Amerikai Magyar Szó, 1955. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1955-09-08 / 36. szám
September 8, 1955 AMERIKAI MAGYAR SZÓ L, EURÓPAI BIZTONSÁG ÉS EGYSÉGES NÉMETORSZÁG A gyökeres európai rendezés, a tartós béke biztosítása csakis az európai kollektiv biztonság keretében valósítható meg. A legutóbbi időben mind gyakrabban jut ez kifejezésre a nyugateurópai lapokban is. Mind erőteljesebben' kap hangot az a felismerés, hogy a rendezésre váró európai problémákat — köztük elsősorban a német kérdést — nem lehet megoldani mindaddig, amig Európa egymással szembenálló államcsoportosulásokra van szakítva. A szovjet kormány másfél évvel ezelőtt, a berlini külügyminiszteri értekezleten javasolta először az európai kollektiv biztonsági rendszer megteremtését. Ez a gondolat, a ködösítő propaganda ellenére, népszerű lett Európában. S báláz “eröpolitika” hívei a párizsi háborús szerződések aláírásával torlaszt emeltek a kollektiv biztonsági rendszer megvalósításának útjába, mégsem sikerült levenniök e javaslatot a nemzetközi tárgyalások napirendjéről. A kormányfők genfi értekezletének is éppenugy ez volt egyik fontos témája. , S ha Genfben nem is találták meg néhány nap 0 alatt a probléma megoldásának olyan formuláját, amely elfogadható mind a négy nagyhatalom számára — ezt józan számítással nem is lehetett várni —, mindenesetre a genfi találkozó valamennyi részvevője egyetértett az európai kollektiv biztonsági rendszer szükségességében. Manapság már nem is azon folyik a vita, vajon szükséges-e egyáltalán az ilyen rendszer? Inkább arról olvashatunk a nyugati lapokban, hogy milyen is legyen ez a rendszer, hogyan lehetne ösz- szeegyeztetni az ellentétes álláspontokat. A Manchester Guardian például igy ir: “Az európai biztonsági rendszer megteremtésének utján mindkét fél első lépése: a Németországban és a szomszédos országokban állomásozó külföldi csapatok létszámának korlátozása. Mindkét fél elismeri, hogy kezdetben meg kell tartani a már meglevő katonai szervezeteket, az északatlanti és a varsói szervezeteket.” Az angol lap eléggé józanul mérlegeli a jelenlegi helyzetet s egyetért azzal, hogy — amint a szovjet javaslat js előírja — a kollektiv biztonsági rendszert fokozatosan kell létrehozni. Egyetért azzal is, hogy olyan kötelezettségek vállalásával kell kezdeni, amelyeket az érdekelt nagyhatalmak már most is elfogadhatónak találnak. Emelett á Manchester Guardian a probléma velejére tapint, amikor az európai biztonság és a német kérdés szoros összefüggésről ir. A történelem arra tanít, hogy Németország részvétele nélkül nincs kollektiv európai biztonság. Nem lehet viszont figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Németország területén ma két különböző társadalmi szerkezetű állam van. Nyilvánvaló, hogy e két állam mechanikus összeolvasztása nem vinne közelebb a megoldáshoz. A genfi értekezlet óta Nyugat-Németország polgári körei is kezdik ezt felismerni. A hangulatváltozásra jellemző, hogy mind többen látják be: Németország újraegyesítését a párizsi szerződések életbeléptetése tette rendkívül bonyolulttá. “A párizsi egyezmények a német egység helv- reálitásának legfőbb akadályai”—állapította meg például a Westfalische Rundschau. A tekintélyes hamburgi Die Welt pedig világosan kimondja: “Németország egyesítése, általános vélemény szerint, csak a német nép nemzeti érdekeivel, és az európai biztonság érdekeivel összehangolva érhető el. Ez azt jelenti, hogy figyelembe kell venni mind a nyugati hatalmak és Németország biztonságát. