Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1955-07-07 / 27. szám

tft AMERIKAI MAGYAR SZó July 7, 1955 KÖVESE LAJOT í rx a _r A i PORCELÁN 200 kilométeres utat tettem meg Budapesttől délre és egy virágzó városba értem. Tőlem jobb­ra egy török mecset van karcsú minarettjével, szemben pedig egy pohos kerek épület, egy török medresz. De ez nem török város. Az utcán, ahol kocsink halad, felásták az út­test egy részét. A munkások most leereszkednek a három és fél méteres mélységbe, ahol a római birodalom egy útját tapodják. Pedig ez nem római birodalom. TovábbkoCsizva házakat látok fehér és színes porcelántetőkkel és mesés, sokszínű mozaikokkal. Pedig ez nem meseország. Ez itt a Magyar Népköztársaság egyik déli vá­rosa, Pécs, a 2000 éves Pécs. Alatta meg 3—5 méternyire ott van a római Pécs, házromjaival, útjaival, temetőivel. Az újkori Pécs házai között meg ott látjuk a 143 éves pécsi török uralom megmaradt építészeti emlékeit. Ez hát mind érthető. De honnan ez a porcelán­gazdagság ? A kocsi a város keleti felébe ér. Előttünk gyár­kémények merednek. De milyen gyárkémények! Gyárkémények színes csipkéből! Nem csipke az, csak úgy néz ki. A gyárkémé­nyek is színes mozaikokkal vannak kirakva. Ez hát a világhírű Zsolnay Porcelángyár. Amint kapun belül kerülünk, újra kétség fog cl bennünket. Hát valóban gyári területen jár­nánk? Hiszen ez egy kertmuzeum! Lépcsőkön megyünk át a kerten az első nagy épületig és »az egész utón a művészi szobrok és szoborcsoportok valóságos tömege tárul elénk a kert mindkét oldalán. Nos: ezek is ennek a 103 éves gyárnak a ké­szítményei. Az első épületen belül látunk aranyozott szo­bában, aranyozott fajánsz-tálakat, csészéket, aranypávákat, porcelánszobrokat, euzinnal, az égő nap színére festett dísztárgyakat a múlt és jelen századból. Ezek mind itt készültek. Az irodai és gyári épületek szobafalai maguk is múzeumba illő mintái a művészi épületkerá­miának. Szalóki Béla főtechnológus kalauzol. Látom, hogy a múlt századbeli gyárból kevés épület ma­radt meg. Újak épültek, világos nagy munka- csarnokokkal. Bizony el is fáradunk, mire egy ser épület munkatermein végigmegyünk, amint követjük a nyersanyag útját: Látjuk, hogy Vá­kuum-prések végzik a masszagyurást, látjuk, hogy a formázásban az ősi korongolás helyett bevezettük az automatizált, gépi munkafolyama­tot; elmegyünk egy uj kázkemence mellett, mely 85 méter hosszú és telhetetlen bendőjében nyers­porcelánnal rakott kocsik végeláthatatlan hosszú sora gördül be. És hány kemence! Bennük is él a gyár törté­nete. Hiszen itt vannak még a régi kezdetleges kemencék is. Egyelőre még ezeket is használják. De itt vannak már a legmodernebb alagut-ke- mencék, melyekben 8—11 nap helyett 2 nap alatt szárad a porcelán, — meg az örök körforgásban lévő szállitószekrények, melyekből 6 óra múltán a porcelántárgyakat már kiszedhetik a formából. Vezetőnk kimutat egy udvarra: — Látja kérem, ott régen egy nyomorúságos csontégető volt. Most helyében van egy modern laboratóriumunk, ahol 1,600,000 voltos feszült­séget is lemérhetünk. A porcelánfestők egy teremsorához érünk. Egy igen öreg embert figyelek, aki vékony ecsetjével, gyors mozdulattal, arany cirádákat rögzit disztá- 'akra. Ez Hermann Antal. 11 éves korában ke- jlt Zsolnayhoz, mint tanonc. 