Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-02-10 / 6. szám
February 10, 1955- * AMERIKAI MAGYAR SZÓ HANS CHRISTIAN ANDERSEN Irta: DR. POGÁNY BÉLA Idén ünnepük Hans Christian (Keresztély) Andersen (1805—1875), a világhírű dán mesemondó születésének 150-ik évfordulóját. Első pillanatra érthetetlennek tűnik, miért hívta fel a békevilágtanács a kulturvilág figyelmét a dán meseiró ünneplésére öt más hires iró, a világirodalom titánjai társaságában, -kétség azonban nem férhet hozzá, hogy Andersen rászolgált erre a megtiszteltetésre. Andersen a dán irodalom óriása, akit az összes dán irók közül legjobban ismernek az egész világon, s akit szinte sajátjának tekint a világ összes nemzete. Saját életében is sok minden van, ami mesébe- illő. Egy szegény suszter fia volt, aki korán meghalt, — édesanyja pedig iszákos asszony. Szegénységben, nyomorban nőtt fel Andersen, már gyermekkorában megismerte az élet minden nyomorúságát. Különféle gyárakban inaskodott, már mint kisfiú megtanulhatta a munka, a gyári élet szenvedéseit, de ugylátszik már akkor megérezte nagyrahivatottságát, mert 14 éves korában otthagyta Odense-t és Kopenhágába ment. Színész akart lenni, de a színészet nem sikerült neki. Aztán próbált balettáncos, énekes lenni, verseket is irt, de semmi sem sikerült: Éhezett, rongyos ruhában járt, nvomorgott. Szerencsére jólelkíi támogatói akadtak, akik lehetővé tették neki, hogy iskolába járhasson, de önéletrajza szerint, amelyet később, ötvenéves korában irt meg, iskolásévei is nagyon boldogtalanok voltak. Önmagába vetett hite azonban nem tört meg. Megpróbálkozott darabirással, irt útirajzokat, verseket, de főleg regényíró szeretett volna lenni s ha munkái meg is jelentek, a ki’itika többnyire csufolódva számolt be róluk. Az egész vonalon kudarc kudarc után érte. Csak mellékesen irt gyermekmeséket, őmaga nem tulajdonított azoknak semmiféle fontosságot, pedig irói lángesze ebben a műfajban találta meg legtökéletesebb kifejeződését s tette halhatatlanná nevét. Szinte azt lehetne mondani, hogy Andersen — akarata ellenére vált a mesék zseniális szerzőjévé. Ezekben a mesékben minden irói tehetsége tökéletesen érvényesült. Mély lélektani tartalmuk van s talán nem is annyira gyermekeknek valók, mint inkább felnőtteknek, hogy mese formájában mondhassa el nekik az élet nagy tanulságait. De micsoda históriák is ezek! Mennyire különböznek a Grimm-mesék üde, vidám, boldog világától, a Hüvelyk Matyi, a Jancsi és Juliska s egyéb meséktől! Összehasonlítva ezeket egymással, kiderül ,hogy a mesék csodálatos, fantasztikus világa sem virul függetlenül a társadalmak és Ixi-szakok fejlődésétől. A Grimm-mesék alapjában véve még a 18. század lelkivilágában, a romantika korában gyökereznek, bennük lüktet a feltörekvő osztályok optimizmusa, derűs életszemlélete. Az Andersen-mesékben már felülkerekedik a 19. század realizmusa, komor életszemlélete, az ipari forradalom nyomában fellépő kiábrándultság, az élet valóságos fényeinek mind nagyobb erővel történő kiütközése, amitől még — hajh — a kisgyermekek sem vonhatják ki magukat. A szegénység, • a nyomor, a szenvedés, a remények letörése, a csalódások, a halál és pusztulás, de mindenekfelett a nyomor, amelyet a kis Andersen oly korán megismert, benyomul már Andersennel a mesék csodavilágába is. Nem, a mítoszok sem halhatatlanok, azok sem örökéletüek, “Az ezüst silling”-ben Andersen egy dán silling történetét mondja el. A silling külföldre kerül idegen emberek közé, akik hamis pénznek nézik. A silling élettörténete azon való kesergése és keserű tapasztalatai, hogy bár tudja önmagáról, hogy finom ezüst, mindenki csak megvetéssel nézi. “Egyszer — meséli a silling — egy szegény öregasszony kezébe jutottam, akinek egy kemény napi munkáért adtak engem fizetségül, ő meg nem tudott