Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1955-08-25 / 34. szám

8

AMERIKAI MAGYAR SZ6

August 25, 1955

Thomas Mann irói jelentősége

Alig két hónapja, hogy az egész müveit világ ünnepelte a kritikai realizmus utolsó nagy képviselőjének, Thomas Mann-nak nyolcvanadik születésnapját — s ma halálánál egyesül a kultúra, a humanizmus minden igaz hívének gyásza és bánata. A veszteség érzése annál hevesebb és mélyebb, mert Thomas Mann hatalmas életműve még nyolcvan éves korában sem volt lezárva. Körülbelül egy éve jelent meg fiatalkori töredéke folytatásának, a Szélhámos Félix Krull megemlékezéseinek első kötete. És az olvasók milliói csodálattal élvezték, hogy a mi korunkban is lehetséges nagyszabású humoros regény, mely a jelen életéből meríti témáját. Ez a mü — sajnos

— valószínűleg csak töredékben maradt ránk. A nyolcvan éves Thomas Mann mint alkotóképessége teljében álló iró halt meg, munkája kellős közepén.

Ez az eredményes dacolás az öreg korral, a világ fejlődésétől való elidegenedéssel — döntő jegye Thomas Mann irói egyéniségének. Müvei

— minden művészi tökéletesség ellenére, sőt éppen ezért — sohasem artisztikus formakisérlete- zések. Ellenkezőleg: mind tartalmuk, mind formájuk Írójuk belső konfliktusaiból, kora nagy problémáival való tusakodásából született meg. Ez az együtthaladás a korszak uj problémáival, ez a friss befogadóképesség az uj, a jövőbe mutató iránt: Thomas Mann örökifjú irói egyéniségének kulcsa.

. Korunk története bonyolult, szövevényes utakon jár. S igy - természetesen az az életmű, mely ez utat, annak perspektíváit tükrözi, sem lehetett egyenes vonalú. Annál kevésbé, mert Thomas Mann polgári iró volt és az is maradt; bizonyos polgári előítéletek leküzdése tehát számára nem lehetett egyszerű, egycsapással megoldható kérdés. Persze: Thomas Mann olyan polgári iró volt, aki kezdettől fogva tisztán látta kora polgárságának problematikáját. De a fiatal Thomas Mann még csak a hajdani polgári-patrícius kultúrát és humanizmust tudta szembeállítani a kapitalizmus kulturálatlanságával és embertelenségével (lásd a “Buddenbrook-ház” cimü világhirü regényét és fiatalkori novelláit), csupán a romantikus antikapitalizmus nézőpontjáról

Miután évszázadokon keresztül vágyakozva nézett az ember a világűrbe, most végre elérkezett az első lépéshez, amely a hosszú, “rögös” külvilágba vezet. És amint Noé pátriárka galambot bocsátott ki a bárkájából, hogy szárazföld után nézzen, azonképpen tudósaink is készítik már a • “maradat”, amelynek feladata, hogy hirt hozzon a világűr uj világáról.

Mert “madár”-nak nevezték el a tudósok a mesterséges mellékbolygót (egy bolygó bolygóját), amelyet most terveznek meg, egy icipici kis holdat, amely a föld körül fog körbenjárni. Ez lesz Amerika hozzájárulása az 1957—58-as Nemzetközi Geofizikai Évhez.

Ez az uj madár, ha sikeres lesz küldetése, so- ihasem fog visszatérni, de nem azért, mert földet talált, mint Noé apánk galambja, hanem az- .£rt, mert a surlódó hőség el fogja égetni akkor, amikor lefelé való utján végül újra eléri a föld jégkörét,

A mellékbolygó meglehetősen apró tárgy, talán akkora, mint egy kosárlabda és vagy 100 fontot nyom a tudósok szerint, akik a bejelentést a Fehér Házban megtették, összetételét, szerkezetét és felszerelését még nem döntötték el, mert hiszen az egész terv — még csak terv.

A mellékbolygónak nem lesz energiaellátása, hanem magára lesz hagyva két-háromszáz mérföld magasságban, ahova rakéta dobja fel, onnan pedig oldalvást belövelik a földkörüli pályába. , pályavonalába, ahol aztán óránként elképesztő sebességgel: 18,000. mérföld sebességgel, körülbelül tízszer gyorsabban, mint a rakétarepülők, fog vágtatni a világűrben.

A közönség tudomására jutott adatok szerint egy rakéta legnagyobb sebessége körülbelül 6,000 mérföld óránként. A legnagyobb magasság, ami. lyenbe magános rakéta eddig feljutott — 150 mérföld a föld színe felett. Mind ez a kettő még távolról sem elég a mellékbolyg<inak. De itt segítségül jön a swifti elgondolás, amely szerint a bolhának is vannak bolhái. Egy kise(bb rakétát

volt képes a tőkés rendszert bírálni. Ebből a bírálatból szükségképpen hiányzott a perspektíva. Nem csoda tehát, hogy az első világháború árja magával sodorta Thomas Mannt is.