65 éve dolgozik itt. Nyugdíjas. De még dolgozni akar. Mellette egy pirósárcu lányka fest pirt porcelánbabák pufók arcára. Az üzemben most kétszerannyi munkás dolgó- zikj mint 1948-ban, mikor az üzemet államosítot­ták és háromszorannyit termelnek. Munkásokkal beszélgetek. Egyesek hatszor- hét'szer voltak sztrájkban, mig a gyár magántu­lajdonban volt. Elmondják, hogy 1943-ban Zsol­nává munkásság 43 százalékát egyszerre elbocsát tóttá. Államosítás után nagy részük visszajött ide1 dolgozni. Megtudom, hogy Zsolnay profitja 387^-ben 1,600 forint volt; 1944-ben meg közel Irodalom művészei---------------------— — Sartre darabja művészi fegyver a v örösfalási hisztéria ellen félmillió pengő, — vagyis változatlan pénzérték­kel számitva vagy háromszorosra emelkedett. Ugyanennyi évtized alatt az öntőnők heti kerese­te csak háromszorosra nőtt, — de ezt az emelke­dést is semmissé tette a létfenntartási költségek többszörös emelkedése. — A pokolból már csak kint vagyunk,—mond­ja egy öreg festő, aki átlag 2,100 forintot keres havonta, — és, ha uj életünk még nem is a meg­testesült paradicsom, de afelé haladunk, csak há­ború ne legyen. Most jobban élünk, szabadok va­gyunk, a jövőnk biztosítva van. . — Úgy tudom, — szóltam, — hogy a fasisz­táknak nem volt idejük rombolni, önöknek tehát könnyű volt a termelést folytatni, nem úgy, mini az ország más részeiben. Elmosolyodik. — Igaz, a város és gyárunk is ép maradt, — feleli, — De, amig itt voltak a fasiszták, folyton raboltak bennünket. Mire felszabadultunk, nem volt mivel dolgozni. — Na és hogy segítettek magukon? — Megkezdődött a kirabolt, de már felszaba­dult népek primitiv kölcsönös segítése., Nekünk nyersanyag kellett: kaolin és földpát. Ez volt * cseheknek. Nekik ennivaló kellett. Nekünk volt lekvárunk: vegyileg tartósított, cukor nélküli Jekvármassza. Cukruk nekik volt. így cseréltünk. — Nos, akkor már dolgozhattak. • *—• Dehogy dolgozhattunk. A mi pécsi szenünk rövidlángu. A porcelánégetéshez meg Kösszu -láng “álcázott kommunista”; a politikai rendőrség rájön a csalásra, de hozzájárul az ál-Nyekra- szov szélhámosságaihoz, ha ez cserében hajlandó ártatlan haladó újságírók “összeesküvését” bi­zonyítani. A cinikus és bolondos kalandor, aki alapjában véve azonban nem elvetemült gazem­ber, nem áll kötélnek, és a reakciós mesterkedés már-már összeomlik, amikor a laptulajdonos az utolsó pillanatban agyafúrt fogással menti meg a helyzetet: a főszerkesztőre fogja a szélhámos­ság kiforralását, a csalóról pedig megiratja, hogy “megszökött”... Ahhoz, hogy kellőképp értékelni tudjuk: mit jelent ma egy párisi színpadon egy ilyen darab, tudnunk kell, hogy milyen a mai francia dráma- irodalom helyzete. A Lettres Francaises nem­régen nagy ankétot folytatott erről a témáról, s mintegy negyven kritikust, szinmüirót, rende­zőt szólaltatott meg. Majdnem mindnyájan kö­rülbelül arra az egyértelmű végkövetkeztetésre jutottak, hogy a kormány adópolitikája elvisel­hetetlen súllyal nehezedik a színházra és a ha­talmon lévők kényekedve szerint osztott szub­venciók a harcos, uj szellemű müvek ellen irá­nyulnak. A legtöbb direktor nem ura a színhá­zának, hanem pénzemberek lekötelezettje. A helyárak egyrészt nem elég magasak ahhoz, hogy a színház kifizetődő “ipar” legyen, más­részt a dolgozóknak túl drágák. Ami pedig ma­gát a szinmüirodalmat illeti: a darabok elsza­kadtak az élettől, sápadtan tükrözik az ország helyzetét, nem beszélnek a mai ember legége­tőbb kérdéseiről. A jelentől hol a görög mondavilágba, hol a tértől-idötől elrugaszkodott Lélek misztikus mélységeibe menekülő színház levegőjében nem csoda hát, hogy Sartre szenvedélyesen mai sza­tírája pisztolylövésként csattant. A polgári kri­tika, amely dicshimnuszként zengett Sartre ré­gebbi darabjairól, a fülledt szekszualitással te­lített Zárt tárgyalás-ról, a néhány pozitív elemet metafizikus ködfelhőkbe csomagoló Temetetlen holtak-ról és amely még a bátran odamondó, a Wall streeti uralkodó körök kétszínűségét, a Dél fajőrületet ostorozó Tisztességtudó utcalány­nak is megbocsátott a tárgyválasztás pikanté­riája és a pesszimista befejezés miatt, most a Nyekraszov-ot nem tudja lenyelni. Nem marad hát más hátra, mint fintorogva mellébeszélni, vagy hazudni, rágalmazni és megint csak rágal­mazni . .. Ám, a reakció igy sem menekülhet ki a bűvös körből, mert ezzel csak azt bizonyitja, hogy a pompás békeharcos darab Írójának igenis