Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-11-24 / 47. szám
November 24, 1955. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5 Meghalt-e a genfi-széliéin* A négy nagyhatalom külügyminisztereinek genfi konferenciája végétért anélkül, hogy a miniszterek megegyezésre jutottak volna. Szinte elfojtott ujjongással hozták a hirt a wallstreeti sajtó lapjai és gőzerővel igyekeztek mindenért a szovjetet okolni. Diadalzászlóikon ez a jelszó éktelenkedett: “A genfi szellem meghalt.” Ezzel szemben mi azt állítjuk, hogy a genfi szellem tovább él, hat és működik, mert mindazok az okok, amelyek a kormány vezetők júliusi genfi konferenciáján fennálltak, és mindenekelőtt a világ népeinek béke-akarata, nemcsak hogy megmaradtak, hanem még fokozottabb erővel hatnak. ízelítőül, hogy hogyan próbálja értékelni a múlt héten lezárult konferenciát a tőkés sajtó, álljon itt a “N. Y. Times” idevágó vezércikkének első szakasza: “Háromheti hiábavaló vita után teljes nézet- eltéréssel ért véget a második genfi konferencia. Ennek következtében a “genfi szellem”, amely uj reménységet Ígért a világnak, eltűnt a hig levegőben, és az eredeti genfi utasításokban megtestesült legutóbbi négy nagyhatalmi egyez-, ményt behajtották a történelem szemétládájába.” A sorok közt érezni az óriási megkönnyebbülést, a halálharang kongásán átszüremlik a diadalmámor zsivajgása. Ugv tesznek, mintha a béke “veszélye” elmúlt volna. De voltaképpen minek is örülnek? A dolgok igaz képe egészen más, mint ahogy a féktelen wallstreeti propaganda azt bele akarja dobolni az amerikai tömegek fülébe. A külügyminiszteri konferencia az atomdiplo- mácia számára nagy vereség volt. A nyári konferencia volt az első, ez immár a második vereség.. Érdekes, hogy ebben a megállapodásban a józan fővel gondolkodó baloldal és a jobboldal is egyaránt megegyezik. William Z. Foster azt mondja: “az első genfi konferencia a világ bé- kerőinek határozott győzelmét eredményezte, a második bár csalódástkeltően nem hozott széleskörű különleges megegyezéseket, mégis az erőszak használatáról való lemondásnak ugyanazon általános vágányát követte. A valóságban ez egy újabb békegyőzelem, amennyiben a State Department reakciós külpolitikáját alapos vereség érte.’’ Majd kifejti, hogy az első genfi konferencián a harcos amerikai imperializmus, mely külpolitikáját egy korai atomháború kilátására alapította. a világ békeerőinek nyomására, legalább egyelőre, kénytelen volt feladni agresszív háborús fenyegetődzéseit, a másodikon pedig, ahol ez a politika még több részletességgel elárulta magát és elárulta a Wall Street általános háborús politikai kudarcát s oly szembeszökően elütött a világ népei által várt lényeges békeakciótól, még jobban bebizonyította kudarcát. Ezt látja a baloldal a konferencia eredményének. A jobboldal véleményét Walter Lippmann, a republikánus erők- szócsöve, fejezte ki a “N. Y. Herald Tribune”-ben megjelent beszámoló cikkében, amelyben a következőket mondja: “Ha Dulles visszajön Géniből, fel kell tételeznünk, hogy nem fogja megkísérelni úgy tüntetni fel a dolgot, hogy mi Genfben diplomáciai győzelmet arattunk. Mi bizony nagyon súlyos vereséget szenvedtünk, amelyből csakis úgy lábalhatunk ki, ha állásfoglalásunkat és a Genf-utáni világ kilátásait gyökerestül átértékeljük.” Dullesről azt mondja, hogy “teljességgel nem vett tudomást a genfi szellemről, ami az volt, hogy mivel fegyveres erővel semmit sem lehet elrendezni, szükséges, hogy manőverezzünk, alkudozzunk és cserekapcsolatokban álljunk. A nyugati hatalmak feltételei közt Genfben nem volt hely sem manőverezés számára, sem megfelelő anyag alkudozások számára, sem esély cserekapcsolatok számára.” William Z. Foster és Lippman csaknem teljesen megegyezik abban a vádban Dulles ellen, hogy az amerikai külügyminiszter úgy ment el a genfi konferenciára, hogy kérlelhetetetlen szi- vósággal ragaszkodott feltételeihez és egy tapodtat sem volt hajlandó engedni: és pedig azt követelte, hogy mindenekelőtt egyesítsék