Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-02-23 / 8. szám
February 23, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 '( = -- ^ A VILÁGIRODALOM REMEKEI JOHANN WOLFGANG YON GOETHE: FAUST Fordította: dr. p. b. III. Margit átszaladt a szomszéd házba, amikor megtalálta a második ékszerdobozt is. “Oh Márta asszony, mondotta, mitévő legyek? Annyira szeretném megtartani ezeket a csodálatos ékszereket!” “Tartsd meg, mondta a hiú és cifraságokért rajongó asszony. Tartsd meg, de ne mondd meg az anyádnak. Átjöhetsz minden nap és itt nyugodtan teleaggathatod magadat velük.” Mephistopheles megismerkedett Márta asszonynyal és nemsokára beinvitálta a házába Faustot is olyankor, amikor Margit éppen ott volt. Zsenge és szűzies szépsége, egyszerűsége és derék ifjonti ártatlansága Faust szivét odaadó és igaz Szerelemmel töltötte el, méltóan ahhoz a benne bi ó teremtéshez, akit imádatával körülvett. Csakhogy az ördögi ital másfajta lángot is gyújtó :t benne, amely még vadabbul égette. Mephistopheles pedig vigyorogva figyelte, hogy lássa, mint falja fel a gonosz a jót. Margit lelkinyugalmát az ördög derekasan feldúlta. Irulva-pirulva, nagy nyugtalankodások közben hallgatott Margit Faust buzgó udvarlására, bevallotta neki, hogy szereti és készen áll arra, hogy odaadja magát. Végső erőfeszítésében Faust lelke fellázadt az ellenállhatatlan kísértés felien s a hegyek közé menekült a magányba, ahol hosszú napokon keresztül barlangokban élt. Mephistopheles mindaddig nem ment utána, amig felérkezettnek nem látta az időt. Akkor aztán megjelent Faust előtt és olyan képet festett le előtte a Faust után sóvárgó leányzóról, hogy az egészen felkavarta. . “Te átkozott! kiáltott fel Faust, takarodj a szemem elől és ne vedd ajkaidra e dicső teremtés nevét. Ne szítsd fel félőrült lelkemben az iránta érzett vágyamat!” Mephistopheles elmosolyodott, “ő bizony csak néz, néz ki az ablakon, mondta, és nézi a felhőket, amint elhúznak a város mögött. ‘Bárcsak madár lennék!’ sóhajtja keservesen és terád vár. Egész nap és féléjszakán keresztül utánad vágyakozik. Szemeid tüze, mosolyod varázsa kitett magáért. Elrabolta a leány nyugalmát. Azt már csakis a karjaid közt találhatja meg.” “Kígyó! Kígyó!” nyöszörögte Faust tehetetlenül. “Nem tudom elfelejteni, de nem tudom elhagyni sem őt!” Dühöngve a gonosz szellem ellen, de ugyanakkor mohó türelmetlenségben égve tért vissza a városba, A győztes Mephistopheles mellett sietve engedett a gonosznak, vakon és esztelenül. Megbizonyosodva, hogy Faust immár az övé, Mephistopheles egyik izgalomból a másikba cipelte és a megbánás minden halk szavát elnyomta gúnyolódásával, örökké megújított kisértésekkel és gyönyörökkel. Margit egyre kétségbeesettebben ragaszkodott hozzá, minél jobban letiporta szerelme. A városban szerteszét már ő lett a pletykázások célpontja. A botrányos mendemondák, amelyeket körülötte suttogtak-buttogtak, fivére, Valentin révén jutottak füleibe. Fivére a császári hadsereg katonája volt. Vad haragban rohant haza, hogy kérdőre vonja nővérét. A kapunál Fausttal és Mephistopheles-szel találkozott. Kivont karddal vetette magát rájuk. Mephistopheles minden egves döfést kivédett, amig Valentin igy nem kiáltott fel: “Én magával az ördöggel párbajozom. Csuklóm kifáradt már!” “Szúrd le! Szúrd le!” súgta Mephistopheles Faustnak, aki tehetetlenül engedelmeskedett neki. Valentin hangos kiáltással rogyott a földre, gyilkosai pedig azonnal eltűntek. Margit lerohant az utcára és melléje roskadt. A haldokló szemei lángra kaptak, amikor megpillantotta. “Isten legyen irgalmas hozzád!” hörögte. “De a földön légy átkozott! Töröld le csalfa könnyeidet! Az, hogy elvesztetted női becsületedet, az lett az én vesztem. Mint katona halok meg, de a másvilágon is a helyes utat járom!” Mephistopheles szédítő repüléssel vitte Faustot a Harz-hegység Brocken nevű csúcsára és érzékeit fantasztikus, kápráztató, buja