igaza volt. PÁRIS, junius hó. — Sartre uj darabja, a Nyekraszov olyan telitalálat, amilyenre eddig nem volt példa tízesztendős drámaírói pályája során. Kevés bemutatót előzött meg ilyen feszült várakozás, ilyen izgatott érdeklődés. Arra már persze volt példa, hogy egy Sartre-darab bot­rányt vált ki, de arra még nem, hogy a “bot­rány” a függöny felgördülése előtt már kitör. S most ez történt. Jóví junius 3, vagyis a premier előtt, megkezdődi t a reakciós sajtó hajszája és szitkozódása. i Figaro tüntetésre szólitotta fel a “tisztességes” embereket, _ má­sok a színészeket akarták ígéretekkel, fenyege­tésekkel lebeszélni. Az is biztos, hogy a kormány szívesen betiltotta volna a darabot — mint aho­gyan Vailland emlékezetes drámája esetében nem riadt vissza ettől a durva eszköztől —, de hát ez még a fenti botránynál is keserve­sebben önleleplező pofon lett volna a nyugati “szabadság” immár eléggé pörsenéses és rán­cos ábrázatán... így hát eljött a nagy nap és az Antoine Szín­ház előtt felsorakoztak a kocsik, a kiöltözött dámák bevonultak a páholyokba... no meg a kékpelerines rendőrök is diszkréten körülvették a szinházat. A nyolc képből álló szatirikus bohózat eszmei tartalmát maga a szerző határozta meg az Hu- manité munkatársának adott nyilatkozatában: “Az iró hozzájárulásával szeretném segíteni a békeharcot. Bécsben határozatokat hoztunk: be kell tartanunk őket. Akkor, amidőn a nemzet­közi feszültség mindjobban enyhül és négyes találkozóról van szó, a lélekmérgező sajtó re­ménységünk, tevékenységünk egyik legnagyobb fékje. Minden kertelés nélkül le akartam rántani a leplet módszereiről, ki akartam nyitni a jó- érzésü olvasók szemét...” A kommunistaellenes hisztéria és a háborús uszítás leleplezéséhez az iró a leghatásosabb irodalmi eszközt választotta: a szatírát, az arisztofáneszi szókimondást és a régi francia “farce” vaskos bohózati elemeit. Egy nagy párisi estilap, a belügyminiszterrel egy húron pendülve, nagy kommunistaellenes hadjáratot indít: óriási dobpergés közepette meg­kezdi Nyekraszov volt “szovjet miniszter” em­lékiratai közlését. Az egész koholmány egy ki­rúgással fenyegetett újságíró utolsó szalma­szála: ő ismerkedett meg egy körözött szélhá­mossal, aki Nyekraszovnak adja ki magát. E titpikus vígjátéki alapötlet körül kerekedik a rendkívül bonyodalmas, ötletes és fordulatos cselekmény, amelynek során a lap igazgatósági bizottságának elnöke kénytelen lemondani, mint ] kell. De, ha már szabadok vagyunk, nem várunk ^ tétlenül. A gyár összmunkássága és az összes hivatalbeliek kivonultunk az erdőbe fát vágni. í Kis időre már volt hosszú láng is. — Hát mi kellett még? — A szabadság mámorában éltünk. De éhesek . voltunk. A parasztoknak kellett zsirosbödön, meg A más edény. Mi csináltunk nekik, ők meg enni ad- } tak nekünk. Azután a fűtőanyaggal is végleg rendbejöttünk, mikor megtudtuk, hogy jó tatabá- j nyai szenet kaphatunk, ha villamosmozdonyaikat ellátjuk szigetelőkkel. Ez már aztán ment, hiszen j a porcelán szigetelők gyártása a mi fő munka­águnk. Megjegyzem, hogy a fővárosban még folyt az ostrom, nem tudtunk fontos munkaesz­közökhöz, szerszámokhoz jutni. Bizony ezeket is magunknak kellett előállítani. — Na és most? —Most mindenünk van. Modern nagyüzem. . . Kifelé kisér a gyár területéről. Közben hol Y jobbra, hol balra mutat. — Itt egyetlen zuhany volt Zsolnay idejében. Most van 24 és már épül a 600 személyes fürdő. ^ Látja ott azt a sokszínű porcelánnal fedett palo­tát ? Az a mi kultúrpalotánk, 600 személyes szin- ^ házteremmel, könyvtárral, olvasóhelyiségekkel, billiard- és más játéktermekkel, klubszobákkal és tanácstermekkel. Amott vannak a sportpályáink. ® Már este van, mikor ismét az utcára érek. A r színes, csipkés gyárkéményekből magasra száll a füst, zöld-, piros-,-arany porcelán tetők felett. -

Next

/
Thumbnails
Contents