Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-11-24 / 47. szám
J2 AMERIKAI MAGYAR SZÓ November, 24, 1955 A washingtoni kormány súlyos dilemmában van a külföldi “segély” politikájának kérdésében. Egyre élesbedő megoszlás észlelhető egyes kormánytagok és kormányhoz közelálló, vezető állásban levő emberek között abban a tekintetben, hogy mitevők legyenek ezen a téren: fokozzák-e a külföldnek nyújtott gazdasági és műszaki segélyt vagy hagyjanak-e meg mindent abban a formában, ahogy jelenleg állnak a dolgok. Ott vannak egyrészt azok a politikusok, akik a Truman volt elnök által kezdeményezett “negyedik pont” kérdésében nehezen hozhatók mozgásba, minden garast a fogukhoz vernek, szigorúan konzervatívok és maradiak, és újítástól irtóznak. Ezek közé tartozik elsősorban Humphrey pénzügyminiszter, továbbá Hoover államtitkár, Hoover volt elnök fia, és legújabban John B. Hollister, akit nemrég neveztek ki a nemzetközi együttműködés kormányzata igazgatójának. Nevük kezdőbetűi miatt ezeket közös néven-, mint “a három H-t kezdik emlegetni. Velük szemben- állnak azok, élükön Harold E. Stassennel, akik előbbrelátóak, akik közelebb állnak a vállalkozóbb szellemű nagytőkésekhez s nem zárkóznak el azoknak a roppant változásoknak beismerése elöl, amelyek vagy folyamatban vannak a föld legtávolabbi részein is, vagy pedig a jelek szerint be fognak következni. Ez a csoport azon van, hogy a tengerentúli segélynyújtások politikáját gyökeresen revideálják úgy Ázsiára, mint Afrikára vonatkozóan. Nincs pénz segélyre? Hollister, a nemzetközi együttműködés uj fő- íntézője, nemcsak mozdulni nem akar, hanem legutóbb még azon “reményének” adott kifejezést, hogy jövőre még jóban csökkenteni fogják a Washington által a külföldnek nyújtott segélyt. Humphrey pénzügyminiszter azért támogatja ezt a felfogást mert a választási évre tervezett adó- leszállitások következtében a kormánynak úgyis kevesebb költenivaló pénze lesz, mint eddig volt. Hollister még azt is kijelentette, hogy azt a 100 •millió dollárt, amelyet a kongresszus ebben az évben előirányzott az elmaradt országok fejlesztésének céljára, sem fogják felhasználni, mert— fűzte hozzá — ez úgyis három évre szól, ráérünk elkölteni azt később is. .A szovjet fokozza a segélynyújtást Mindez nem henye politikai rágódás egy harmad — vagy tizedfontosságu kérdésen. James Reston mutatott rá a “New York Times”-ban e kérdés megoldásának sürgősségére és elsőrendű fontosságára. Sürgőssé teszi ezt az a tény, hogy* a szovjet egyre nagyobbszabásu programokkal siet az elmaradt országok kifejlesztésére. Nemcsak abból áll eltökélt szándéka, fejtegeti Heston, hogy felhasználja fegyverfeleslegét, mint eszközt több ázsiai s afrikai országba való : behatolásra” hanem gazdasági segitséget és műszaki támogatást is nyújt nekik egyre nagyobb méretekben. Nemrég tudtuk meg, — igy Reston — hogy Moszkva például segitséget ajánlott fel az egyiptomiaknak, hogy Aszuántól délre gátmüveket épit a Nílus partjain. Más szovjet segélyprogramok vannak vagy folyamatban, vagy tárgyalás alatt Indiában, Afganisztánban-, Jugoszláviában, Burmában. Indonéziában, Jordánban Ceylonon, Ecuadorban és Pakisztánban. Ezek némelyike mint Indiában és Afganisztánban már folyamatban levő program. A szovjet nagykövet Kairóban például azt mondta a sajtó képviselőinek, hogy kormánya elhatározta, hogy ipari és mezőgazdasági felszerelést ajánl fel az összes arab és ázsiai országoknak, amelyek kívánják. Daniel Szemjonovics Szolod ilyesmiket mondott: “Gazdasági missziókat, tudományos missziókat, mező- gazdasági misziókat és mindenfajta missziót fogunk küldeni, ami csak elképzelhető, amelyek ezeket az országokat segíteni fogják.” Van bizonyíték arra is, hogy ezek az ajánlatok kormányokra gyakorolnak mély benyomást. 4j Nu burmai miniszterelnök például október 22- ikén azt mondta Moszkvában, hogy országa gyárakat, gépeket és berendezéseket valamint szakembereket akar importálni a Szovjetunióból burmai rizs ellenében, amint ezt a Magyar Szó is annak idején jelentette. Nu magasztalta a Szovjetuniót, amiért megmentette országát a gazdasági válságról rizsfeleslegeinek felvásárlásával. 