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy az európai biztonság magasabbrendü fogalommá vált. E probléma megoldását illetőleg meg kell egyezni, még mielőtt Németország egységét helyreállítanák.” Nem túlságosan meglepő, hogy a nemzetközi politika megátalkodott bajkeverői valósággal pánikba esnek a közvélemény ilyetén alakulásának láttán. Jól látható ez a New York Times kommentátorának eszmefuttatásából: “Az európai történelem tanulmányozóit rémületbe ejtheti, hogy a német nép hangulatát — nem a nyugatnémet kancellár és követői hangulatát — a következőképpen lehet jellemezni: “önök csak kiáltsanak mindent az oroszokra, ők azonban közvetlen szomszédaink és nekünk meg kell találnunk a módot arra, hogy együtt éljünk velük. . .” Az amerikai lap szemleirója igy folytatja: “Adenauer és követői 1949 óta arra törekedtek, hogy honfitársaikat meggyőzzék: az egység felé vezető ut Washingtonon, Londonon és Párizson keresztül vart. Ha a német^nép most hajlandó olyan útra térni, amelyet jószándékkal köveztek ki, s amely Moszkván keresztül vezet, akkor Adenauer és a Nyugat egyaránt kudarcot vall.” A bonni kormánykörök mindenesetre máig sem jutottak el politikájuk komolyabb felülvizsgálásáig. A bonni kormány a Szovjetunióhoz intézett augusztus 12-i jegyzékében még mindig a ló ebbe fogja a szekeret, amikor azt állítja, hogy Németország nemzeti egysége kérdésének “megoldásától függ egy olyan rendszer megteremtése, amelynek célja az európai biztonság biztosítása”. A nyugatnémet jegyzéknek ez a kitétele arról tanúskodik, hogy a bonni kormány még mindig - nem veszi kellőképpen figyelembe a közvélemény akaratát, amely Németország két felének közeledésére irányul. Figyelemreméltó ezzel kapcsolatban Bevannak, a brit munkáspárt egyik tekintélyes vezetőjének véleménye, amelyet a Tribune cimii hetilap hasábjain fejtett ki. “Nem lehet azt várni — hangoztatta Bevan —, hogy a Szovjetunió megelégszik az egyesített Németország belépésével a NATO-ba. Azt sem lehet józan ésszel várni, hogy a Szovjetunió papirbiztositékok ellenében adjon fel igazi, erős pozíciókat. Eljön majd az idő, talán nem is sokára, amikor a kelet- és nyugatnémet kormánynak kell egymással megvitatni Németország egyesítésének kérdését, bármennyire is ellenezzék azt Adenauer és a nyugati hatalmak.” A Moszkvába utazó bonni kormányküldöttségnek számolnia kell azzal a történelmi felelősséggel, amellyel a német népnek tartozik. A törtéSAN MARINO, ab! a baloldali koalíció győzőit a választásoké San Marinóban a kommunista párt vezetése alatt álló baloldali koalíció győzelmet aratott az általános választásokon. Az 1951. évi választásokon a parlament 60 mandátumából 31-et szerzett meg a baloldali koalíció, az uj parlamentben 35 mandátuma lesz. San Marinóra már régóta haragszanak az imperialisták. A United States News igy irt San Marínéról: “Ez a kis köztársaság az egyetlen Nyugat-Európában, amelyet kommunisták kormányoznak. Olaszország miniatűr “hidegháborpt” folytat San Marino ellen. Az olasz kormány gazdasági háborúban akarja legyőzni a San Marinó-i vörösöket...” Rimini tengerpartja mögött, ahol a hegyek magasra emelkedve zárják el dél felől a Po-völ- gyi síkságot, áll őrt kis hegyek lankáin San Marino. A vele szomszédos két olasz tartomány, Emilia-Romagna és Toscana lakosságának túlnyomó része a baloldali pártokat támogatja: “vörös tartományinak hívják e két területet Olaszországban. A mostani választások azt mutatják, hogy San Marino lakossainak gondolkodásmódja azonos e két tartományéval. A kis köztársaság területe 60 négyzetkilométer, 14,000 lakosa van, három müutja és egy 32 kilométer hosszú villamosvasutja, amely merész kanyarulatokon, viaduktokon és alagutakon át vezet le Riminibe, a tengerpartra. A 14,000 lakosból 2,000 a “fővárosban”, San Marinóban lakik. A köztársaság polgárai általában földművelésből élnek; csupa dolgozó paraszt, San Marinóban nincs nagybirtok. Sok az emléktárgyakat készítő ügyes kézműves mert a városkának jelentős az idegenforgalma. Az államnak egy kőbányája van, amelyben körülbelül 100 munkás dolgozik, még ennél is kevesebben foglalkoznak cementgyártással. Nagytőke sincs, többek közt ez is magyarázza, hogy a lakosok szabad szellemét nem tudta megtörni a kis köztársaságra nehezedő erős nyomás. A hagyomány szerint az időszámításunk utáni IV., században egy Marino nevű kőfejtő telepedett le több társával a városka helyén. Csak jóval később, a X. században, a magyarok olaszországi kalandozásai idején építettek erődítéseket a 749 méter magas “Titano” hegyen és két másik hegyormon. A XI. században a San Marion-iak- nak már sikerült önállóságukat kiharcolniuk. A feudális hercegi és grófi földesurak — köztük Rimini és a délebbre fekvő Montefeltro püspöke is— sokszor