGAZAT AKARJA TUDNI, ANNAK A “MAGYAR SZÓT’’ KELL OLVASNI! A SZÁNOK BESZÉLNEK] írja: Eörsi Béla
