Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-05-05 / 18. szám
May 5, 1955. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 AHOGYAN ÉN LÁTOMa írja: EHN_________r Meghalt vagy megörült? TURCHÁNYI IMRE ÉL. Néhány hónappal ezelőtt jelentettük, hogy Turchányi Imre, a két háború közötti prágai parlament nagynevű magyar tagja és Benes külügyminiszter kérlelhetetlen kritikusa Budapesten elhunyt... Mint mosi teljesen megbízható forrásból értesülünk, a hir téves volt. Turchányi Imre nem halt meg, hanem az őt ért súlyos üldöztetés hatása alatt elborult az elméje és ideggyógyintézetben ápolják. Ilyen és hasonló hirek úgyszólván naponkint jelennek meg az amerikai magyar és másnyelvü sajtóban. Céljuk: diszkreditálni a Szovjeteket és a népi demokráciákat. A Nyugaton még divó közönséges halálesetek a “vasfüggöny” mögött kimentek a divatból; ott az emberek “kinzókam- rákban” halnak meg. Itt Amerikában s egyebütt, minden kényszer nélkül, zavartalanul bolondulhatnak meg az emberek; a “vasfüggöny” mögött a “súlyos üldöztetés hatása alatt” borulnak el az egyébként borotvaéles elmék. Ha Hollandiát, Angliát, Ausztráliát, Francia- és Németországot szokatlan áradások öntik el; ha a Mississippi, Allegheny és a Ohio folyók úgyszólván előrelátható pontossággal, minden tavasszal sok milliónyi kárt okoznak és emberéletet pusztítanak el, — akkor ezek elkerülhetetlen elemi csapások, amelyeknek áldozatait a dollárok millióival -kell segíteni. Ellenben, ha szülőföldünkön a kiáradt Duna súlyos szenvedésekkel sújtja a magyar népet, akkor “a bolsik elsinkófálták a pénzt” és úgy kell nekik! Nyilvánvaló, hogy a haladó sajtónak egyéb dolga is van, mint hasonló rágalmak ismétlésével és cáfolásával tölteni a drága időt és a lapok hasábjait. A fent idézett hírrel azonban talán érdemes foglalkozni, mert annak szereplőjét és családi körülményeit gyermekkora óta ismeri e sorok Írója. Az érsekujvári dr. Turchányi Imre régi nemes család sarja, ősei között akadt főispán, érsek és egyéb előkelőség. Apja fogorvos volt, két öccse közül az idősebb: Aladár, osztálytársam volt; a fiatalabb papi pályára lépett. Egyetlen húga az anya áldozata lett, akiről köztudomású volt. hogy vallási tébolyban szenved. Dr. Turchányiné évtizedeken keresztül, soha el nem hagyta a gimnáziumtól rövid két saroknyira fekvő, sűrűn lefüggönyözött házat, csak amikor útja naponta legalább kétszer a templomba vezetett. Ide rendszerint magával vitte leányát is, akinek játszótársai, barátnői soha nem voltak. A nálam idősebb Imrével akkor kerültem baráti viszonyba, amikor nyolcadikos korában, a gimnáziumi Önképző Kör elnöki tisztségére pályázott és én vezettem az ellenzéki harcot, a másik pályázó ellen, aki Novotny Henrik elnöklő tanár választottja volt... Később, a doktorátus megszerzése után. Imre és érsekujvári Róth ügyvédi iroda bojtárja lett, jó magam Pestre, az ön- kéntesi év letelte után pedig Amerikába kerültem. Dr. Turchányi a cseh parlamentben szenátor volt, a második világháború után pedig Pestre került. 33 év után ott találkoztam vele először 1947 nyarán, amikor egy közös barátunk vendégül látott. Találkozásunk első perceiben öccse és volt osztálytársam, “Alesi” után érdeklődtem. Félrehi- vott egy sarokba és ott suttogó hangon arra kért, hogy ha Alcsival találkozom, legyek vele szemben elnéző és lehetőleg kerüljek minden vitát. Tudva azt, hogy az öreg Turchányiné elméje is elborult, megértettem a célzásokat és megígértem, hogy óvatos leszek. Pár hónappal később egy volt tanárommal és három életben maradt volt osztálytársammal, közöttük Turchányi Alcsival ebédeltem. Alcsi mellettem ült és még a leves előtt, némi titokzatos motyogás után megkért, hogy amennyiben Imrével találkozni fogok, kiméljem őt, mert súlyos tüdőbajban szenved és egyébként is, az utóbbi időben egyre zavarosabbá válik. Neki is megígértem, hogy óvatos leszek. Az ebéd régi emlékek és uj események tárgyalása közben folyt le, egészen addig, amig Alcsi minden átmenet nélkül kijelentette, hogy ő kivételes erejét az apjától örökölte, aki egyszer átugrott egy lovat. Helyből! Miután ezt