Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-10-13 / 41. szám
October 13, 1955. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Irodalom művészet AZ ÉLETÖRÖM FESTŐJE (Hogy a magyar népi demokrácia mennyire értékeli a magyar nép minden hozzájárulását a világkultúrához és mily büszke rája, arra újabb bizonyíték (ha ugyan szükség van még bizonyítékokra) az a beszámoló, amely a múlt héten jelent meg a budapesti Szabad Nép-ben Brocky Károly festőművész ottani kiállításával kapcsolatban. Brocky Károly nevét alig ismeri az amerikai magyarság, és hozzátehetjük, a művészeken és szakembereken kívül az óhazai nagyközönség sem. Pedig Brocky Károly egyike nemcsak a magyar nép, hanem az egész modern világ legnagyobb festőművészeinek. De miként oly sok világraszóló géniuszunknak, úgy Brocky Károly- nak sem volt alkalma a régi rendszerben tehetségét magyar földön kifejleszteni, még kevésbé a szülőhazában megélni. így aztán Brocky Károly Angliában telepedett le, ott festette gyönyörű képeit, amelyek ma az angol arisztokrácia otthonainak, angol és más nyugati országok múzeumainak féltve őrzött drága kincsei. No, de lássuk az óhazai beszámolót. — Szerk.) Regényíró tollára való életút Brocky Károlyé; elmondani, hogyan lett a temesvári borbélymester fiából — aki hányatott ifjúságában néhány évig maga is inaskodott a réztányéros cégérü boltban — az angol lordok és pénzmágnások keresett festője. A múlt század elején született, gyarmati országban, parlagi földön, hol a művészet társadalmi igényt, ösztönzést kívánó virága nem tudott még szárba szökkenni. Az első leckén, s az első biztató szón kívül hazája nem tudott mást adni Brocky Károlynak sem, amikor szárnyat bontani külföldre ment. Tehetsége volt minden vagyona, melléje egyetlen kincset vitt magával — magyar szivét. Bécsben tanul, de csakhamar szűknek találja az akadémia falait. Bejárja Itáliát; Párizsban egy angol főur addig nézi képeit, mig végül is magával viszi Londonba. Itt hamarosan az elsők közé küzdi fel magát. Azután is sokat utazik, tudásra szomjusan tanulmányozva a múzeumokban a régi nagy mesterek müveit. Festészete a reneszánsz, a barokk remekein, Tizian, Rubens és a holland mesterek alkotásain nevelkedett és nőtt naggyá. Java müvei Bécs, Párizs, London közős magángyűjteményeinek díszei. Hazánkra csupán egy csokorra való jutott — ezt a töredéket mutatja be az Uj Magyar Képtár emlékkiállítása. Az érzelemgazdag női lélek költője, az asszony i test szépségének csodálója festette ezaket a képeket. Szenvedélyes életöröm sugárzik belőlük felénk. Az első teremben egyik legszebb aktábrázolása, a Vénusz és Ámor fogadja a látogatót. Regényes, melegbarna színekbe játszó tájban fekszik enyelgő testtartással a szerelem istennője. A néző szinte nem tud betelni a finom árnyékkal megformált test tiszta szégségével. Terebélyes családfájukra gőgös arisztokraták morc, hideg portréit juttatja eszünkbe Wilkinson- né arcképe. De csak az első pillanatra. Az arcon barátságos mosoly látszik, a nyílt, jóságos nézésű szemekben lányos szemérem. A dús, sötétzöld bársonyruha sajátos harmóniába olvad a háttérben leomló súlyos függöny rózsa-vörös színével; mindkettőnek ráncain fény csillog. Előkelő ez az asszony anélkül, hogy tartózkodó volna, büszkeségében is közvetlen: az uj kor, a polgári Anglia szülötte. Férje, Normann Wilkinson festőművész, Brocky Károly jóbarátja volt, s első életrajzírója. Brockyról írott könyvét ezekkel a szavakkal fejezte be: “Soha nem szűnt meg büszkének lenni arra, hogy magyarnak született.” Brocky Károly a számára anyagi jólétet, művészete kibontakozásához éltető talajt nyújtó idegen földön sem feledkezett meg hazájáról. Figyelemmel kisérte a hazai fejleményeket, a szabadságharc hírét lelkesedéssel fogadta, a bukás után Angliába menekült magyar forradalmárokat barátaiként fogadta. De nemcsak szóban, emberi érzéseiben nyilvánult meg hazájával való együttérzése — művészetében is hangot kapott. Ekkor festette egyetlen történeti tárgyú müvét, az Aranybulla kihirdetése cimüt, amelyen Kossuth Lajost és Pulszky Ferencet is megörökítette. Megfestette Mészáros Lázárnak, Kossuth hadügyminiszterének, s Kmetty Györgynek, a szabadságharc tábornokának portréját is. Legszebb festményei közül való az utolsó teremben látható két kislány-portré, Rosa Wilkinson gyermekkori arcképe az érzékeny, riadt tekintetű gyermeki léleknek bájos kézmozdulattal még gazdagabbá, igazabbá fokozott megjelenítése. E portrétól nem messze függ a falon Lányka arcképe. Lágy, fekete hajában égő piros szalag; ennek színe visszacseng az orcák rózsáiban, s a kecsesen maga elé tartott piros ruhadarabban. Fejét kissé félrehajtva, fekete szemében álmodozó révedezéssel mosolyog a lányka; gyermeki mosolyában ott rejtőzik a holnap asszonyának szépsége. Az élet meghitt, mindenen győzedelmeskedő örömét szólaltatta meg a művész e gyönyörű arcmásában. Száz évvel ezelőtt, 1855-ben halt meg Brocky Károly, távol hazájától. Végrendeletében több alkotását a Magyar Nemzeti Múzeumra hagyományozta. Európai kultúrán nevelődött sajátos művészete nem befolyásolta a magyar képzőművészet fejlődését, inkább az angol nemzeti festészethez kapcsolódott, azt éltette, virágoztatta a polgári fejlődés haladó periódusában. Akiket festett, idegenek számunkra, más kor, más nép, más osztály gyermekei, de a realista művészet mindent megnemesitő erejével Brocky emberi közelségbe tudta hozni alakjukat a mai nézőhöz is. Nem volt forradalmár, a társadalmi igazságtalanságok bírálatának sem találjuk nyomát festészetében. Mégis, miénk az ő magyarosan gazdag szinvilágu, realista művészete. Az elnyomatás éveiben világgá vitte hírét a magyar népben szunnyadó teremtő erőnek. Büszkék vagyunk arra, hogy a már akkor is nagy és erős Anglia benne egyik legelső festőjét találta meg, hogy tehetségével az angol nép haladó kultúráját gyarapította. Szeretjük művészetét, mert alkotásainak életigenlő szépségeivel felüdülést, nemes gyönyörűséget nyújt. Artner Tivadar ( RÖVIDEN) ..U. L. BURDICK congressman N. Dakotából, büszkén mutatott kivágásokat államának lapjaiból, amelyek szerint a Grand Forks, N. D.-ban állami tulajdonban levő malom és gabonaraktár $483,592 tiszta nyereséggel fejezte be az 1953-as évet. Az a malom és raktár, az állam kezelésében levő bank és biztosító vállalattal együtt többször volt erős kritika alatt. Szocializmusnak nevezték. De mi rossz van abban, kérdi Mr. Burdick, ha ebben az esetben a profit az állam összes polgáraié lesz alacsonyabb adók formájában és nem egy kis csoport nagy részvényes fogja kisajátítani azt. De még ennél is fontosabb az, hogy az állam farmerjei sokkal jobb árakat kaptak gabonájukért, hogy azt kollektiven adhatták el az állami vállalkozáson keresztül. ★ Miért kiabáltak a reakciósok, hogy politika, amikor az adót le akarták szállítani az egész nép részére és nem találták politikának azt, mikor csak a gazdagok adóját szállították le? * Rendes körülmények között, US költségeire a pénzt a Kongresszus megszavazza az illetékes hivatalok kifizetik azt és el van intézve. De a mostani adminisztráció az országút építésre iskolák segítésére, bankároktól fog kölcsönt felvenni, amelyen azok kamat alakjában, soksok, sok milliót keresnek. Nem is beszélve arról, hogy ama kölcsön kötvények nagy részét, amelyek árából a fönti kölcsönöket visszafizetik, ugyancsak a bankárok tartják jó kamat ellenében. A fentiek figyelmébenvétejével igazán ne csodálkozzunk ezen. Ezt az adminisztrációt a nagy pénzüek választották be. ★ AMI NINCS MEGMONDVA, azt meg lehet mondani. De ami meg van mondva, azt nem lehet meg nem mondottá tenni. f AHOGYAN ÉN LÁTOM S._________írja: EHN_________^ Hangyák és elefántok A HANGYÁK szorgalmas tanulmányozója vagyok évek' óta és egy időben arra gondoltam, hogy tapasztalataimról, megfigyeléseimről könyvet fogok írni. E