Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-06-09 / 23. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ June 9, 1955 Szabó Károly emlékére ■ (Deák Zoltán bucsubeszéde Szabó Károly sírjánál az eastoni temetőben, 1955 május 28-án. Teljes szöveg.) A végső tisztelet megadására jöttünk össze egy szeretett magyar tesvérünk sírja köré. A halál kiragadta soraink közül a mi drága munkástársunkat, a magyar nép, az amerikai magyarság, a munkásosztály hü fiát: Szabó Károlyt. A természet ezernyi példával szemlélteti velünk az élet alapvető törvényét, hogy mindennek, ami él, egyszer meg kell szűnnie, hogy az élet és a halál alapjábanvéve ugyanazon folyamatnak különböző megnyilvánulásai. A természet legfőbb törvénye, hogy mindennek, ami él, bizonyos idő múlva át kell adnia helyét az újabb nemzedéknek. Ebben az értelemben a halál maga is szerves része az életfolyamatnak, hiszen élet nélkül nem lehet halál. A természet eme mélységes és hatalmas törvényét megértő emberek előtt a halál sohasem volt rettegett jelenség. Ezen igazságokat valamennyien megértjük. És tudomásul vesszük az emberi élet kimúlása elkerülhetetlenségét, azt, hogy az emberi test, bár alkotó elemei örökkévalóak, — hiszen a természetben nem tűnik el soha semmi — csak átalakul más és más formává, idővel megszűnik létezni és visszatér a természet ölébe, amely a maga végtelen körforgásában létrehozza azt. És bár a korai halál az, amely a legtragikusabb s legérthetetlenebb, az emberi szív és lélek mégis fellázad amikor a természet eme örök törvénye a mi körünkből ragad ki egy szerettünket. Szivünk agyunk nem tud belenyugodni abba, hogy azok, akik legközelebb állnak hozzánk, akiknek élete, szerves részévé vált életünknek, akiknek szava, hangja, szeme pillantása életünk megszokott, kedves jelenségévé, boldogságunk egyik tényezőjévé vált, hogy ilyenek itthagyhatnak bennünket, hogy az a kedves, jólismert hang elnémul és soha többé nem szólal meg, hogy a szem csodás, derűs fényére rágördül az örökös függöny, hogy a drága, baráti, bátorító mosoly elhalványodik a végtelenségbe, hogy a szeretet, barátság, jóság ama kutforrása, amit egy ilyen ember jelentett számunkra, örökre kiapad. 'Szivünk, lelkünk lázadozik ilyenkor, fellebbezést jelent be, de az ítélet mindenkor végérvényes és megfellebbezhetetlen. De talán mégsem az! Hiszen, ha jól meggondoljuk, ha van valami ami minden nép társadalmát az évezredek folyamán a közös törekvés szálával összekapcsolta, akkor az a törekvés az, melynek célja a halál birodalmának minél messzebbre való visszaszorítása. Az emberiség legjobbjai minden korokban vállvetve dolgoztak az emberi élet szebbé, boldogabbá és ennélfogva hosszabbá tételén. -Az emberiség legjobbjai dolgoztak azon, hogy minél több újszülöttnek adassék meg a lehetőség a felnövésre, hogy minél több felnőttnek adassék meg az élet legmagasabb határainak elérése. Az emberiség legjobbjai minden korszakban az emberi élet szebbé, boldogabbá tételén dolgoztak. De ezt mondhatjuk azt emberi társadalom minden alkotó megnyilvánulásáról is. Vájjon a földművelő nem azért dolgozik, hogy kitermelje a földből az élet fenntartásához nélkülözhetetlen táplálékokat — nemcsak magának és hozzátartozóinak, hanem a számára ismeretlen ezer és ezer embertársának is? Vájjon a bányász, aki kivájja a szenet a föld gyomrából, nem azért dolgozik- e, hogy lehetővé tegye az emberi élet fenntartásához szükséges ipari munkákat, hogy az élet és egészség fenntartásához szükséges fütőszereket eljuttassa embertársai millióihoz? Vájjon a vasmunkás, az épitőmunkás, és mások, nem azért dolgoznak-e végső elemzésben, hogy embertársaik millióinak meglegyenek az élet fenntartásához szükséges tárgyak, az edények, a ruha, a ház, a hidak, a vasutak, amelyeken mások eljuttatják hozzájuk az élet fenntartásához szükséges ezernyi másfajta cikkeket? Ily értelemben az egész társadalom egyetlen nagy család, amely egymásra van utalva és