orgiákkal részegítette meg. Boszorkányok és szellemek ünnepelték ott a Walpurgis-éjt. Boszorkányság szállta meg az egész nagy hegyet. Baglyok huhogtak mindenfelé villogó szemekkel. Gyikok és kígyók surrantak a hegy csúcsa felé. Bőrszárnyaikkal csapkodták a fekete levegőt a denevérek. Szelek vágtattak a komor ég alatt. A rengeteg erdő hatalmas fái recsegtek- ropogtak, majd amikor a zord, mohos faóriások mennydörgő robajjal letörtek és a földre zuhantak, ezer meg ezer visszhang zendült meg a letört ágak közül, baglyok és állatok sivalkodtak; gördülő sziklák dübörögtek és a szélkorbácsolta patakok zúgtak. “Haliga!” szólt Mephistopheles. “A zajló szél fölött, nem hallod-e a boszorkányok ricsaját, amely hangosabb, mint a vihar és a pusztulás? Nézz csak amoda, mily mély tűzzel izzik Mammon a sziklák szivében!” Messze magasban fölöttük fekete tömeg csörtetett, tolongott, lökdösődött, nyargalt a Brocken csúcsa felé. Seprőnyeleken, vasvillanye- leken, kecskéken, disznókon és patkányokon lovagló férfiak és nők visítva, kacagva, ordibálva igyekeztek a rejtelmes találkozóra. Lidércfények futkároztak engedelmesen, hogy urukat és gazdájukat, Mephistophelest kalauzolják a gyülekezés helyére. Szirtek és fák nyögtek- bugtak, amint elhaladt mellettük. Maguk a szurdokok és szakadékok is lassú és kísérteties mozgásban nyüzsögni látszottak. Gyér vörös fény izzott a mélységben és a barlangban. Fantomos fénnyel gyulladt ki a köd és a kipárolgás. Tüznyelvek kúsztak le a hegy arculatáról, emitt finom, egymásbafonódó szálak alakjában, amott meg mint valami kibuggyanó forrás. Száz és száz éren át áradtak be a völgyekbe. A zajongó boszorkány had körülvette és sodorta magával őket pokoli áradatban. Amint a bérctető felé rajzottak, a boszorkányok irtó tömegben leereszkedtek, úgy csapva le, mint vadmadarak a talajra és beláthatatlan távolságra szétterjedve letelepedtek. Faustot kelekótyává tette az ördögi dáridó és gyönyörrel átadta magát a gyönyörű éjszakának. Az első bűnhöz szinte hasonlóan szép és az utolsóhoz hasonlóan undok alakzatokat öltő bü- bájosságok kábították el érzékeit. Kavargó agyát szerelemittas arcok és formák ejtették tőrbe. Fülébe megigéző édes hangok daloltak undorító aljasságokat. Csufondáros hangok üdvözölték az ágasbogas bozótból és a szirtek mögül. Fehér női karok ölelték magukhoz és őrületes, tomboló táncokba gabalyitották. Kancsal öregek, akikben kaján gonoszságon kívül más képesség már nem maradt, örvénylettek körülötte viruló fiatalokkal együtt, akik ragyo- góak és dicsőségteljesek voltak, nem említve a gonoszság fekete bélyegét, mely elcsúfította homlokukat. És mindebben az őrületben volt egy központi őrület, vadabb, mint a többi: egy nagy-nagv fekete sziklatömb tetején maga a gonosz-ifit trónuson és kegyesen fogadta mindezeknek a halálos vétkeknek imádatát. Istenkáromló mély tisztelettel jöttek hajbókolva mindezek a vétkek az istentelen oltár elé. De még ez a Walpurgis-éj, a boszorkányság és varázslat e megkoronázási éjszakája sem adta Faustot Mephistopheles kezére. Démonok és boszorkák, varázslat és bübájosság, ördöngösség éa pokoli pompa szerepet játszott ugyan az ő tudás utáni végtelen szomjában, de nem vonzották őt oda magukhoz, hacsak egy elmúló pillanatra nem, és még mindig nem töltötték el kielégüléssel és megelégedettséggel. “Tovább, tovább!” kiáltotta és újra csak “Tovább, tovább!”, esengett, amikor Mephistopheles egyik gyönyörből a másikba vonszolta, a Brocken csúcsáról vissza a földre, az öröm és a bánat jelenetein keresztül, melyek hasonlóképpen a végtelenség határán mozogtak, egyik élményből a másikba, de egyik sem volt elég átütő, hogy határtalan vágyódásának torkát betöltse. (Folytatjuk) Az amerikai újságolvasó közönség az utolsó időkben sokat olvasott a néger népnek teljes egyenjogúságáért folytatott küzdelmeiről, épugy, mint bizonyos uralkodó körök elszánt igyekezeteiről, hogy azt mindenáron