Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-11-10 / 45. szám
Nov. 10, 1955. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 Irodalom művészet Rideg Sándor LEVÉLÍRÁS Szívesen emlékezem vissza magamra és az emberekre, akikkel együtt éltem és szántottam az ezerholdakon. Közöttük értem el életem csúcspontját 18 éves koromban. Némi túlzással azt mondhatom, hogy alig volt nálamnál nevezetesebb ember a tanyán. Köszönhettem ezt .annak, hogy minden elképzelhető nyomtatott Írást elolvastam s bár hihetetlenül hangzik: Írtam is... Kabátom zsebében mindig akadt egy-két levél tiszta papír, amit délidőben a jászol szélin, vagy a kazal tövénél ülve teleróttam ákombákomokkal. Természetesen dalokat faragtam. A dalocskákat azután hamarosan meg is zenésitettem. Esténként a közeli szlovák faluban mint újdonságot daloltam el ismerőseimnek. Némely dalom keresztül úszott láthatatlan ruhájában a Tisza, meg a román hadseregtől megszállt harcvonalon anélkül, hogy lelőtték volna. Különösen elterjed ez. a dalocskám: “Kertünk végén van egy hadihajó kikötve. . .” De tudtam dalolni csillagokról, éjszakáról, szó- . val, a szerelemről is. Béreslegény barátaim gyakran érdeklődtek nálam uj dalok után, mert az uj dalnál, ha szegények voltunk is, csak az uj ruha lehetett volna kedvesebb, ámbár ez sem egészen bizonyos. így történt aztán, hogy az Írásomnak hire futott, mint a jó bornak. Vég-iil tudományos ember hírébe keveredtem ártatlanul. Gyógyítottam fa- gyástól keletkezett labujjdaganatokat, amiről már az első pillanatban látni lehetett, hogy az nem más, mint közönséges parasztbütykő és több effélét. Azonban a fő mesterségem mégis csak az írás maradt. A tanyabeli béreslegények, hogy tudtam Írni, gyakran eljöttek hozzám esténként levelet íratni. — írd meg, egykomám! — szokták mondani. — De valami igen jól szedd össze. Cifrázd!... Kinéz valami, ne félj! A fizetségem lehetett egy szakajtó körte, amit csak úgy hoztak el sötétben a gazdák szőlőjéből, esetleg néhány bizonytalan származású dinnye. A tiszteletdijam részben szerezték, részben lopták, aszerint, hogy ki hogyan fogja föl... És én írtam a bűvös szavakat s mentek a levelek a közeli szlovák faluba, ahol a szép szőke lányok pöndölyei paradicsomkarókra aggatva fehérlettek a kertekben, mint megannyi kisértet. A háziszövésü vásznak kiteregetése általános szokás volt a faluban. A szegény szlovákoknál ilyesmi pótolta a hivalkodó gazdagságot és fényt. Némely női fehétnemii darab régen elhunyt nemzedékekről tudott volna beszélni, de ilyesmi, ha felvette a leány, ha nem vette, vajmi keveset rontott a melle állásán s a szép leány a nagyanyja pőndölyében is szép lány maradt. De térjünk vissza áz irás nehezebb ügyére. Egy este beállított hozzám az egyik öregbéres, hogy irnék-e levelet a katonafiának, szívesen megfizetné a fáradságom egy pakli jóféle dohánnyal, egy-két szivarral, ahogy jobban szeretem, mert se ő, se a felesége nem ismeri a betűvetést. — Te mégis csak tanult ember vagy, — mondta — iskolába is jártál. . . — Nagyot sóhajtott és Szvatopluk király idejéből való szűrével helyet foglalt az asztalláb mellett, sáros csizmáját fölrakta az asztalláb keresztlécére. Készséggel vállaltam a munkát. Hogy tanult ember voltam, ezt le se tagadhattam, mert valamikor a régi vaskalapos világ idején, három egész tavaszon tuskót ástanr a tanítónőm szőlőjében. Nyár elején viszont ürgét öntöttem a kukoricaföldjén. Az iskolai bizonyítványommal még igy sem volt semmi baj, mert minden tantárgy után oda volt írva a minősítés: kitűnő, kitűnő, kitűnő, kitűnő, kitűnő, kitűnő. Egész nyáron nem láttam, annyi ürgét egy csomóban, ahány kitűnő volt a bizonyítványomban. Igaz, hogy a vizsga napján, mikor a tanfelügyelő a vízözön körülményeiről érdeklődött tőlem, alig válaszoltam valamit. “Noéról” pedig sokáig azt