megszabadulni tőlem.” “A merész ólamkatona” egy féllábu ólomkatona szenvedésben. megaláztatásban, bus kalandokban és reménytelen szerelemben izzó története. Nincs benne napsugár: “Most el kezdett esni, a cseppek egyre sűrűbben hulltak s a végén teljes áradatban zuhogott.” A mese végén a sánta katonát és szerelmét, a babatáncosnőt, a kályhába dobják. Az ólomkatona elolvad s a táncosnő porráég. “A csúnya kiskacsa” a szenvedések és megaláztatások, a szeretetlenség, az üldöztetés és megvetés fájdalmas története. Egyszer éppen az menti meg életét, hogy olyan rut. “Oh, hála az égnek! — sóhajtott a kiskacsa. — Olyan csúf vagyok, hogy még a kutyák sem akarnak belémharapni!” És a kiskacsa csak ült egy sarokban és buskomor volt, meséli tovább. A végén kiderül, hogy nem kacsa, hanem az, ami egész életében lenni vágyott : hattyú! — “A fenyőfa” cimü mese egy a jövőben bízó lélek története, aki a csalódások kálváriáján megy keresztül s a karácsonyfa díszes öltözéke után a szemétbe kerül és elégetik. “A kis gyufaárus lány” sem válhat gyermekek örömére. Ez a kis szivtépö történet nem is mese már: “Rettentő hideg volt ;— kezdi. Havazott és már csaknem sötét volt, és eljött az este, az év utolsó estéje. A hidegben és a homályban egy szegény kis lány mezétláb és hajadonfőtt kóborolt az utcán.” Gyufáit nem tudta eladni, hazamenni nem mert. Rettenetesen fázott. Leguggolt egy szögletben. Körülötte folyt a vidám szilveszteri élet, ő meg didergett, majd gyújtogatni kezdte eladatlan gyufáit, hogy melengesse gémbere- dett ujjait, aztán mikor elfogyott a gyufa, a kislány megfagyott. Járókelők találják meg a kis hullát. “A vörös cipők” táncolni kényszerítik a leányt s egyszer éjjel kimegy a temetőbe s ott táncol a sirhantok közt. “Egy anya történeté”- ben meghal a kislány s a szerencsétlen anya elmegy a halál országába, hogy halott gyermekét visszakunyerálja a haláltól.«. És a többi szivtépö mése, tele köddel, esővel, homállyal, az élet tragédiáival, a gyermekek szenvedéseivel, megelőzte Dickenst. Andersen együttérez a szegényekkel, az elhagyottakkal, a csúnyákkal, a fél- reismertekkel, a csalódottszivüekkel, és azzal teszi elviselhetővé buskomor történeteit, hogy természetes humorral tompítja előadását. Ennek' a humornak ősforrása azonban a részletekben van, amelyeket a realista iró megfigyelőerejével sző meséibe s teszi hihetővé, életszerűvé gazdagréti! képzelete ötleteit. Andersen éppenannyira a gyermekek, mint a szegények költője s meséit átlapozva távolról sem érezzük százötvenesztendősnek, hanem frissnek, halhatatlannak, mainak, s főleg igazabbnak, mint akár gyermekkorunkban. ★ A dán nyelv a svéddel, a norvéggel és az izlandi nyelvvel a német nyelvek északi, vagy skandináv ágát képezi. A dán királyságban, Schleswig északi részében, Bornholm szigetén, Norvégiában — ahol a tanult emberek nyelve, a népnyelvnek megmaradt norvég kizárásával — és déli Svédország néhány részében beszélik. A Jütland és Schleswig dán nyelve különbözik a sziget i dán nyelvtől -és a bornholmi táj nyelvtől. Az irodalmi dán nyelv a szigetek nyelve, lágy, de kevésbbé oly dallamos, mint a svéd. Szókincsében nagyarányú idegen elem van, a német szavak az egyharmadát teszik ki. A dán irodalom atyja a 18. században tűnt fel: a tehetséges sokoldalú Ludwig Holberg személyében. A költészetben Ewald müvei értek el magas színvonalát. A 19. században Oehlenschlaeger, költő, nevezetes^ á dán irodalom óriása: Andersen mellett. A 19. század második felének és a 20. századnak legnagyobb dán irói G. Brandes, a kritikus és irodalomtörténész, Drachmán, költő, dráma- és regényíró, Jacobsen, naturalista regényíró, (Lyline Niels, Grubbe Maria), Herman Bang, költő, regényíró: a “Reményvesztett nemzedék” szerzője, Johannes Jörgen, Karin Michaelis, Sven Lenge, s főleg a