megakadályozzák. Hamarjában csak három kimagasló esetet említek a közelmúlt időkből: A Till gyilkosság, a Montgomery-i bus sztrájk és legutóbb az Alaba- ma-i egyetem ügye. Valószínű, hogy az olvasó közönség ezeket a híreket elolvasván, hamarosan napirendre tért fölöttük, a rosszalástól egészen a fölháborodá- sig terjedő reakcióval, avval a gondolattal, hogy hát ez végül is a néger nép ügye. Sokan meg úgy gondolják, hogy mindez bizony nagyon szégyenletes, de lassan mégis csak javul minden, lám a 'Supreme Court is kiállott a néger nép egyenjogúságáért, meg ma már itt New Yorkban teljes egyenlőség alapján lehet velük találkozni irodákban, hivatalokban, vendéglőkben és színházakban, ahol még tiz évvel ezelőtt ez ritkaság volt. Elfelejtik, hogy ezek a vívmányok nem jöttek volna létre a néger nép és a haladószellemü fehér lakosság együttműködő igyekezete nélkül, és elfelejtik azt is, hogy ami haladást elértünk az még mindig kevés a végcélhoz hasonlítva, még mindig nagyon sok munkaalkalom zárva van négerek részére, különösen a hivatásbeli foglalkozásokban, az “elegánsabb” vendéglőkben nem szolgálnak ki négereket, stb. De a legsúlyosabb hiba itt New York-ban még mindig a lakáskérdés terén van, itt még mindig a legszigorúbb elválasztás átka dühöng, a város legnagyobb részében és különösen a jobb negyedekben néger nem kaphat lakást, nem vehet házat. A küzdelem nem pihenhet amig ezek a viszonyok fennállnak. Mert bizony nagyon szégyenletes dolog ez, hogy abban az országban, amely azon az elven alapul, hogy “minden ember egyenlőnek teremtetett”, amely ezekért az elvekért egy véres polgárháborút folytatott, 75 évvel később még mindig küzdelmet kell folytatni, hogy ezeket a vívmányokat valóságra lehessen váltani, és hogy egyének és csoportok büntetlenül sérthetik alaptörvényeinket. Mindannyiunk felelőssége A Supreme Court döntése nagyjelentőségű lépés volt a helyes irányban, de addig amig a bírói határozat nem szab ki hathatós fenyítéket az engedetlenkedők ellen, mindaddig a döntés csak Írott malaszt marad. Mindaddig amig az állami, és még inkább szövetségi hatóságok nem találják meg a lehetőséget arra, hogy beavatkozzanak amikor az ország egyenjogú néger lakosai ellen ismert egyének és csoportok bűntényeket követnek el, az amerikai nép lelkiismerete nem nyugodhat. Minden egyes ilyen, a néger nép ellen elkövetett jogséi'tésért és bűntényért minden egyes amerikai polgár felelős. Mert nem igaz, hogy a néger nép egyenjogúsága a néger nép dolga. Az ország “fehér” lakossága hozta létre ezt a csúf és szégyenletes helyzetet, ezt a “mess”-t, a fehérek dolga azt megint kitakarítani és jóvátenni. Kétségtelen, hogy a néger nép készséggel hajlandó segíteni ebben a munkában, de alapjában ez a fehérek dolga, és ez a munka addig nem is lesz befejezve amig az ország fehér lakossága be nem látja, hogy hibáit saját maga kell hogy jóvá tegye. Csak akkor lesz tiszta az amei'ikai nép lelkiismerete, csak akkor állhat megint ki a világ elé Amerika megmondani, hogy mi a helyes és mi nem. Milyen álszenteskedés a fenkölt nagy elveket hirdetni egyenlőségről és szabadságról, amikor Mississippi államban egy néger fiú gyiD kosait az esküdtszék felmenti, holott mindenki tudja, hogy a vádlottak bűnösök, amikor egy néger nőt meg lehet büntetni amiért a megfizetett viteldijáért leült egy bus-ban egy olyan ülésre amely “fehéreknek” van fenntartva, amikor egy adófizető polgár nem járhat az általa választott egyetemre dacára a Supreme Court utasításának. Milyen álszenteskedés az, amikor az Amerikai Munkás Szövetség magát “szabad” szakszervezetnek nevezi, és legnagyobb szakszervezetei kizárnak néger munkásokat tagjai sorából? Gondolkozzunk mindezek fölött: február a “Testvériség Hónapja”, februái'ban van Lincoln elnök születésnapja, és ne felejtsük el Lincoln intését: “Ez a nemzet nem maradhat fenn sokáig félig szabadon és félig rabszolgaként”! V. SZÉLJEGYZETEK