Ez az eltévelyedés azonban nem tartott sokáig. A hohenzollerni Németország összeomlása, a weimari köztársaság létrejötte már csatasorba állította Thomas Mannt a demokratikus fejlődés mellett. Egyike volt azoknak az Íróknak, akik elsőnek ismerték fel a felfejlődő, ujtipusu reakció, a fasizmus veszedelmét, és bátran, a legmagasabb rendű irói eszközökkel vették fel a harcot ellene. “A varázshegy” cimü regényének gerincét ez az ideológiai harc teszi. “Mario és a varázsló” cimü novellája pedig már frontális támadást indít a fasiszta demagógia ellen.

Thomas Mannt a társadalmi élet szemlélete, a társadalmi harcokban való aktiv részvétele oda vezették, hogy ezt a perspektívát a szocializmusban találja meg. Nem mintha valaha is szocialista lett volna. Thomas Mann polgár volt és polgár is maradt. De mint nagy ember és nagy iró megértette, hogy a polgári társadalom ellentmondásait csak a szocializmus oldhatja fel; hogy az emberiségnek a barbárságba süllyedését csak a szocializmus akadályozhatja meg. És mert ezt az élettapasztalatát, ezt a világnézetét igaz költői eszközökkel tudta kifejezésre juttatni, nem válhatott pesszimistává társadalomábrázolása, noha a jelen kor polgári létének leküzdhetetlen ellentmondásait kíméletet nem ismerő következetességgel tárta fel.

író és ember harcos egységbe központosul Thomas Mann művészi fejlődésében. Mindenki tudja, mit tett Thomas Mann a Hitler elleni ideológiai harcban; mindenki tudja, milyen bátran és határozottan állt ki sok éven át a béke mellett, az atomháború ellen, a német nép békés és demokratikus egyesülése érdekében. De még talán nem mindenki érti meg, hogy itt nem egy világhírű ember társadalmi fellépéséről van szó, melyek, úgyszólván irói életműve mellett, attól viszonylagos függetlenségben, mint emberi lelkiismeretének kitörései hangzanak el. Nem, Thomas Mann fejlődése éppen abban csúcsosodik ki, hogy irói életművének centruma egybeesik világnézeti

fel lehet szerelni egy nagyobbra és egy még kisebbet a kisebbre és igy tovább és ezek akkor robbannak, amikor a másik már felhatoló erejének a vége felé jut.

így aztán mindegyik azzal a sebességgel és azon a magasságon kezdi, ahol a másik abbahagyja s úgy repül tovább.. Egy kettős rakéta már feljutott 250 mérföld magasságba, de természetesen csak néhány másodpercig tudott ottharad- ni. Elképzelésünk szerint két vagy három színvonalra beállított rakéta fog szerepelni a mellékbolygó felreppentéséhez. Sok tonna rakéta és üzemanyag lesz szükséges ahhoz, hogy ezt az icipici tárgyát rendeltetési helyére juttassák, mintha csak egy egész tengerjáró haját használnának fel ahhoz, hogy egyetlenegy embert átszállítsanak az Atlanti-óceánon.

A mellékbolygö felrepitése már más probléma. Vagy kitalálnak valamilyen újfajta szerkezetet, amely 18,000 mérföldes sebességgel tudja pályavonalába lőni vagy pedig a rakétát olyan helyzetbe állítják, amely a maga sebességét továbbadja a “madár”-nak a végső lökés tetejébe. Az a sejtelmünk, hogy nem sok részletet fogunk hallani arról, hogyan indul el a rakéta vagy a “madár”, mert a műveletnek ezeket a részleteit a védelmi minisztérium kezeli és az eredeti bejelentés is csak azt mondja, hogy tudósokkal fogják közölni a mellékbolygóra vonatkozó összes adatokat.

Sok ember nem tudja felfogni, hogyan is lesz képes a “madár” saját mozgatóerő nélkül fennmaradni. Nem fogyaszt-e a rakéta roppant meny- nyiségü energiát, hogy a “madarat” felvigye a magasba és onnan továbblenditse? Erre az a felelet, hogy a holdnak sincs saját motorja és mégis elég jól elvégzi dolgát.

Az energiának egy nagy része, amit a rakéta vagy bármi más felhasznál a mozgásra, arra használódik, hogy legyőzze a súrlódást. Minél kisebb a súrlódás, annál kevesebb energiára van szükség, mint ezt mindenki tudja, aki valaha már

és politikai küzdelmeinek eme középpontjával. Ez az egység tette fellépéseit oly meggyőzővé. Ez a titka müvei átütő hatásának.