tudomásul vettük, megpróbáltuk más, prózai dölgokra fordítani a szót, de hiába: attól kezdve a kis társaság mint hallgatóság szerepelt. Kénytelenek ELJÖVENDŐ ARANYKOR AZ ÉJI HOMÁLYBAN 1960-ban több mint évi 6,000 dollár jövedelme lehetne egy átlagos amerikai családnak, ha az amerikai termelékenység a jelenlegi arányokat megtartja, jósolja egy uj, gazdasági tanulmány, amelyet rövidesen nyilvánosságra hoz a Huszadik Századi Alapítvány, öt évig dolgozott ezen a tanulmányon nem kevesebb, mint 25 szakértő. Ha még egy évig tovább dolgoztak volna rajta, talán még nagyobb jövedelmeket helyezhettek volna kilátásba. Nos, a tanulmány szerint az elmúlt száz év leforgása alaH ^ termelés rátája oly gyors tempóban emelkedett, hogy ma az átlagos amerikai munkás óránként hatszor annyit termel, mint dédapja 1850-ben.*Ezt el is hisszük. Ha az ország a mostani tempóban gyarapszik, akkor 1960-ban 177 millió főből álló lakossága lesz s ebből 69 millió termelő munkás a jelenlegi árakhoz képest 414 billió dollárnyi nemzeti brut- tóttermelést fog elérni. Ez, mondják a közgazdászok, fogja lehetővé tenni a 6,000 dolláros évi jövedelmet az átlagcsaládok számára. Ha a munkanélküliség nem növekszik és a jelenlegi munkaórák körülbelül azonosak maradnak a termelékenység 35 százalékos emelkedése mellett, akkor a nemzet javakban és szolgálatokban 490 billiós értéket fog termelni 1960-ban. A tanulmány megállapítja, hogy az Egyesült Államok, amélynek alig több a lakossága, mint a világ népességének 6 százaléka, területe pedig a világénak 7 százaléka, jelenleg jóval többet termel és fogyaszt, mint a világ árucikkeinek és szolgálatainak egyharmada, ami pedig a gyári árut illeti, majdnem feleannyit gyárt, mint az egész világ összevéve. Ki mer (rajtunk kivül) vitába szállni huszonöt közgazdasági szakértő közös véleményével? Mi nem hisszük, hogy öt év múlva — a tudósok által meghatározott feltételek mellett — öt év múlva ennyire zöld ágra vergődjön az amerikai átlagcsalád. Az ilyen felelőtlen jóslatokat csak azok eregetik világgá, akiknek leghőbb vágya, hogy a jelenlegi állapotok még öt évig fennmaradjanak. Ilyen tudományosjellegü mesékkel iparkodnak megnyugtatni a létfeltételeik ellen küzdő dolgozókat, hogy belenyugodjanak a jelenlegi helyzetükbe. Ezek az ígéretek és jóslatok távoli rokonai a tulvilági megjutalmazás évezredek óta hirdetett igéinek. Ezek bizony csak elfogadhatónak öltöztetett mesék. Ahogy mi a monopóliumokkal dolgozó tőkéseket ismerjük, azoknak lesz gondjuk nemcsak arra, hogy a termelékenység fokozódásával fokozódó profitokat a maguk zsebébe csúsztassák s a dolgozó népnek csak fityinget juttassanak. Azt elhisszük, hogy számbelileg talán évi 6,000-re szaporodnak fel a nevezett dollárok, de csak úgy, hogy a dollár belső értékét lecsapolják. A reálbérek, vagyis a pénz tényleges vásárlóereje, azon ban tovább fognak sülyedni, ha ezt a munkásság teljesen a pénzhatalmak tetszésére bizza. Marx úgy határozta meg a minimális munkabért, hogy abból a munkás fenntarthatja saját munkaerejét és eltarthatja feleségét és gyermekeit, ho'gy gondoskodhasson a munkaerők későbbi nemzedékéről. Ma azonban úgy a munkásnak, mint a feleségének is dolgoznia kell — ez lett az elmúlt száz év ipari fejlődésének leegyszerűsített eredménye —, hogy a család minimális életszükségleteiről gondoskodjanak, de még együttes keresetük sem éri el azt a színvonalat, amelyet a Heller-bizott- ság a családok létfenntartásához a minimálisnak állapított meg. A fentemlitett tanulmány annál is inkább kétkedővé tesz bennünket, mert már most, még a megjelenése előtt, kitudódott, hogy az ország legnagyobb üzemei az eladások lanyhasága ellenére az ország történelmében rekordprofitokat halmoznak fel páncélszekrényeikben, miközben igen messze vagyunk attól, hogy a munkások reálbérei hasonló rekorddal dicsekedjenek. Talán ha a munkásságnak sikerül az elkövetkező esztendőkben osztálytudatossá tenni a dolgozók többségét s ennek alapján bizonyos szerkezeti változásokat létesítenének az ország berendezésében és intézményeiben, valóra válhatna a huszonöt közgazdasági-szakértő