Németországot, fegyverezzék fel (a fegyverkezés már különben is folyik és szenzációs fejleményeire az alábbiakban még rátérünk) és az igy egyesített és felfegyverzett Németország, tehát a szocialista Kelet-Németország is cakkumpakk rukkoljon be a NATO-ba, aztán majd lehet beszélni európai kollektiv biztonságról, leszerelésről és kereskedelmi kapcsolatokról. Lippmann aztán egy lépéssel tovább megy s kijelenti, hogy Dullesnek ez a konok elzárkózása a megegyezés ellen oda fogja juttatni Németországot, hogy közvetlenül a szovjethez fordul a német kérdés rendezésére, de ezekből a tárgyalásokból a nyugat “ki lesz taszigálva”, tehát meg- egyezésMde, megegyezés oda, mondja Lippmann, “a szovjet nyert, mi pedig vesztettünk Németországban.” És azzal, hogy Dulles úgy ült le a tárgyalóasztalhoz, (leszámítva az időt, amikor a világ békevágyó közvéleményének meghökkenésére, ujjat huzva a világgal, elment Francóhoz bratyizni), hogy hajlandó megegyezni, ha összes feltételeit elfogadják, nyilvánvalóvá tette a világ népei előtt, hogy • Dulles folytatni akarja régi, háborús, “erőhelyzetes” politikáját, mig a szovjet ragaszkodik a “genfi szellem”-hez. Mi történt a konferencián? No de lássuk közelebbről, mi is történt ezen a konferencián, mert hiszen ez mindenképpen történelem, világtörténelem: A napirend három pontja közül az első az európai biztonság és' Németország egyesítése volt. A nyugati hatalmak azt követelték, hogy 1956 szeptemberében tartsanak Németországban “szabad választásokat” egy össznémet kormány létesítése végett. Ezt aztán összekötötték volna a nyugati hatalmak ígéretével, hogy ellenállnak minden agressziónak, ha már az egységesített Németország lecsatlakozott az atlanti szövetséghez. A Szovjetunió viszont azt követelte az európai biztonság érdekében, hogy az északatlanti és a keleteurópai védelmi szövetségek tagjai kössenek megnemtámadási egyezményeket, amelyeknek keretében aztán egyesítenék Németország két felét, mert máskülönben nincs biztonság egy újonnan militarizált és egységesített Németország ellen sem a Szovjetunió, sem a keleteurópai népköztársaságok számára. Ebben a kérdésben nem tudtak a miniszterek megállapodásra jutni. Az ügyrend második pontja: a leszerelés Mind a négy delegáció megegyezett abban, hogy szükség van leszerelésre mind a nukleáris, mind a szokványos fegyverek tekintetében, csak a módszerben nem tudtak megegyezni, hogy ez hogyan és miképpen történjék. A szovjet azt kérte, hogy tegyenek erkölcsi ígéretet a háború ellen és kezdjék meg a leszerelést. Dulles azt akarta, hogy előbb dolgozzák ki az ellenőrzés és felülvizsgálat munkálatait, ami olyafnformán hangzik, hogy előbb megvizsgáljuk a szovjet hadállásait, aztán majd beszélünk a leszerelésről. A szovjet nyilván tudta, mily mértékben támaszkodhat ezekre az ígéretekre, tehát ebben a pontban sem tudtak megállapodásra jutni. A harmadik pont: érintkezés kelet s nyugat közt A nyugati hatalmak tizenhét javaslatot tettek hírek, lapok, könyvek, tudományos és kulturális értesülések cseréjére, az idegenforgalom fejlesztésére, a í’ádióleadások zavarásának megszüntetésére. A szovjet ötöt ezek közül hajlandó volt elfogadni, de követelte a kereskedelmi kapcsolatok kiterjesztését is. ( A nyugati hatalmak ezt úgy értelmezték, hogy a szovjet olyan stratégiai anyagokhoz akar jutni, amelyek szállításait a nyugat tiltja jelenleg. Dehát nem szállit-e a szovjet fontos stratégiai cikkeket, mint pl. mangánércet — nyugatnak?) Ezenkívül azt követelte a szovjet, hogy tegyék szabaddá a tengereket, más szóóval vessenek véget annak, hogy Csang Káj-sekék segítségével blokád alatt tartsák a kínai anyaországot. (Nem a tengerek szabadságáért harcoltak-e a nyugati hatalmak azelőtt s nem elenséges cselekedet e, háború csiráját rejtő ok-e most ez a Kina-ellenes erőszakoskodás?) A nyugati hatalmak ebbe sem akartak belemenni. Megegyezés tehát voltaképpen a harmadik pontban sem történt. Dulles zárószavai Dulles álláspontját az alábbi szórványos idézetekkel kivánjuk szemléltetni: , “Külön