amely egymás segítsége nélkül képtelen volna élni a föld színén. És mégis, azt látjuk, hogy párhuzamban e nagyszerű kollektiv munkával, ez egymásrautaltsággal, a történelem egész eddigi menete folyamán mégis az ember bizonyult az ember legnagyobb ellenségének. Ugyanaz az emberi társadalom, amely egyre fokozottabban képes az ember minden anyagi és szellemi szükségleteit kielégíteni, az emberi életet szebbé és hosszabbá tenni, ugyanakkor, hibás belső berendezése következtében mégis a társadalmi csapások, igazságtalanságok egész sorozatával sújtja egyes tagjait. így például a legnagyobb bőség közepette gyakran előfordul, hogy százezrek, milliók válnak munkanélkülivé és éheznek, nyomorognak. Amellett az emberiség időn- kint pusztító háborúban tékozolja el mindazt, amit a békés alkotó munkák esztendeiben termeltek és felhalmoztak, beleértve a legdrágább és legszentebb értéket: az embert. A háborúk a mi nemzedékünk idejében egyre pusztitóbbakká váltak, amig most, amikor az emberiség elérkezett ahhoz az időponthoz, hogy valóban úrrá válhatna a természet erői fölött, hogy igájába hajthatná és minden szükségletei bőséges kielégítésére felhasználhatná a mindenség ama kolosszális erőit, amelyek az atommagokban szunnyadoztak millió és millió esztendőkön keresztül, akkor értünk el abba a helyzetbe, hogy ugyanezekkel az erőkkel önmagunkat is kiirthatjuk a föld színéről! Gondolkozó emberek minden időkben, minden országban foglalkoztak ezekkel a nagy kérdésekkel, problémákkal, ellenmondásokkal. De nemcsak elméletben foglalkoztak velük, hanem minden erejükkel munkálkodtak a társadalom igazságtalanságai kiküszöbölésén embertársaik boldogitása, szabadsága előmozditásán. Az emberiség javáért dolgozók millióit minden időkben, minden országban a közös cél láthatatlan és mégis mindennél erősebb, elpusztíthatatlan szálai kötötték ösz- sze. Szabó Károly testvérünk egész életében ebbe a táborba tartozott. Teljes szivével, teljes erejével, minden tehetségével, tudásával küzdött embertársai boldogulásáért. És mivel napjainkban nem lehet a munkásság ügyéért elszigetelten dolgozni, hanem csak közös összefogással, ezért mindenkor hü és aktiv tagja volt a szakszervezeti mozgalomnak és abban is a legmesszebbre tekintő, legmélyebben gondolkozó, legönzetlenebbiil működő csoportnak, a haladószellemü munkások táborának. Amilyen hűséges tagja volt a munkásmozgalomnak, ép oly hü fia maradt halála napjáig a magyar népnek. Mindent megtett, amit csak innen Amerikából meg lehetett tenni a magyar nép érdekében. Nem volt nálánál .lelkesebb tagja a magyar segélymozgalomnak a második világháború végén. ő volt a kezdeményezője annak a mozgalomnak, amely egy könyvtárral ajándékozta meg szülőfaluját, a veszprémmegyei Csögle községet. Amikor e könyvtárt felavatták, üdvözlő és köszönő levelet küldött neki és többi adakozóknak Csögle község népe- Ez állt többek között az üdvözletben : “S küldjük ezenfelül nektek a szülőföld üdvözletét. Titeket köszöntenek most a termő lankák, a fekete barázdák, a vetések zöldelő táblái, a rétek, ahol kikeletkor margarét és százszorszép virít, titeket köszönt a Marcal selymes susogása, a Hunyor gyémántos vize, köszönt erdeink minden fája, a kék égen futó fellegek, amint felétek szállnak, köszönt a falu karcsú tornya és sok kedves háza, amit ti mind megismernétek, köszönt az ősi hajlékok küszöbje, gerendája . és kitáruló kis ablaka, még a temető is, ahol akácok suhognak az apák, anyák szivpora fölött és tavasszal rezedaillatot hordoz széjjel a szél...” “Szülőföldetek minden polgára szivébe zár titeket és nem ejt ki onnan sohasem. És hogyha jó sorsotok valaha haza hoz, boldogan ölel keblére benneteket az édes szülőföld ” Sajnos ezt nem érhette el a mi szeretett Szabó Károly testvérünk. Pedig mennyire szerette volna még egyszer meglátogatni a szülőfalut még- egyszer hallgatni a Marcal és Hunyor selymes csobogását, még egyszer keblére ölelni szülőfalufa