veszedelemtől az mentette meg az emberiséget, hogy beláttam: tanulmányaim ellenére sem tudok egy könyvrevalót a hangyákról ; továbbá, mert olyanok, akik sokkal többet tudnak e tárgyról, már írtak néhány könyvet e szorgalmas rovarokról és végül, mert halvány fogalmam sincs arról, hogy egy ilyen tudományos könyv megírásához hogyan kell hozzáfogni. A könyvkiadásról tehát lemondtam, de semmi okot nem látok arra. hogy miért ne foglalkozzam a hangyákkal egy rövid cikk keretében... Országszerte köztudomású, hogy pár hét előtt Dél-Californiában szokatlan forróság volt és az egész éven át tevékeny hangyák ezt az alkalmat használták fel arra, hogy összpontosított támadást intézzenek kétlábú ellenségeik ellen. Ha egy órára elhagytuk a házat, haza jövet valamelyik szobában rögtön rátaláltunk a fekete csikra, amelyet hangyák ezreinek raj vonala képezett. Reggelenkint ugyanígy a hangyák sokasága üdvözölt valahol, mielőtt még egymásnak “jó reggelt” kívánhattunk volna. A szomszédok, ismerősök egytől-egyig hasonló hangya-kórban szenvedtek. Mi, persze, nem adtuk meg magunkat egyköny- nven. A leghatékonyabb méreggel töltött permetezővel vertük vissza az ellenség támadásait és a csatatéren rendszerint nem mi, hanem a hangyák százai maradtak. A ház körül mézes méreggel töltött korongokat helyeztünk el; g. konyha szekrényeket, polcokat oly porokkal hintettük be^ amelyek “végleg” elpusztítják a hangyákat. Mindennek meg is volt az eredménye: a hangyák eltűntek — 24 órára. Másnap aztán ujult erővel és még nagyobb létszámmal folytatódott a támadás, amire mi újabb permetezéssel, porozással válaszoltunk. Beismerem, hogy titokban elismeréssel és csodálattal szemléltem e szemernyi teremtvények szervezettségét, elhatározását, szorgalmát, kitartását és halált megvető bátorságát. Sokszor kívánatos lenne, hogy mi, kétlábú teremtvények, hasonló tulajdonságokkal rendelkeznénk. Hogy csak egy példát emlitsek: milyen jó lett volna, ha azok a milliók, akik négy Ízben adták szavazatukat F. D. Rooseveltre, e nagy ember halála után is kitartottak volna a New Deal és az ő szabadelvű politikája mellett! AZ ELEFÁNTOK minden cirkusz fő attrakcióját képezik. Szeptember hónap két weekend- jét a Barnum-Bailey cirkusz Los Angelesben töltötte és egy reggel véletlenül abban az időben jártam a cirkusz környékén, amikor az elefántokat etették. Számszerint 45 kisebb-nagyobb elefántot sorakoztattak fel egy vonalban és bálaszámra hordták eléjük a szénát, amit gyors mozdulatokkal lapátoltak be az ormányuk alatti nyílásba. Az elefántokat, — kicsiket-nagyokat —, nyakukra övezett erős láncok fűzték össze. Mindösz- sze öt-hat, kampós botokkal ellátott ember felügyelt rájuk, azok dirigálták, tartották rendben őket. Ha valamelyikük kilépett a sorból, —- amennyire ezt a lánc engedte, — a felügyelő rászólt és az “illető” beállt a glédába. Ha a szép szó nem használt, a bot kampóját beleakasztotta az ormányába és a helyére húzta a rendetlenke- dőt. A nyomaték kedvéért ilyenkor, a kampÓ3 bottal rendszerint még fejbe is vágta a felügyelő a reá bízott elefántot. Mindezt, hogy úgy mondjam, szó nélkül tür-í ték ezek a hihetetlenül nagy és óriási erejű barmok. Nem tehetek róla, de arra gondoltam, hogy mi lesz itt egy napon, ha valamelyik nagy elefánt megunja a piszkálódást, megunja a munkát, amelyet állandóan végeznie kell, kiveszi a' hatalmat jelképező botot a felügyelő kezéből, le-i tépi láncát és felszabadult társaival együtt letipor minden, ami útjában áll... Ázsia egy részében és Afrikában a színes népek millióit tartja glédában a “felügyelők” maroknyi csoportja. Nem lehet már messze az a nap, amikor ezek a milliók erejük tudatára ébrednek, megunják a munkát, amelyet kizsákmányolóik javára, morzsák ellenében végeznek; kiveszik á hatalmat elnyomóik kezéből, letipornak mindent, ami útjukat állja és felszabadult szomszédaik példájára a maguk kezébe veszik sorsuk intézését. -í,