jóslata, sőt még annál is több. dr. p. b. MIT ÍRJUNK KONGRESSZUSI KÉPVISELŐNKNEK? Az Egyesült Államok kongresszusa a legfontosabb törvényhozó testület. A mi kerületünk képviselője és államunk szenátora minket képvisel ebben a nagytekintélyű gyülekezetben. Mi fizetjük őket. A mi szavazatunk választja meg őket. Kifejezést adunk általuk a mi véleményünknek az uj törvények megalkotásánál. Nekik is szükségük van a mi nyilatkozatainkra, mert ezáltal ismerik meg a közvéleményt. Azt iktatják törvénybe, amiről azt gondolják, hogy választóik kívánsága. Minden polgár érdeklődjék az iránt, hogy kerületének képviselői. és szenátorai milyen bizottságok tagjai és mi az álláspontjuk a fontosabb törvényjavaslatok tekintetében. Ha az újságokból nem állapíthatjuk meg ezt, kérdezzük meg Írásban kongresszusi képviselőinket. Ha olyan törvényjavaslatot nyújtottak bé, amelyben érdekelve vagyunk, mikor kell Írnunk Washingtonba? Az időpont megválasztása rendkívül fontos, mert nincs értelme akkor írni, amikor képviselőnk már leadta szavazatát, hacsak alkalma nem lesz ismét szavazni a kérdésben. Első levelünket röviddel azután küldjük el, miután a javaslatot beterjesztették. Tudnunk kell, milyen kongresszusi bizottsághoz tartozik a kérdés. Ha képviselőink között egy akad, aki tagja ennek a bizottságnak, levelünknek különösen nagy hatása lesz, mert a bizottságok végzik el a tulajdonképpeni törvényhozói munkát. Ha képviselőink nem tagjai a bizottságnak, kérjük meg őket, hogy továbbítsák levelünket az illetékes bizottsághoz, úgy hogy a levél a bizottság iratai közé kerüljön és annak vételét elismerjék. A második levelet akkor küldjük el, amikor a szavazás ideje közeledik á Ház teljes ülésén, mert levelünk befolyásolni fogja képviselőnk szavazatát. Olvasnunk kell az újságokat természetesen, hogy ezeket a felvilágosításokat beszerezzük; helyes és igazságos törvényhozást csak tájékozott választók biztosíthatnak. Mit írjunk? Mondjuk meg röviden a véleményünket a függőben lévő törvényről és annak okát. Nem kell részletekbe bocsátkoznunk. Feltételezhetjük, hogy képviselőnk ismeri a javaslat mellett és ellen felhozott érveket. De nem tudhatja a mi véleményünket, amig hem írjuk meg neki. Nem kell géppel Írni. Formális, tipikus levelek keveset érnek. Az egyéni hang az, ami a kórusból kicsendül. De ne csak akkor Írjunk, amikor személyes érdekünk fűződik a törvény elfogadásához. Képviselőink kötelesek nemcsak a mi, hanem az országos érdekekért is.sikra szállani. Több súlya lesz az olyan levélnek, amely arról tanúskodik, hogy a levélíró is tudja ezt. Az csak természetes, hogy tisztességtudó és udvarias hangon Írjunk az amerikai kongresszus tagjainak. Hogyan címezzük a levelet? Képviselőnek: Hon. (a képviselő neve) House of Representative, Washington 25, D. C. — Szenátornak: Hon. (a szenátor neve) United State Senate, Washington 25, D. C. (Common Council) voltunk újra és újra végighallgatni Alcsi részle-- tes beszámolóját a két világháborút is elhomályosító nagy eseményekről, amelynek központjában dr. Turchányi László fogorvos állott. Aki átugrott egy lovat. Helyből! Mielőtt a társaság kénytelen-kelletlen feloszlott, az egyik pajtástól megkérdeztem, hogy Imre és Alcsi közül, melyiknek volt igaza, amikor egymással szembeni óvatosságra intettek. Habozás nélkül válaszolt: “Mind a kettőnek.” Később rájöttem, hogy valóban ennek a harmadiknak volt igaza. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb mind a két Turchányi elmegyógyintézetbe kerül. Amerikai kifejezéssel élek, amikor azt mondom, hogy nem szívesen hozom elő “a csontvázakat a családi szekrényből” és akik ezért elitélni próbálnak, azoknak jóelőre ajánlom: ítéljék el azokat, akik még egy szomorú családi tragédiát is a jelenlegi magyar rendszer gyalázására használnak fel és ítéljék el azokat, akik lelkiismeretlenül és fáradhatatlanul, évek óta folytatják a szülőhaza becsmérlését és vezetőinek rágalmazását. ítéljék el azokat, akik időnkint kikényszerítik a cáfolatot, amely kirántja a talajt az alaptalan vádak alól és meghazudtolja a légből kapott állításokat. ■