népét, mégegyszer megcsókolni a drága magyar anyaföldet... ★ Mint oly Sok ezer gondolkozó amerikai magyar munkás, Szabó Károly testvérünk is hamar felismerte sajtónkban az amerika magyar dolgozók leghűségesebb szószólóját, barátját, útmutatóját és igy vált kezdettől fogva lapunk olvasójává, barátjává, támogatójává, fenntartójává. Nem volt egyetlen megmozdulás lapunk érdekében, egyetlen gyűlés, konferencia, amelyen meg ne jelent volna, ha csak egy módja volt rá. Nemcsak anyagiakkal támogatta lapunkat, hanem gazdag élettapasztalatain alapuló és nagy munkásmozgalmi tudással megirt munkásleveleivel, amelyekkel hozzájárult lapunk szinvonala emeléséhez, munkás jellege kidomboritásához. Ép ily lelkesedéssel vette ki részét a Lehigh Völgy haladószellemü magyarsága megmozdulásaiból, támogató tagja volt a Bethlehemi Magyar Munkás Otthonnak, de önzetlenül adakozott minden más magyar munkásintézmény fenntartására, a Bound Brookira, a bronxira és másokra. És most Szabó Károly munkástársunk, barátunk, lapunk hü támaszának pályafutása végéhez érkezett. Nem fog többé résztvenni összejöveteleinken mosolygós arcával, nem találkozunk többé, levelei nem fognak megjelenni többé sajtónk hasábjain. Szabó Károly bevonult emlékeink szentélyébe. Ott fog élni tovább, amig csak mi élünk. De nemcsak ott. Élni fog az Egyesült Államok szak- szervezeti mozgalmában, amelyet segített építeni. Élni fog hazánk boldogabb jövőjében, amelyet segített létrehozni a békemozgalom támogatásával. Élni fog szülőhazája boldogabb jövőjében. Emléke lesz neki, amig csak fennáll a mi sajtónk, a Magyar Szó, melynek nem volt nálánál hűségesebb áldozatkészebb olvasója. Búcsúzom tőled szerető és szeretett hozzátartozóid nevében. Búcsúzom tőled szülőfalud Csögle nevében, Lehigh Völgye magyarsága nevében, a Magyar Szó és a Nők Világa egész olvasótábora nevében, az Országos Lapbizottság, a Védelmi Bizottság, a Fenntartó Gárda és lapunk szerkesztősége nevében. Nyugodj békében, drága munkástárs! NAGY OFFENZIVA A SZAKSZERVEZETEK ELLEN (Folytatás a 3-ik oldalról) Az a kérdés merül fel: mit fog a munkásság csinálni: várni fog-e, amig a fúzió megtörténik és addig is ölhetett kezekkel ül? Néhány héttel az egyesülésre vonatkozó egyezmény megkötése előtt ugylátszott, hogy egy irányzat kerekedik fölül, amely az egyesülést- a GYAKORLATBAN már is megkezdi. Közös akciót kezdtek némely állami fővárosban. Az AFL építőipari ügyosztálya egy 1,400 tagból álló kijáró küldöttséggel kereste fel Washingtont, ahol egy álló hétig tartottak konferenciát és tettek lépéseket a törvényhozásnál. A CIO-AFL legfőbb vezetőiből álló küldöttségek mentek el a Fehér Házba az 1.25 dolláros minimális órabér érdekében. Most azonban ugvlátszik az egyesülési szellem kezd a közköltségen tett európai szórakozásokra csökkenni vagy pedig helyet ad a nyári vakációzás szellemének. Amire haladéktalanul szükségünk van' és ami a legsürgősebb, az az, hogy a munkásság kezdjen erélyes akciót olyan ellenkampányra, amely- ivei szakszervezeti munkások az ország egyik partjától a másikig drámai tömegtüntetésre mozgósítanának a városokban, az állami fővárosokban és főleg Washingtonban. A munkásmozgalmat feltétlenül fel kell rázni, ki kell lendíteni a megszokott kerékvágásból,,amelybe ugvlátszik már nagyon mélyen belemerült. Miért ne indítanának egy tömegkaravánt Washingtonba, hogy emlékeztessék törvényhozóinkat, hogy nem szabad hazamenniük, amig nyélbe nem ütnek egy kielégítő minimális órabértörvényt és egyebeket? Miért nem tartanak a CIO és az ATL vezetői közös konferenciát, hogy megmondják a General Motorsnak és a Fordnak, hogy az autómunkások szakszervezetét minden tekintetben támogatja a 15 millió szakszervezeti munkás a munkaszerződésükre vonatkozó követeléseik elérésében? Miért nem sürgonyöznek a CIO és az AFL kéjutazóinak külföldre, hogy azonnal jöjjenek haza, hogy megtárgyalják az itthoni munkásság előtt álló kérdések némelyikét? Jl—