hittem az iskolai évek után is, hogy azonos a pilisi kocsmárossal. . . Olyan körülmény volt ez, amit némi rosszindulattal tapasztalásnak is nevezhettem volna. Az öregbéres nagyon is jól mondta, hogy tanult ember vagyok. Valóban az voltam. — Hát csak várakozzék kend, — szóltam vendégemnek — a levél hamarosan készen lesz, csak az a kérdés, hogy hosszu-e, vagy rövid? — Minél hosszabo! — \olt a felelet. Kezdtem előszedni irószerszámom a láda aljából. Az öreg eligazította maga körül száz lyukból való szűrét és valami három óra hosszáig hallgatta a pennám sercegő kaparászását. Az asztalon álló lámpából időközben Kiégett a nedv s ha felcsavartam a belét, szikrát és kormot okádott. De végül is elkészült a remek. Volt benne annyi Isten és annyi jó, hogy annak felével is beérhette volna egy közönséges bakancsos katona. A forma és a tartalom körülbelül ez volt: Kedves fiam! Tudatom veled. . . Továbbá, ha a jóisten megengedi, hogy Hiss, jó egészségben láthatlak megint. .. Hasonlóképpen édesanyád is... Amit a jóisten megengedjen... A jóisten áldjon meg téged és minket is... Mikor fennszóval aiákanvaritottam a levelet, hogy ölel s csókol apád és anyád, Ködmön István az öreg nagy bámult. — Aujnye, de förtelmesen csúnya! — mondta. — Akár a valóságos poszogó bogár... — Hát milyen legyen? — kérdeztem félig meg vadulva. — Arról aztán igazán nem tehetek, hogy a kend neve ilyennek kerül ki Írásban. A ven paraszi, nyilván nem akart potyára fizetni és tovább akadékoskodott. — Egyik betű nem olyan, mint a másik, — mérgelődött a bajusza alá. — Hát nem is lehet egyik betű olyan, mint a másik, — szóltam — hiszen éppen az benne, a fortély, hogy ahány betűt nézünk, annyi fajtát látunk benne. .. — Pedig valami csekély igaza csakugyan volt az öregnek, mert ha az Írást néztem, a nagybetűk úgy gubaneojódtak a kicsikre sűrű csomókban, mintha el akarnák ama zokat pusztítani, amelyek alighogy megálltak lábukon a soványságtól. A vén paraszt csupa óvatosságból fölolvastatta velem a levelet mégegyszer, hogy egyezik-e a szöveg az előbb hallottakkal. Egyezett . .. Benne volt az estéli imádság is, amely igy hangzik: Miképpen mennyben, ezonképpen itt a földen is... . De. benne volt ő is én is, az egész tanyavílág. Csaknem megvirradt, amig idáig jutottunk. Az öreg kifizette fáradozásom diját, egy pakli há- romkrajcáros pipadohányt, aztán hazakucogott. A szivarok emlegetése' csalétek volt, ugyanúgy, mint mikor féldeci pálinkavételnél mondta a kocs- márosnak: “Ne mérje szűkén és olcsón is adja, mért majd többet is viszek. Jó vásárló vagyok ám én...” így éltünk és segítettük egymást a tanyán. Én ősrégi, farkaskörmü bárescsaládból származtam. Olyan keménymellü pusztai basa távolabb se akadt, aki letegezni merte volna apámat, mert ilyen helyzetben a kalap már repült is lefelé az emberségről megfeledkezett ember fejéről. Apámat mint nagy fisz te^i^gü, kiváló személyiséget tartották számon a béres emberek. Megtörtént, hogy apám nevének gyakori emlegetése közben kerültem én is szóba. Volt olyan ember, aki azt mondta: — Jeles ember ám ü is, ámbátor még egészen fiatal ember. Van annyi esze, mint a váci püspöknek. — A másik ember viszont, akinek éppen gyógykezeltem a feleségét, éppen megfordítva nyilatkozott, ilyenképpen: — Megette má azt a fene régen! Még akkó, mikó a csikófogát elhányta. Nem jó az se kocsisnak, se béresnek! Legföljebb pofája van neki, ekkora ni... — Széjjeltárta szűrét és megmutatta, hogy mekkora. Ilyen beszéd miatt haragot tartani fölösleges lett volna, mert ha két pártra oszlott is fölöttem a vélemény, benne volt abban az elismerésem’ is hiánytalanul, mint a nagy bibliában az ámen. S azóta már az bebizonyosodott, hogy valóban én vagyok a béresek “jeles” embere... ÍÜHOSYAB ÉN LÁTOM _______írja: EHN_________^ Virágok az örök tavaszban Ha az ember