megkísérelték fegyverrel elfoglalni a kis államok, hogy ismét igájukba hajtsák. nelem nem szokta megbocsátani a lehetőségek elmulasztását. Márpedig a szövetségi kancellár jelenlegi álláspontjáról még (Walter Lippmann is megállapítja a New York Herald Tribuneban, hogy “Adenauer feltételei nem tesznek lehetővé . . . kompromisszumot, és a kilátások szerint azoknak átalakítása nélkül nem lesz német rendezés.” A német nép ebben az esetben tudni fogja, hogy kiket terhel a felelősség. Október 27-én Genfben összeülnek a nagyhatalmak külügyminiszterei, hogy a kormányfők genfi irányelveivel összhangban folytassák a nemzetközi problémáknak, köztük az európai, biztonság és a német kérdés összekapcsolt problémájának megvitatását. Ami az európai biztonsági rendszer megvalósítását illeti — erről a londoni Times a következőket Írja: “Biztosra vehető, hogy október eredménye kompromisszum lesz, hiszen a kompromisszum valóban lehetséges. Mindenkinek remélnie kell és elő kell mozdítani ezt. A megegyezés megalapozná Európában a nagyobb stabilitást és a bizalmat.” Mi persze nem követhetjük az angol lapot a jósolgatásban. De a német néppel és Európa valamennyi népével együtt őszintén reméljük, hogy “Genf szelleme” fog uralkodni az októberi külügyminiszteri értekezleten is — és Európa népei végre ráléphetnek a tartós béke korszakát megnyitó európai kollektiv biztonsági rendszer megalkotásának útjára. Ez megteremtené a feltételeit annak, hogy az egész német nép hő vágya, az egységes és demokratikus Németország megszületése végre elérhető közelségbe kerüljön. Ez, és csakis ez az ut vezet a békés együttműködés Európájának megteremtéséhez. Utoljára 1740-ben és 1786-ban kellett a San Ma- rino-iaknak függetlenségük megvédéséért az egyházállam bíborosai ellen harcra kelniük. A szabad San Marinónak szerep jutott az olasz függetlenségi harcok történetében is. Az 1799, az 182Q—21, az 1831, és az 1844—45-ös függetlenségi mozgalmak leverése után sok üldözött olasz hazafinak nyújtott menedéket. A XI. századbeli “családatyák közgyűlése” óta többször módosult a kis, köztársaság önkormány- zata, mig a jelenlegi formája kialakult. Ma a kormányzás joga a hatvantagu nagytanácsé, amely a parlamentnek felel meg. Tagjaiból kilenctagú “állami kongresszust” és két “kormányzókapitányt” választanak. A köztársaság élén a két kormányzókapitány áll; kétszer egy évben, március és október végén újraválasztják őket. Az uj kormányzókapitánynak beiktatása mindig nagy “katonai parádéval” történik: San Marinónak “mind” a száz, középkori öltözékben díszelgő katonája felsorakozik a főtéren az egyetlen emlékmű: a Szabadság-szobor előtt. Ä nagytanács megválasztása most megtörtént, de nem úgy, ahogyan a hónapok óta erről iró burzsoá lapok remélték, hanem San Marino népének akarata szerint. A választási kampány alatt egy San Marinó-i klerikális vezető úgynevezett “San Márinó-i önvédelmi bizottságot’! alakított, és az Egyesült Államokba utazott, hogy rávegye ott élő honfitársait, utazzanak haza és szavazataikkal “mentsék meg San Marinót a kommunizmustól”. Amerikában a rádió és a televízió is támogatta, s körülbelül 100 Amerikában élő San Marinó-i tett eleget a fent említett klerikális vezető, név szerint Miriam Michelotti felhívásának. Ez a száz szavazat azonban nem volt elég ahhoz, hogy győzelemre segítse a kereszténydemokratákat. Sőt, valószínű, hogy ez a beavatkozás hozzájárult ahhoz, hogy még több San Marinó-i szavazott a baloldalra, mert a kis köztársaság lakói féltékenyen őrzik államuk függetlenségét. A népi erők győzelmét nagy lelkesedéssel ünnepelték meg San Marinóban, ahol vasárnap este és hétfőn egész nap felvonulások, tüntetések és ünnepségek voltak. San Marino város, valamint a hozzá tartozó települések utcái zászlódiszbe borultak. A FEDERAL TRADE COMMISSION elrendelte, hogy az American Stainless Steel Kitchask Co. azonnal szüntesse be félrevezető hirdető eü.. amelyek szerint az az étel, amely a náluk l és'.óit edényekben főtt, vagy sült, megakadályozza a r vidlátást, a fogak romlását, a süketséget, el n- zást, elsoványodást, reumát, cukorbetegsége«, érelmeszesedést és idegbetegséget.