Thomas Mann sajátos helyet foglal el a kritikai realizmus történetében. Mig, azt lehetne mondani, Fieldingtől Tolsztojig a nagy kritikai* realisták a polgári társadalom életét magát ábrázolták, addig Thomas Mann-nál a mai polgári társadalom belső problémáinak teljessége tárul elénk. Persze nem elvont, gondolati formában. Thomas Mann mindig éleven embereket ábrázol. Ámde a polgári társadalom jelenéhez és jövőjé- hez elfoglalt álláspontja azt eredményezte, hogy alakjait, cselekményeit e belső problematika látószögéből válogatta ki, nem a közvetlenül adott mindennapi életből. Proletariátus és burzsoázia osztályharca ilymódon nem tükröződik közvetlenül Thomas Mann életművében. Annál tökéletesebb, annál átfogóbb teljességgel azonban azok az ideológiai, azok a lelki és morális problémák, amelyeken keresztül ez az osztályharc rányomja bélyegét a polgári társadalomnak minden tipikus megnyilvánulására. — Ebben az iro- dalmilag döntő tekintetben Thomas Mann éppen úgy a polgári társadalom életének nagy történetírója, mint Balzac vagy Stendhal. Az utókor az ő müveiből éppen úgy fogja megtudni, hogyan éltek, milyen kérdésekkel vívódtak a mai polgári társadalom tipikus polgári alakjai, mint, a múltat illetőleg, a kritikai realizmus nagy képviselőinek alkotásaiból.

De ezen tulmenőleg Thomas Mann eme irói sajátosságának megvan a maga különleges aktuális jelentősége is. Thomas Mann problémái ma —• váltakozó formában — millió polgárnak, millió, a polgári világnézet hatása alatt fejlődött és élő embernek problémái. Az ő irói kérdésfeltevései és irói válaszai pedig a legalkalmasabbak arra, hogy ezeket az embereket lelki válaszút elé állítsák: válaszúira a háború vagy a béke akarása, válaszúira kultúra és barbárság, humanitás és embertelenség és — végső fokon — kapitalizmus és szocializmus között. És Thomas Mann nemcsak válaszúira állít, hanem világosan megmutatja a választandó utat is. S ezért Thomas Mann nemcsak korának legnagyobb polgári Írója, hanem egyúttal, ettől elválaszthatatlanul — csakúgy mint irodalmi ősei, a nagy kritikai realisták —, kora társadalmának nagy nevelője is volt.

Lukács György

táncparketten siklott. A levegő egyre ritkább lesz, minél magasabbra jutunk, és ott: az ionosz- férában, amelyben a “madár” repülni fog, a levegő már oly tiszta, hogy úgyszólván nem is okoz súrlódást.

De a “madár”-ra egy másik erő is hat: a föld vonzásának ereje, a gravitáció, amely mindent lefelé húz a föld felé. Hogy megértsük a nehézkedés hatását a “madár”-ra, képzeljünk el egy játékot: a “madárí’-huzást.

Egy madarat felhajitunk a levegőbe. Egy ember, aki a földön áll, zsineggel igyekszik visszahúzni a föld felszínére. Ugyanannyi erővel fogja huzni, mint amennyit a nehézkedés gyakorol a madárrá azon a ponton, ahol éppen tartózkodik. Amint a rakéta felfelé húz, felfelé huzó ereje nagyobb, mint a föld vonzása és a földönálló embernek úgy kell utánaengedni a zsineget, mint a halásznak.

Akkor aztán a rakéta elérkezik a “madár” pályája indulópontjáig, a “madár”-nak megadja a végső lökést, amellyel az megkezdi köralaku mozgását és megkezdődik a játék. Mi fog történni?

Ha a végső kilövés erős, a madár el fogja szakítani a zsineget és elszabadul. Olyasmi volna ez, mint a hajó a világűrben, elég energiával rendelkezve, hogy a külső térbe hatoljon. Ha a végső kilövellés gyenge, az ember képes visszahúzni a madarat, amely egyre kisebb köröket irva le spirális (csavar) vonalban szépen visszatér a földre. Ámde ha a kilövellés éppen annyi, ameny- nyi kell, a kettős húzás közti egyensúly létrejön és sem az ember nem fogja tudni visszahúzni a madarat, sem a madár nem fog tudni szabadjára menni, örökkön-örökké tovább fog körözni. És akkor történik meg a óránkénti 18,000 mérföldea sebesség bekövetkezése, amikor a. játékos elképzelésnél a “zsineg”-nek nevezett nehézkedés körforgásra, készteti a madarat.

A valóságban azonban elég levegő van még abban a roppant magasságban is ahhoz, hogy valami csekély súrlódás keletkezzék, amely lassanként lemorzsolná a “madár” energiáját, úgy hogy a föld felé lassú csavarvonalban közelgő madár hasonlata pontosan megfelel.

EMBER ALKOTTA “HOLD” A VILÁGŰRBEN