Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-20 / 3. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ January 20, 1955 A MUNKÁHOZ VALÓ JOG MEGHAMISÍTÁSA WOLL, WALL STREET HÜ LAKÁJA Pont az olasz-amerikai munkástanács disz- ebédjét kellett kiválasztani alkalomnak, hogy a Commodore Hotelben ^ünnepeljék a jobboldali amerikai munkásvezérek egyik kirívó alakjának, Matthew Wollnak, hetvenötödik születésnapját. Jól tudjuk, miféle kivételes szolgálatokat tett a rozzant “munkásvezér”, az AFL első alelnöke, az olasz kormánynak, hogy Olaszország nyugalomba vonuló nagykövete, dr. Alberto Tarchiani, átnyújtsa Wollnak a legmagasabbrendíi olasz érdemrendet, az elsőosztályu “Szolidaritás Csillagát. (A vezetése alatt levő úgynevezett “Szabad” Nemzetközi Szakszervezeti Világszövetség segített megmenteni a reakciós olasz kormányt a biztos bukástól 1948-ban és 1953-ban). E pillanatban még az sem világos, milyen indokok mozgatták a diszlakoma tisztelt diszszó- nokát, Robert D. Murphyt, külügyi államtitkárhelyettest, hogy az olasz lakomán, amelyet egy amerikai munkásvezér tiszteletére rendeztek, miért éppen az afro-ázsiai konferenciát válassza ki beszéde tárgyául alaptémájának. Hogy mi köze Wollnak ahhoz az áprilisban tartandó afro-ázsiai konferenciához, az majd az alábbiakban kiderül. Még Murphy külügyi államtitkárhelyettes is beismerte beszédében, hogy számolnunk kell “azzal a tüzes eltökéltséggel, különösen az újszülött ázsiai nemzetek között, hogy megőrizzék nehezen kivívott függetlenségüket minden jogtalan beavatkozás ellen. Ez az eltökéltség, amely párosul a régi gyarmatosítás körül lebegő félelemmel, az uj Ázsia egyik legmélyebb indokul ható ereje.” Nos, ez a két világrész konferenciája, amelyen a jelek szerint 1 billió 250 millió ember, a föld lakosságának több mint a fele lesz képviselve, köztük — a konferencia egyik főjellemvonása: a népi Kina 600 milliója — világtörténelmi eseménynek ígérkezik és bármennyire is igyekezntek a nyugati hatalmak leplezni aggodalmaikat — idegeskednek és kapkodnak fühöz-fához, hogy a nagy keleti konferenciát aláaknázzák, ha már megakadályozni nem tudják. Itt minden esetre egy világmegmozdulásról van szó, a békeszerető népek, a függetlenségüket megtartani vagy kivívni vágyó népek olyan megmozdulásáról, amilyenhez hasonló még nem volt a történelemben. Elsősorban békét, aztán függetlenséget és az életstandard megjavitását hozó fejlődést, iparban, termelésben, kereskedelemben, emberi jogokban, nemzeti jogokban bővelkedő haladást akarnak, nem háborút, nem a fegyverkezési versenyben megkívánt munkaT és anyagpazarlást, nem improduktív termelést. Célkitűzéseikkel azonos célokért küzdenek milliók és milliók a nyugati nemzetek, tőkés országok hosszú sorában: békét, békés kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat, békés együttélést, az atombombák használatának feltétel nélküli betiltását követelve, nemcsak: a népi demokráciákban, a szovjetben és a régi semleges országokban, hanem Angliában is, ahol a munkáspárt, de különösen annak balszárnya, Franciaországban, ahol a szavazók egynegyede, a baloldal mellé beleszámítva még a degaulleistákat is, Olaszországban, ahol a szavazók egyharmada és ,igy tovább, követeli ezt, kivéve az Egyesült Államokat, ahol a hidegháborús vonalon mozgó, a tüzes háború felé sodró politika ellen még mindig csak szórványosan, de még nem egységbe szervezetten hangzanak el tiltakozások, noha mindenki tudja, hogy egy atombombás világháború megsemmisíthetné a világot. Miért van az, hogy éppen minálunk nem mozdul meg a nép, csak itt-ott zúgolódik a közvélemény az atombombáktól viszkető tenyerű maroknyi militaristák fenegyerekeskedése ellen, amikor még a felfegyverzés „ előtt álló Nyugat-Né- metországban is hatalmas erők és csoportok tiltakoznak ellene, a fegyverkezés, a fegyverkezési verseny, az atombombák használata ellen? És amikor az erre a kérdésre adandó válaszra térünk, merül fel újra Matthew Woll és társainak szerepe. Más országokban a tiltakozások zöme a munkások részéről hangzik el. Munkás-Ameriká- ban is bő számmal akad, hiszen az AFL-ben és a CIO-ban, e két leghatalmasabb szakszervezeti munkásszövetségben, 15 