Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-11-03 / 44. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ November 3, 1955. / Bemutatjuk Ámde urat s családját (Befejező közlemény) Ilyenformán hangzik a Szovjetunióból hazatért politikus jelentése is, aki meglepődve tapasztalta, hogy “az oroszok nincsenek elkseredve, jó- kedvüek és tréfásak... ELLENBEN humoruk nagyon fanyar.” Egy újságíró szerint Madrid külső részein 5000 munkás család lakik a szikla oldalakba és földbe vájt odvakban, “ÁMDE ezek legnagyobb része cigány volt, akik sosem ismertek jobbat” és különben is Franco uj építési programja segiteni fog rajtuk, mert “már eddig is három gyönyörű luxusszálloda épült fel a belvárosban amerikai segítséggel.” Life magazin nemrégiben az orosz 5,000 kilo- wattos atomenergia géppel kapcsolatban igy irt: “...azt mondják róla ugyan, hogy a legnagyobb ezideig, MINDAZONÁLTAL (although) praktikus szempontokból MÉGISCSAK laboratóriumi készüléknek számit összehasonlítva a mi 60,000 kilowattos Shippingportban levő gyárunkkal, melyet tavaly kezdtünk és kész lesz 1956-ban, avagy ...a hat másik energiaállomással, melyek a előrehaladt tervezés stádiumában vannak.” Az előkelő New Yorker magazin Írója úgy találta, hogy Hamburgban “temérdek az utcai nő. Ezek nagyrészben jobb világ reményében Kelet- Németországból átjött fiatal leányok. . . akik ott (Hamburgban) nem tudtak elhelyezkedni és kénytelenek voltak az ‘ősi pályát’ váltsztani. DE LEGALÁBB elég jól keresnek.” (Szép az írótól, hogy itt nem fűzött hozzá egy dicshimnuszt a hamburgi ‘szabad kéjipar” előnyeiről.) “A pekingi utcákon vadonatúj autóbuszok járnak”, olvastam a New York Times vasárnapi magazinjában, “ÁMDE ezek Magyarországon készültek.” (Vagyis a kínaiak még autóbuszaikat is messzi földről hozatják. Hogy a kis Magyarország is izé. . . tilos helyen van a térképen, azt az iró elfelejtette.) Ezenfelül “az autóbusz vezetője egy fiatal leány volt, akit a szülők nyilvános házakba szoktak volt eladni azelőtt”. .. (de kedves- olvasó, ne siess még elhamarkodottan kedvezőt gondolni, mert). . . “MINDAZONÁLTAL a lány igazi tomgirl” volt (azaz talán nem is illett volna rá a szoknya) sokat beszélt és lármázott az utasokkal !” Ugyanez az iró csodálkozott, hogy “az utcák tiszták voltak és tényleg kiirtották a legyeket. . . MÉGIS mérföldre Pekingtől egy falusi vásáron egy felborított szemeteshordót látott teli legyekkel.” Egy kis virágszálként Budapestről azt olvastam más helyen, hogy “az utcák tiszták és nem szemetelnek az emberek, hanem az utcai szemétkosarakat használják... ami annál is meglepőbb, mert nem sok a figyelmeztető tábla... ez az emberek beletörődöttségét mutatja, mert EZZEL SZEMBEN a szabadsághoz szokott ember már azért is szemetelne... amiért annyira tiltani próbálják...” Érdemes volna dijat kitűzni annak, aki megfejtené, hogy az iró mit is akart ezzel mondani. Megengedném, hogy az iró maga is pályázhasson a díjra. Megemlítsem még az olyasmiket, hogy a budapesti ember “jól tápláltnak látszik, de szürkén öltözködik?” (Azélőtt bezzeg még a muzsikuscigányok is ferencjóskában jártak hivatalba — tehette volna hozzá az iró.) “Rengeteg fiatal megy felsőbb iskolákba és egyetemekre, DE CSAK a mindenféle tanuló kedvezményekért”. NOHA szigorú fegyelem alatt tartják a diákokat.” (Még azt sem engedik meg nekik, hogy az iskolaablakokat betördössék s a tanárokat elverjék — ugy- lehet ezt nehézményezte a cikk.) Ide tartozik az is, hogy egy szibériai város gyermekotthonában “a gyerekek tulcsöndesek és rendesek voltak”, ÁMDE... ez az iró szerint “nagyon gyanús” volt. “Hungarians prefer western music” (A magyarok jobban szeretik a nyugati muzsikát) kiabálta egy nagy ujságcim nemrégiben. Minthogy a “western music” kifejezése legtöbbször cowboy dalokra utal, joggal azt hittem, hogy a cikk elmondja, hogy a magyarok cigányzene helyett mind cowboynótákat hallgatnak. Képzelhető meglepetésem, amikor az