tavaly elhunyt Martin Andersen-Nexő, a világhírű szocialista regényíró a “Hódító Pelle” a “Szürke fény” cimü klasszikusértékü regények szerzője. Angol könyv kanadai magyarok életéről A közelmúltban jelent meg Kanadában Szőke Istvánnak, a Kanadai Magyar Munkás szerkesztőjének angol nyelven irt könyve. Cime: “We are Canadians” (Kanadaiak vagyunk). A könyv foglalkozik a kanadai magyarok történetével, feleleveníti az első magyar bevándorlókkal kapcsolatos emlékeket, majd nagyon megkapóan Írja le a magyar települések — Kaposvár, Békevár. stb. — alapításának történetét. ír a magyar-kanadaiak részvételéről Kanada haladó mozgalmaiban és a Kanadában "elő mintegy 70—75,000 magyar jelenlegi életéről. Szőke István könyve nagy vonalakban érinti a magyar nép általános történelmét és Kanada történelmét is. Külön érdekessége, hogy Kanada történelmi múltjára vonatkozólag uj adatokat kutatott fel és használt fel müvében a szerző, igy többek között felhívja olvasóinak figyelmét olyan meglévő emlékművekre (Stoney Creek), melyek a kanadai történelem egyik legjelentősebb eseményével vannak kapcsolatban. Sok szép, jól összeválogatott fénykép és néhány érdekes rajz illusztrálja ezt az izgalmas könyvet; melynek még kiemelkedő értéke, hogy a : magyar költészetnéhány -i gyöngyszemét — Petőfi: “Föltámadott a tenger”, Ady: “Csák Máté földjén”, József Attila-versrészletek — művészi angol fordításban a megfelelő helyen beleszőtte mondanivalójába. Ára csekély 25c és megrendelhető lapunk ki- adóhivatalában vagy Kanadából a Hungarian Literature Association-tól, 214 Beverlv St., Toronto 2B., Ont. MÁR MEGINT... Multheti számunkban felhivtuk az olvasó figyelmét arra a furcsaságra, hogy a N. Y. Herald Tribune ugyanazon oldalán volt egy hir, amely a legcsodálatosabb modern gépekről számolt be. hűtőgépekről hütőanyag nélikíil, fénynagyobbi- tásról s egyebekről, s egy másik hir, hogy hányán estek áldozatul a primitiv petróleumkályhák által okozott tűzvészeknek és fulladásnak. Ne mondja senki, hogy ilyen ellentétes, egymásnak ellentmondó híreket durva torzításból mi magunk válogatunk- össze a hatás kedvéért, mert a N. Y. Times február 3-iki számában hasonlóképpen egymás mellé került két hir, amelynek szembeszökő ellentétessége akaratlanul is megragadja az ember képzeletét és elindítja tűnődését. Az egyik: hírben az álil. hogy a Szovjetunió olyan acélgyárat akar építeni Indiának, amelyben évi egymillió tonna acélt állítanak elő. Ez valóban az építő erőfeszítés ^ békés nemzetközi együttműködés megragadó esete. Ugyané cikk alatt olvassuk viszont, hogy minálunk a tavaszi hadgyakorlatokon ki fogják próbálni “az uj- és tökéletesített nukleáris fegyvereket.” Úgy, ahogy mondjuk: a két cikk egymás mellett, helyesebben egyik a másik alatt olvasható a tőkés nagylapban. Hogy véletlen-e az, vagy szándékos, az most nem érdekel bennünket. Az ember viszont azt kérdezi magától, miféle békeszándék rejlik a nukleáris fegyverekkel rendelkező hadgyakorlatok mögött? Hát a már eddig kipróbált hidrogénbombák nem bizonyítják már a pusztítás határtalanságát? Ha országvezetőink valóban békét akarnak, akkor miért ez a játék az atommal? Ha mar Mac Arthur tábornok — legalább is látszatra — annyi évi háborús uszítás után arra a végkövetkeztetésre jutott 75 éves korára, hogy nem szabad többé háborúig fokozni a dolgokat, mert elpusztíthatjuk vele a világot, akkor, ezt a figyelmeztetést meg kellene szívlelniük azoknak is, akik kezében most még viszket az atombomba. Be kellene látniuk, hogy “eröpoütika” mellett lehet “észpolitikáról” is szó, mégha e pillanatban jobban is húzódnak a zöldasztal melletti tárgyalástól, mint a világ — elpusztításától. Tisztelje meg Gellert Hugót egy uj előfizető szerzésével. A kampány alatt 4 dollárért vehetünk fel uj előfizetéseké! _________ÜL.