millió szervezett munkás tömörül. Csakhogy ennek a szervezett munkásságnak legtöbb jobboldali vezetője, a Wollék, már régen cserbenhagyták azt a harcot, amely a munkásosztály érdekeit tartja szem előtt s ehelyett a tőkésosztállyal árulnak egy gyékényen. Ezek szolgáltatták ki a szervezett munkásság túlnyomó zömét az imperialistáknak. Ezek vezetése miatt következett be az a helyzet, hogy a szervezett munkásság minálunk a tőkésosztály munkásmozgalmává változott, függetlenül az egyes munkás egyéni meggyőződésétől, s amellett baA “munkához való jog”-ról szóló állami törvények “csalárd jelszavak” gyümölcse és “magasan szárnyaló elvek máza”, amelyek nemcsak a szak- szervezetekre hatnak ki károsan, hanem azokra a közösségekre is, amelyek elfogadják, mondja a CIO abban a 171-oldalas kötetben, amelyet most adott ki s amelynek cime: “The Case Against ‘Right to Work’ Laws” ”. (Perbe szádunk a “munkához való jog-ról szóló törvényekkel.) — “Ezek a törvények a szervezett munkásságot fenyegetik”, jelentik ki a kötetben, mely törvények azt a célt tűzik ki, hogy meggátolják a szakszervezeti szervezkedés terjedését s megakadályozzák a kollektiv bél-tárgyalásokat. Figyelmeztetik a munkásságot, hogy a törvények szólamai csak “palástolják a szakszervezetelíenes törekvéseket”; az “állami jogok”-ra való hivatkozás “csalás”, először azért, mert voltaképpen csak a szövetségi törvényekhez (T-H) újabb megszorításokat akarnak csapni, másodszor azért, mert az egyes államok e takaró mögött csak újabb hatalomhoz akarnak jutni szakszervezetellenes intézkedéseikhez. Olyan törvény, vallja a CIO-kötet, amely a szakszervezetek visszaszorításával akarja a béreket leszorítani, “roppant kártékony”, mert az •országnak magas bérekkel dolgozó közgazdaságra van szüksége s fennáll az a veszély, hogy a 17 ál- lan* példáját a többiek is követik, balkanizálva az egész országot; továbbá az alacsony bérekből származó profit a munkáltatók zsebébe vándorolna, de még ezt a nyilvánvalóan igazságtalan profitot is hamarosan elvesztenék a nyomukban fellépő éles versengés következtében. A CIO-könyv végső következtetése igy hangzik: “A valóságban a ‘munkához való jog’-ról szóló törvények senkinek sem hoznak jót, sem a munkásoknak, sem a vállalatoknak, sem a közösségeknek, legfeljebb az alacsony bérekkel dolgoztató, szakszervezetellenes munkaadók egy igen kis százaléka járna jól.” Mit mondanak a munkások? Ezzel a kérdéssel kapcsolatban igen hasznos munkát végez az AFL géplakatosmunkásainak szaklapja, a “The Mechanist” (A géplakatos) is, amely eddig már három papi emberrel Íratott cikket a “munkához való jog” ez újabb tőkés kijosan ellenőrizhető módon tévesztették meg a szervezett munkásság millióit, amikor szembefordították az osztályérdekeik tiszta tudatában levő munkástesvéreikkel. Ezt pontosan tudják az imperialisták is és nem fukarkodnak idevágó elismeréseikkel. Kevesen fejezték Id ezt félreérthetetlenül mint a Wollünnepség főszónoka, az említett Murphy, amikor kijelentette. “Mert bármilyen jó is külpolitikánk, sikere nagyrészt belső erőnktől függ. Az amerikai munkásság életfontosságú alkotórésze ennek az erőnek és nélkülözhetetlen erőforrást és támogatást szolgáltat, ami képessé teszi kormányunkat, hogy más nemzetekkel való kapcsolatait népünk legnagyobb előnyei szerint irányítsa.” De még a külügyi államtitkárhelyettes kijelentéseinél is világosabb az, amit maga Woll mondott válaszul az elhangzott beszédre és elismerésre: “Egy szép napon Nehru Indiában, a becsvágyó és zavarosfejü (tckfejü) neutralisták (semleges politikusok) Indonéziában, azok, akik rá akarnak bírni bennünket, hogy kössünk velük üzletet, mint rendes viszonyok közt, sőt terjesszük ki a kereskedelmet Mao Ce- tunggal és Malenkovval, a pacifisták (a békemozgalom hívei) és a nem-ellenállók a munkásság soraiban Németországban és máshol, fel fognak ébredni és meg fogják érteni azt a veszedelmet, amellyel mindnyájan szembenézünk, a totalitárius ellenség igazi természetét.” Ezt mondta, ezt vallja Woll. Nem érezni-e rajta a mccarthysta szellemet? Ment-e ilyen messzire akár a háborús uszítok bármelyik politikai szócsöve, kivéve kardcsörtető tábornokokat? Mennyi