Írásból az derült ki, hogy szerte az országban a kultúrtermek tömve vannak esténkint ingujjas emberekkel, akik gramofonlemezeken közvetített operaelőadásokat hallgatnak és BÁR sok az orosz klasszikus zene a műsoron, MÉGIS Betthoven, Mozart és Haydnt hallgatják leginkább.” Itt az iró egy kicsit bele*-J „4-1 ón-ÓVvQ T'ol^n Viq PO*v T)ár nulnivágyó emberek soraiba, megtudta volna, hogy 1. az orosz muzsika nyugati ellentétben az ázsiai, azaz keleti muzsikával, hogy 2. hogy a klasszikus zene titánjai, Beethoven, Mozart, Haydn még nem csatlakoztak le a NATO-hoz sem életükben, sem haláluk után, hogy 3. a magyaroknak valami közük volna nagy zenészekhez, akik sokszor jártak és hangversenyeztek Magyar- országon, Beethoven muzsikát is irt a budai színház számára, Haydn pedig még életének legnagyobb részét Magyarországon is töltötte és végül nem utolsósorban, hogy 4. az se kiskutya, ha egy ország “ingujjasai” kocsmák helyett kultúrtermeket tömnek meg komoly ,jó muzsikát hallgatni — akárki irta is. íme csak néhány kikapott példánya annak, hogy a kedves ÁMDE ur és mindenféle családEugene V. Debs (Folytatás az 5-ik oldalról) háborúban, 1918-ban 10 évi börtönre Ítélték a Dayton, O. városban mondott háboruellenes beszédéért. Rajongtak érte Az amerikai történelem úgy fogja említeni ezt az ítéletet, mint az igazságszolgáltatás legdurvább arculcsapását. Bírák, ügyészek, esküdtek mind tudták, hogy szörnyű dolgot müveinek, amikor — mint ahogy igen sokan mondották — Krisztus igazi megtestesítőjét vetették' börtönbe. Azért szinte könyörögtek neki, hogy vonja visz- sza beszédét, vagy jelentse ki, hogy annak más értelme volt... Debs hajlithatatlan maradt, állta a következményeket, noha akkor már 56 éves volt. Debset addig is nagyon kedvelték azok, akik valaha látták, vagy hallották beszélni, de ezen pör után az öntudatos munkásság szinte rajongott érte. Soha sem voltak személyes ellenségei, — írja egyik ismerőse, — még azok is nagy tisztelettel beszéltek róla, akik izzó gyűlölettel viselkedtek az elvei iránt. Nyíltsága, őszintesége, nyájassága és bátorsága mindenkit lef egy vérzett. A tiszta demokrácia Ugylátszik, hogy Debsre rendkívül nagy befolyást gyakorolt a német származású, de Amerikába vándorolt Wilhelm Weitling (1808—1874) idealista szocialistára, kit írásaiban igen gyakran említett. Weitling a “tökéletes demokrácia” legtisztább kifejezője. Felismerte, hogy a társadalom csak bizonyos mennyiségű munka árán tartható fenn. Ebben a munkában mindenkinek részt kell venni, — mondotta 'Weitling, — és miután minden hasznos munka egyformán fontos, úgy a termelt javakat is egyformán kell elosztani. Egészen a véletlen müve, hogy ki milyen munkát . végez, miután minden munka egyformán szükséges a termelvény elkészítéséhez, valakinek el kell végezni a legkevesebbre becsült munkát is. Ha Pál többet tanult, mint Péter s most ma- gasabbrendü munkát végez, azért nem jár neki nagyobb díjazás, mert a körülményei (a társadalom) lehetővé tették számára a tanulást, ennélfogva többet is kell neki visszaadni a társadalom részére, mint Péternek, akinek nem jutott tanulás, vagy születéssel járó képesség, — hirdette Weitling. Debs is igy tartotta, hogy mindaz a tehetség, amivel született, az a képesség, amit tanulással szerzett csak arra kötelezi, hogy nagyobb mértékben szolgálja osztályát és ezáltal az emberiséget. Ez a szolgálatkészség tükröződött vissza rajta, amire vonatkozólag azon kor egyik legnagyobb amerikai költője, Eugene Field (1850—1895) ezt irta róla: “A legszeretetreméltóbb ember, akit valaha is láttam. Szive lágy, mint a nőké, tekintete üde, mint a hegyi patak. Nincs olyan pap, ki versenyezhetne vele ékesszólásban és szomorú, de azért mégis édes mosolyával lefegyverez mindenkit”. Befejezésül adjuk még ehhez egy másik hires költő, Edwin Markham (1852—1940) ezen elismerő sorait: “Eugene Y. Debs! Egyike a század legnagyobb neveinek! Nincs senki — még a politikai