1 ' Nem csoda, ha Washington bizonyos körei aggodalommal szemlélik a szovjet segélyakció növekedését s terjedését. A fegyverkezési segély, mely 1950-bun 1,314 millió dollárra rúgott, temészeté- sen nem csökkent, hiszen 1956-ra 2,021 millió dollárt irányoztak elő. A gazdasági és műszaki segitséget azonban amely 1950-ben 3,954 millió dollárt tett ki, 1956-ra már közel egytizedére, 415 millióra redukálták. Vitt vagy adott? Minden esetre felmerül az a kérdés, hogy rájönnek e az emberek, akiket a hidegháborús propaganda megszéditett és még mindig megszé- ditve tart, hogy alaptalan ráfogás volt az a szovjet ellen éveken át hangoztatott vád, hogy a befolyása alá került országodban és a népi demokráciákban arra használta fel befolyását, hogy Szombaton, november 5-én a francia parlament helybenhagyta Jusszef, a száműzött marokkói szultán visszatérését a marokkói trónra. Ezzel az intézkedéssel a francia kormány egyik legcsufo- sabb és legköltségesebb kudarcára Írták rá a zárszót. Két évvel ezelőtt ugyanis a francia kormány volt az, amely száműzette Jusszefet a marokkói trónról, mivel, úgymond, rokonszenvezett a nacionalistákkal. A francia kormány, amelynek ereiben úgy látszik sok Burbon vér csörgedezik — legalább szimbolikusan — és amely sem nem tanul, sem nem felejt, teljesen alábecsülte a nacionalista mozgalom erejét Afrika népei között. Jusszef, ez a különben harmadrangú féudális főur, abban a pillanatban, amidőn a francia imperialisták áldozata lett, a nemzeti ellenállás szimbólumává vált. A marokkói nép egy emberként állt a sorompóba. Véres összecsapások sorozata indult meg, amelyek az idén nyáron érték el csúcspontjukat. Az amerikai nagyközönségnek alig van fogai- • ma arról, hogy mi ment ott végbe, hogy hidegháborús szövetségeseink, a francia imperialisták mit müveltettek ott, hogy a marokkói népnek mennyi vérét kellett ontania, amig küzdelmüket az első nagy siker, szultánjuk visszatérése, és az ezzel kapcsolatos nagyobb önkormányzat koronázta. A francia imperialisták egyik csoportja az utolsó percig ellenezte a szultán visszatérésének engedélyezését. A Pinay—Koenig—Bidault “fémjelezte” csoport tagjai szerint csak a kiméletlen terror “mentheti meg“ a Franciaország nagyhatalmi állásait biztositó észak-afrikai vadászterületet — a rémület némaságát, a temető csendjét akarják. Röviden: háborút a marokkói nép ellen. Jacqui- not szélsőjobboldali képviselő kereken megmondja : “A katonák el tudják érni, amit akarnak”. Egy szemtanú vallomása És a katonák meg is mutatták, mit akarnak. A hivatalos jelentéseknek a “tisztogató” és az “átfésülési” hadműveletek sikeréről szóló szűkszavú mondatai mögött ismeretlen marokkói ora- dourok és lidicék rejlenek. A véres “ratissage”- ról igy vall egy “keresztény szemtanú” (Robert Barrat a Temoignage Chretienben) : “Egyedül a marokkóiakat vádolják azzal, hogy vadak, de azt elfelejtik leirni, milyen brutális kegyetlenséggel harcoltak a franciák — katonák és civilek egyaránt -— a csatákban és a megtorló hadműveletekben: ejtőernyősök marokkói gyermekeket ütöttek agyon, sebesülteket órák hosszat hagytak haldokolni, tanyákat gyújtottak fel. Khrou- rigbában a lázadókat nádkunyhókba zárták és elevenen megégették őket. “De hiszen a marokkóiak kezdték. S egyedül a kegyetlen megtorlás í eleműt heti meg és késztetheti ókét, arra, hogy nyugton maradjanak” — szokták mondani. Ki kezdte? Ne nagyon kutassuk, mert könnyen a vádlottak padjára kerülhetünk, mi franciák... Julius 14-én és 15-én, majd augusztus 20-án európai hordák mintegy száz marokkóit öltek meg, égettek meg elevenen Casablancában. E szörnyű jelenetek francia szemtanúi elmondták, hogy úgy hajtották és lövöldözték le a tizenötéves marokkói gyermekeket az utcán, mint a nyulakat, hogy marokkói autóvezetőket megállítottak, bezártak az autóba és a kocsit felgyújtották.” Ez