Kaliforniában lakik, természetesnek találja, hogy szép, virágos kertje legyen. Ez igy nagyon egyszerűen hangzik, de amikor kivitelre kerül a dolog, a szépen kieszelt tervek az akadályok egész sorozatába ütköznek. Gyermekkorunkban, a nyitramegvei Érsekuj- várott, minden tavaszkor elkísértük anyánkat a Forgács-kertbe, ott bevásároltuk, hazacipeltük és mindjárt el is ültettük az árvácskákat, táto- gatókat, muskátlikat és egyéb közismert virágokat. A pincéből felhoztuk a hordókba ültetett leander fácskákat. a kerítések és falak tövébe hajnalkát és futóbabot ültettünk és attól kezdve csak öntözni kellett: egész nyáron, késő őszig virágos volt áz • udvarunk. Kaliforniában a dolog nem megy ilyen egyszerűen. Igaz, itt nem kell a tavaszi szezonra várni, mert ez az örök tavasz hazája, itt az év bármely szakában bevásárolhatja az ember virág-szükségletét. A bevásárlás előtt azonban el kell készíteni a talajt: felássa és belekever mindenféle csodaszert. amiket gypsum, leaf mold, peat moss, steer manure, black magic és egyéb cifra né' en árulnak a magyar Forgácsok amerikai szaktársai. Az igy elkészített talajba, az utasításoknak megfelelő mélységbe és egymástól kiszabott távolságra azután beülteti a virágokat és — mint aki dolgát jól végezte — nyugodt lélekkel várja az eredményt. Az “eredmény” különböző formában mutatkozik. Először valami féreg megrágja a zsenge és ártatlan virág-csemeték gyökerét és az ilyen virág már csecsemő korában elpusztul. Amelyik ép gyökérrel ússza meg a gyermekkort, azt felülről támadják meg a csigák és a férgek. Ezek ellen csigaporral és féreg-méreg tartalmú porozással kell védekezni, ami néha segít is. A rózsákról külön fejezetet kell írni... Ezeket rózsaeledelekkel kell etetni és gyakran porozni, mert ezek nagyon kényes jószágok. A férgek pusztulása után, rozsda támadja meg a leveleket, utána pedig következik az “afis”. Persze ez ellen is van orvosság, de ha az afist bé-fis és cé-fis követi, akkor régen rossz és az eredmény csak tövis lesz, rózsa nélkül. Aki fuxiát ültet, vagy borsó-virágot, annak külön fuxia és borsó étrendet kell összeállítani, mert itt minden virág számára külön tudományos alapon összeállított eledel készül, amely nélkül éhenhal szegény és az ember minden fáradsága kárbavész. Ha az ember pázsitot akar, a földet megint el - kell készíteni a fentebb leirt módon és finom, lehetőleg Kentucky államból importált fűmagot vásárol, mert az eredmény ugyanaz: a bogért finom pázsit helyett kinő az “ördög-fii”, (devil grass) és a “rák-fü”, (crab grass), ami azután végleg elkeseríti az ember életét, ha ugyan lehet még azt életnek nevezni. Tavaly a kerítés mellé paradicsomot ültettünk. Öntöztük, ápoltuk, etettük, amire ugv nekivadult, hogy a kerítés mindkét oldalán be kellett szüntetni minden forgalmat. Csak a tiz centiméteres, ujjnyi vastagságú naradicsomhernyók fértek a paradicsom bokrokhoz. Én csak elnéztem ezeket a hernyó-óriásokat, de a feleségem megesküdött, hogy soha többé paradicsomot nem ültetünk. Ezt a szomszéd is kitörő örömmel vette tudomásul, csak a paradicsom volt más véleményen az idén, ültetés nélkül, dusabban és vadabb módon áradt el, mint valaha! Néni várt se-öntö- zésre, se etetésre, csak nőtt bele a világba, a szomszéd bosszúságára és a hernyók nagy örömére. Az ördög-fü. a rák-fü, a vadparadicsom és minden egyéb, amitől szabadulni szeretne az ember, igy nő, fejlődik, — mialatt a drága pénzen vásárolt, etetett-itatott, ápolt és porozott gyönyörű virágok csak satynyulnak, vergődnek, hogy kin nézni. A baj ellen az ember kap rengeteg tanácsot, de a sok tanács közül valahogyan egyik sens akar beválni. Talán, ha az újvári jó öreg gács még élne, meg tudná mondani, hog" as örök tavasz hazájában hogyan kell virágot termelni. • A Magyar Szó jó újság, • Nincs benne, csak igazság!