biztosítékokat inditvánvuztunk a Szovjetunió megnyugtatására, ha az egységesített Németország az ő kollektiv önvédelmében benne- rejlő jogának gyakorlásával úgy határozna, hogy lecsatlakozik az északatlanti szerződéshez és a brüsszeli szerződés szervezeteihez... Ámde a mi biztonsági javaslatunk nélkülözhetetlen előfeltétele — Németország egységesítése volt ... A szovjet kormány magatartása itt bizonyára gyengíteni fogja a bizalom kifejlődését, amelyet a legfelsőfoku találkozó igyekezett istápolni... Mi világosan kifejtettük, hogy eltökélt szándékunk a fegyverkezés csökkentésére törekedni, de mi olyan csökkentést akarunk, amit ellenőrizni lehet úgy, hogy nem lesz egyoldalú... A Szovjetunió indítványozta, hogy tegyünk Ígéretet, hogy nem folytatunk atomháborút. Rámutattunk, hogy mi mind a négyen itt, sőt a világ legtöbb nemzete már megígérte, hogy semmiféle háborúi nem folytat az Egyesült Nemzetek alapokmányának megsértésével... Mi azt valljuk, hogy a világ népei lényegében egyetlen családot alkotnak, amelynek tagjai természetszerűleg rokonszenveznek egymással. Mi tehát meg vagyunk győződve, hogy a békét és az emberi méltóságot akkor szolgáljuk a legjobban, ha megengedjük a gondolatok, a tudás és a hirek szabad kicserélését. .. A júliusi legfelsőfoku konferencia óta a közvetítés bizonyos sorompóit ténylegesen kiküszöböltük. A most megkezdett folyamat csaknem bizonyosan foltatódni fog. Csak lassan és egyenlőtlenül mehet előre, de azt hisszük, hogy a most elkezdett folyamatot nem lehet egykönnyen megfordítani.. . Ennek a konferenciának megvoltak érdemei. Világosan beszéltünk. Általában komolyan és szitkok nélkül vitatkoztunk. Megbeszéléseink nem voltak egészen meddők.” Molotov záróbeszéde Közben MacMillan angol külügyminiszter a maga beszédében kijelentette, hogy “úgy érzem, az orosz delegáció és az orosz kormány valóban békülést és biztonságot akar, de még nincsenek ■felkészülve rá, hogy elfogadják kívánalmaik következményeit.” Majd. Pinay szavai után Molotov mondta el végszavait: “Ami Európát illeti, a múltban két világháború zudult rá. Éppenséggel ebből indultak ki a négy hatalom kormányvezetői. Amint utasításaik szövegéből következik, amelyek a két kérdés közti kapcsolatot leszegezik, az első helyet az európai biztonságnak kell adni. “Európa nemzetei számára az európai biztonság kérdése kerül legfölül. A német kérdés, amely ezzel a kérdéssel össze van kötve, alárendelt természetű. Ha az európai biztonságot megteremtjük, akkor a biztonság a német nép számára is bitzositva van, valamint a legkedvezőbb feltételek a német kérdés egészének rendezésére, a Németország egységével egyetemben. “A világ nemzeteinek nincs talán hőbb vágya, mint a fegyverkezési verseny megszüntetése. Aligha lehet tagadni, hogy azokat az intézkedéseket várják, amelyek csakugyan elejét veszik az atomháborúnak olyan országoktól, mint az Egyesült Álamok, a Szovjetunió, Anglia és Francia- ország. Ha a nemzetek hangja süket fülekre talál, az azt jelenti, hogy eláruljuk a békeszerető népek bizalmát az egész világon... Kísérletek történtek úgy állítani be a kérdést, mintha jelenleg lehetetlenség volna általános leszerelési programot végrehajtani és indítvány történa, hogy szorítkozzunk az ellenőrzés intézményekre anélkül, hogy bármiféle intézkedés történjék, a fegyverkezés csökkentésére. A leszerelés kérdésének ilyet énvaló megközelítése nem hozhat kézzelfogható eredményeket... A Szovjetunió abból a feltevésből jár el, hogy még a jelenlegi körülmények között is van lehetőség lényeges előhala- dást tenni a leszerelés terén, beleértve a megle- petésszerü atomtámadás veszélye kiküszöbölésének kérdését. A jelen körülmények közt, addig is, amig az atomfegyver teljes eltiltására vonakozó általános egyezményt megkötjük, nagyjelentőségű volna az atom- és hidrogénfegyverek használatának erkölcsi és politikai elitélése... Erre vonatkozóan indítványoztuk, hogy az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Anglia és Franciaország (Folytatás a 6-ik oldalon)