az önmagában is megrázó erejű dokumentum egyben azt is bizonyítja, hogy Bidault-ék mindent kivigyen onnan a maga javára. Meg fogják-e érteni, hogy a kínai népköztársaság, amely az iparosodás felivelő programját hajtja végre, még hozzá óriási eredményekkel, a Szovjetunió anyagi és erkölcsi támogatásának köszönheti felemelkedését? És vájjon mit gondolnak a megtévesztett amerikai magyarok, akiknek fejét évekig teledudálták, hogy az oroszok kifosztották Magyarországot, miért aggodalmaskodik az amerikai kormány, vagy annak egy része a szovjet segélyprogramok nagyfokú terjedése miatt, ha nem volna valóság a szovjet tényleges segítsége, melyet az iparosodás szempontjából elmaradat országoknak nyújt? Az a segítség, amelyet a szovjet a magyar népnek nyújtott a felszabadulás óta, szórtén részét alkotta annak az általános szovjet segélynyújtási politikának, amely fölött érzett aggodalom ma már megoszlást idéz elő a washingtoni kormány elemei közt. pártjában, a katolikus közvélemény körében is hangot kap a terrortól visszariadok véleménye. Egyre többen fordulnak szembe a tömeggyilkosságnak azzal az “elméletével”, amelyet Rime Bruneau nyugalmazott tábornok, az úgynevezett “Francia jelenlét” terrorista szervezet egyik vezére igy fogalmazott meg: “Az észak-afrikai szélsőséges elemek nem méltók arra. hogy emberekként kezeljék őket. Úgy meg kell őket büntetni,, hogy még unokáik is reszkessenek ötven év múlva.” A hatóságok egész sor napi- és képeslapot elkoboztak, mert közölték a különböző észak-afrikai “hadműveletek” áldozatairól tanúskodó képeket és tudósításokat. Elkobozták a France Ob- servateur cimü polgári lap szeptember 8-i számát is, mert vezércikkében Claude Bourdet követelte: ne küldjenek ténylegeseket az álcázott észak-afrikai háborúba. Módunkban van idézni Claude Bourdet szenvedélyes és bátorhangu cikkéből: “Ez a háború egyike a legmegvetendőbbeknek. Szabad ember számára a legfelháboritóbb az a háború, amelyet szabadságukért, küzdő népek ellen viselnek. Ezek a népek azért követelik í’egy- vérrel kezükben a szabadságot, mert békés törekvéseiket semmibe vettük. Ebben a háborúban a tömeges kivégzés szabály, az oradourok egész légióját követik el, ebben a háborúban ifjú katonáinkat olyan bűnökre biztatják, amelyekért az SS-eket elitélték.” Egész sor hasonló cikk mutatja, hogy a francia közvélemény a “megtorlás” politikájával szemben mind határozottabban támogatja a tárgyalások, a megegyezés gondolatát. Magyar intézmények és a McCarran törvény Nyugat-Pennsvlvania magyar társadalmi intézményei, a McKeesporti Nagybizottság, a pitts- burghi Verhovay 262. osztály, valamint az ottani Dalárda példát mutat minden más amerikai magyar intézménynek, egyletnek, egyháznak a b< vándorolt lakosság és azon túlmenően az égé amerikai nép jogaiért' való sikraszállás terén. Ezek a magyar intézmények levélileg tám gatták Kilgore szenátort a MeCarran-Walter-to vényt felülvizsgáló munkájában. Ez a bevándorlási törvény szégyenfoltja fogadott hazánknak. Igazságtalanul másodosztályú polgárnak degradál minden bevándoroltat, bűnösöknek kijáró megaláztatásban, ujjlenvoma- tásban részesít minden külföldia, aki látogatóba jön hozzánk. Az amerikai magyarság soraiban lehetnek nézeteltérések. különbségek sok kérdésben, de egyben valamennyien megyegyezünk: a McCarran- Walter törvény elítélésében. Ez a törvény a jobboldali magyart épugv megszégyeníti, megbélyegezi, mint a balodalit. Itt az ideje, hogy az amerikai magyar intézmények valamennyien írjanak a Kilgore bizottságnak. Hadd tudja meg ez a bizottság, hogy az amerikai magyarság, ép ugv mint minden más nemzetiségi csoport sérelemnek, igazságtalannak tartja e törvényt. Az amerikai magyar intézmények, nemcsak saját tagságuknak, hanem fogadott hazájuk népének, szabadságának tartoznak e lépéssel. Reméljük, a newyorki egyletek is megmozdulnak. Melyik lesz az első. az Onképző, a Kossuth, Rákóczi vagy Jókai. UJ FEJEZET MAROKKÓ TÖRTÉNETÉBEN VITA A SEGÉLYPROGRAM FÖLÖTT WASHINGTONBAN