alattomosság, furfang található már a megszövegezésben, kezdve attól, ahogy Nehruval kezdi, de átkanyarodik indonéziai semleges poli- tkusokra, de ugv, hogy első hallásra vagy látásra Nehrut lehessen érteni rajta. Úgy tünteti fel, mintha Mao-ról és Malenkovról volna szó személyesen, mintha velük kötnének kereskedelmi kapsajátitásával kapcsolatban. Az első cikket Israel Goldstein rabbi, az American Jewish Congress elnöke, a másodikat Rev. William J. Kelley, a Katolikus Egyetem teológiai professzora, s a harmadikat, amellyel részletesebben foglalkozunk az alábbiakban, Rev. Dr. Walter G. Muelder, a bostoni egyetem teológiai fakultásának dékánja, a methodista egyház felszentelt lelkésze, több fontos vallásfilozófiai mü szerzője, irta, támadva az újsütetű, gonosz, a reakciós erők által kiagyalt “munkához való jog” körüli üzelmeket és törvényeket, amelyek kötelező erővel visszaállítják a nyílt üzemrendszert. Dr. Muelder a következő magyarázatot adja: Azzal kezdi, hogy a munka nem jog, hanem szükségesség. Nem egyéni, hanem kollektiv tény, mely bele van ágyazva a körülmények, felelősségek és alkalmak hálózatába. Ipari társadalmunk békéjét az tette lehetővé, hogy kollektiv bértárgyalásokat létesítettek gyárvezetőség és szervezett munkásság közt. Az uj “munkához való jogot” megtévesztő elnevezésnek bélyegzi meg, amely eszmei zűrzavart okoz. Ha a munkást pillanatnyilag fel is szabadítja a szakszervezetben való tevőleges részvételtől, de “idővel — mondja — súlyos árat fizet érte a gyilkos üzleti versengés, a munkásság nyugtalansága, a munkások erkölcsi lesülyedése, elnyújtott sztrájkok következtében és olyan helyzet áll elő az ipari világban, mint amilyen volt, mielőtt a szakszervezeti mozgalom szilárd nemzeti politikává vált volna.” Aztán rátér arra is, milyen árat fizetne érte a szakszervezet: “Az árban bennefoglaltatik a szakszervezet életének bizonytalansága, aggodalom a munka- szerződés miatt, alacsony bérek veszélye, a vereség érzése az ipari demokráciáért és állandóságért vívott küclelemben.” És ráfizetnek a szervezetlen munkások is, mert béreiket közvetve a szakszervezet által kivívott bérek segítették. Mindez kihatással lenne a munkás munkájára és családjának jólétére. “A szakszervezet életbi- bizonytalanságából keletkezett anarchiától a demokrácia szenved”, — hangsúlyozza fejtegetései közben s az állami törvényeket támadva, amelyeket a “munkához való jog”-ról hoztak, kijelenti, hogy ezek a törvények “a ravasz emberek, a tudatlanok és a félrevezetettek összeesküvésével” érnek fel. csőlátókat és nem azzal a 800 millió emberrel, akinek szükségleteiről van szó. Ott van az az idétlen csúfolódása a békemozgalom híveivel, sőt továbbmenve még a németországi szociáldemokrata munkástesvéreit is gúnyolja, akik Krup- pék, Adenauerék és a nácik zsarnoksága ellenére is bátran kiállnak a fegyverkezés és a háborús uszítás ellen. És végül nem átalja hangoztatni az imperialisták ugyancsak idétlen, trükkös szólamát, amikor a “totalitárius ellenségről” beszél. .. f Aki eddig nem foghatta fel, ebből is megértheti, miért ez a nagy csönd Amerikában a szervezett munkásság szervezeteiben. Miért ez a nagy csönd, amikor a wallstreeti külpolitika propagálása mellett napról-napra megnyirbálják a nép és a munkásság jogait és csörditik fejük felett az ostort. A nagy nyirbálás ollócsattogtatása és ostorpatt ogtatása zajában egyszer csak mégis magára eszmél az amerikai dolgozó nép s akkor Woll is — kívánjuk, hogy megérje — hetven- hatodik születésnapján más húrokat fog pengetni. “Csendben tessenek megfordulni” Tokióból jelentik, hogy az Egyesült Államok 85 katonai repülőgépet adományoz Japánnak, hogy megkezdjék a japán repülőflotta újjáépítését. A N. Y. Post ezzel kapcsolatban jelentőségteljesen megjegyzi: “Kérjük azokat, akik a Csendes-óceán hadszínterein alusszák örök álmukat, hogy sírjukban csak csendesen szíveskedjenek megfordulni.” ★ Az Arkansas Gazette McCarthy megrovását tekinti a szenátus legnagyobb teljesítményének az elmúlt évben. Képzeljük el minő dicséretet szerezhetett volna a szenátus magának, ha McCarthy mellett Ni- xont, Jennert, Welkert, szóval az összes többi mccarthystát is megrótta volna! \