ellenségei között sem — aki kétségbe vontagja, amikor a szokványos iszapuszók valamilyen formában itt-ott belemerészkedtek a tények és valóság mélyebb vizeibe, ki kellett, hogy húzzák őket a sáros, de biztos partokra, mielőtt még a baleset komoly következményékkel járhatna. Idestova az ilyesmi mindennapos eseménnyé válik. Folytathatnám is az esetek felsorolását tovább napestigÁMDE cikkem MINDAZONÁLTAL, hogy remélem érdekes, MÉGIS talán tulhosszura nyúlt és NOHA szerettem volna, de MÉGSEM merem továbbra is igénybe venni az olvasó türelmét. ★ Kedves Olvasó! Nem gondolnád, hogy ÁMDE ur és egész kedves családja megérdemelné, hogy sok hőstetteik néhányáról néha megemlékezzünk lapunkban. Amikor egy-egy nagyobb ilyen mentőmunkálatra bukkansz valamelyik újságban vagy hetilapban (nem kell nagyon keresni se, van belőle elég) — küld be'avkivágást a szerkesztőségnek, időről időre leközölhetnék őket azon a címen, hogy “ÁMDE ur és kedves családja.” MacArthur és a szovjet szövetséges Az alanti levél a “N. Y. Times” levelezési rovatában jelent meg s egy közvitéznek olyan nézeteit tartalmazza, amelyek a MacArthur tábornok vezénylete alatt harcoló, életüket a hazájáért kockáztató katonaemberek felfogását tük- höztetik vissza: Tisztelt Szerkesztőség! Annak a katonának a szemében, aki MacArthur tábornok alatt szolgált a második világháborúban, van valami tragikus az ő kétségbeesett próbálgatásaiban, hogy tagadja, hogy valaha is szükségét érezte az orosz intervenciónak Japán leverésére. Ha visszamegyünk 1945-be, amikor Japán le- rohanása szükségesnek látszott és sok amerikai katona állt szemben a halállal és sebesüléssel, egyaránt kegyetlennek és vakmerőnek látszik letagadni, hogy valamilyen más támadás Japán ellen szükséges volt. Bizonyos, hogy MacArthur tábornoknak nem az a szándéka, hogy úgy emlékezzenek rá, mint olyan tábornokra, aki abbeli erőfeszítésében, hogy egyik szövetségesét távoltartsa a harctól, azt kívánta, hogy még több saját katonáját öljék meg. Meg vagyok győződve, hogy ha a tábornok többet elmélkedne e kérdésen, rájönne, hogy semmi helytelen nem volt abban, hogy az oroszokat 1945-ben intervencióra sürgettük. A valóságban biztos vagyok benne, hogy be is látná, hogy olyan tábornok, akire amerikaiak ezreinek élete volt bízva, méltatlan volna erre a bizalomra, ha szánt szándékkal megkísérelné, hogy egy szövetséges ne vegyen részt a közös ellenség megtámadásában. * Michael J. Künstler A puszta erőtől..... (Folytatás a 3-ik oldalról) ben is egy olyan szellemóriást, aki képes volna a világot meggyőzni meggyőződéseink és célkitűzéseink helyességéről, amint ez megtörtént a nemzet dicsőbb, történeti korszakaiban? A válasz szerintünk kézenfekvő: a hidegháború alatt elfojtották és megfélemlítették az ország legtehetségesebb, legjobb gondolkodóit, de ezenkívül is maga az ügy, a cél, amelynek helyességéről jó volna meggyőzni a világot, nem helyes és nem jó. Azt gondolják a Wall Street urai, hogy elég talán egy jótotlu embert meghatározott évi fizetéssel felfogadni és megbízni, hogy fejtse ki az érveiket? Azt hiszik talán, hogy elég ehhez egy jósvádáju ügyvéd, egy nagy üzleti érdekeltséget képviselő honatya vagy egy szellemes nagyiparos? Bármily tehetséges toliforgatókat vagy szakembereket fogadnak is fel erre a célre, ha az ügy nem tiszta, ha nem igaz, ha nem az egész emberiség javát szolgáló hivatás, semmiféle reklámmal felfújt és feldagasztott tehetség nem tudja megoldani. Ehhez tiszta, nagy ügy, és hozzá olyan lángész kell, aki lelke minden hevével és szive minden nagy emberi indulatával tud átütő erőt kölcsönözni tollának és mindent átfogó géniusza meggyőződéseinek. Enélkül minden más csak fából vaskarika. Nos, ha magukba szállnak az,utak, amint Res- ton írja, akkor tegyék ezeket a szempontokat is megfontolásuk tárgyává. bog. Nagy megtiszteltetést jelent, ha az enberi- ség e nagy barátjával kezet fogunk és arcába iá'Io íVilotot nvorhetiink.”
