Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1955-03-31 / 13. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Nem kenyerem az újságírás, Isten látja lelke- met, hogy pénzért nem írtam soha; ha mégis noha tollat ragadtam, tettem azon szándékkal, hogy oktassam embertársaimat olyan dolgokra, amiket ők sem az iskola padjain, sem az életben nem tanultak, nem tapasztaltak. Legtöbbször szívesen hallgattak és nem egyszer hálás elismeréssel adóztak. Nem egyszer hallottam tőlük: Miért nem mondták ezt nekünk otthon is így megmagyarázva, ahogy most Harwich bácsi tette?. ..

Erre a rövid mondatra csak úgy röviden válaszolni nem lehet. Erről többször és hosszabb ideig kell beszélgetni. Szívesen is fogom tenni, ha ezen lap, az Amerikai Magyar Szó helyet ad a lap hasábjain. Olvasó testvéreimet pedig arra kérem,- hogy bírálják meg azt, amit irck bármennyire el- lentetés lenne az nézetükkel. Beszélgessünk Írva úgy, mintha otthon ülnénk egymás mellett az öreg kandalló tüzénél, pipaszóval, melynek dohányát még az öreg acél-kova-taplóval gyújtottuk meg. Politikával nem fogok foglalkozni egysze- _ rüen azon okból, mert ahhoz annyit értek, mint a hajdú a harangöntéshez (mondja egy nagyon régi közmondás).

A lapról szóló kritikámat három csoportba osztom. Az első csoport a szerkesztőség munkáját méltatja s ebben kifejtem, miért tartom én a lapot a magam érzésének megfelelőnek. A második csoportban bemutatom a már megjelent apró cikkeket, azok meg nem felelő hangját és tartalmát. A harmadik csoport azon cikkeket, esetleg bírálatokat fogja méltatni, melyek hangjuknál, tartalmuknál fogva élvezetesek, tanulságosak.

Ezen lap utján ismerem a mai Magyar Köztársaságot és ez a lap ismerteti nyíltan, mi a rossz, mi a jó. Megírta nem egyszer, mik a bajok és hogy a nehézségek elhárítása munkában van.

. Olvasok angol lapokat is, még pedig tekintélyes angol lapokat, melyekből jobb, megbízhatóbb ké- * '-t nyerhet az ember, mint olyan “magyarnak”

iVezett lapokból, melyek az előfizetőket azon embercsoportból szervezik, amelynek tagjai szívesen hallgatják, olvassák a reakciós cikkeket ?*' még akkor is, ha nem hiszik.

Három főpontban a Magyar Köztársaság (és nem “szovjet”) oly helyzetbe jutott, hogy min- . den jól gondolkozó, nemesen 'érző honfitárs beláthatja, hogy a sokat szenvedett magyar nemzet reménnyel nézhet egy leendő magyar virra- dás felé. Ez a három pont: Először Magyaror- é szág felszabadult az évszázadokon át tartott Habsburg-uralom alól; másodszor: -a pápa beío- : lyása megszűnt, amely pedig oly nagy volt, hogy a katolikus papság néha megtagadta a magyar kormány rendeletének végrehajtását a pápa tilalmának befolyása alatt; harmadszor a sok ezer holdas püspökségi és egyéb nagy birtokok felosztása folytán a 16 millió jó magyar földből jutott annak a parasztnak is, aki az egyházi és világi latifundiálisok szemében idegen fajjá sü- lyedt, azoknak templomtölteléke, holtkézi birtokok bérese lett.

Nemcsak e lap hasábjain irom ezt; sokszor van alkalmam igen mérvadó magasabb állásbeli kanadai és európai egyénekkel találkozni s ha a Magyar Köztársaságról beszélünk, a legnagyobb }* nyomatékkai kijelentem, hogy “hála legyen az , Istennek, hogy a magyar nemzet a fenti három pontot elérte”. Azoknak a ködös eszü uj beván- _ dorlóknak, akik azt hiszik, hogy olyan képet vágva, mint a fancsali feszület, más, becsülettel és jó magyar szívvel érző embereket kommunistának nevezve, magukat KANADA LEENDŐ JÓ ÁLLAMPOLGÁRÁVÁ hízelegték be a kanadai hatóságainknál — azt izenem, hogy butaság ellen még a tudomány nem talált fel orvosságot.

Nagy elismeréssel adózom a szerkesztőségnek azért, hogy esetről esetre megírta, hogy bizony még Magyarországon nem minden fenékig tejfel. Ami pedig egyik-másik régebbi és újabb cikket illeti akár Gross tiszteletes uram, akár Deák Z oltán, dr. Pogány Béla, Eőrsi Béla, stb. tollából, S' linden olvasó örömmel felsóhajthatott: milyen szép egy muzsika is az a magyar nyelv. Eszembe jut a régi időkből egy képviselőházi eset, ezt elmondom.

Eötvös Károly tartott egy szép beszédet. Utána a 48-as Meszlényi Lajos következett; Mada- * rász, régi 48-as képviselő felállott, hogy kimenni jen a folyosóra. Meszlényi ezt látván, odaszól ■Madarásznak: “Hát nem hallgatod meg az én be- izédemet?” “Nem biz én”, felelte Madarász, “do- • bcstorta után nem eszem pacalt”.

Most pedig átmegyek néhány olyan cikk bíráltára, mely csak lesülyeszti a lap színvonalát több okból. Először is már a hangja elárulja, hogy az úgynevezett “iró” Írását e lapban arra használja, hogy gyűlöletét kiöntse, mitsem törődve más

March 31, 1955 _______

Kritika a lapról

Irta: HARWICH BÁCSI, Kanada

jobbérzésü olvasó igényével egy müveit munkáslappal szemben. Mert jegyezzük meg magunknak, hogy ma már a régi bevándorlók finomabb hanghoz vannak szokva, mint amit a régi képviselőválasztás borgőzzel telitett, fizetésért káromkodó kortesei használtak a jelöltek érdekében. Régi szent igazság, hogy több legyet lehet fogni mézzel, mint ecettel. A munkásság mozgalma is csak akkor halad előre a cél felé, ha a kifejtett érvek erejét, értékét nem csorbítja el a durvaság.

A lap múlt évi november 2ő-iki számában D.

E. irt egy cikket “Hogyan kínozták a Habsburg tisztek a magyar katonákat.” Ebben leír egy esetet 1901-ből, mely szerint egy katonát egy tiszt magyar kutyárfak, magyar disznónak szidalmazott s a katona “orrára tett hüvelykujjal tisztelgett” neki. Ezért a tiszt őt két órára kiköttette. Erre nézve én válaszolok D. E.-nek.

Én is Habsburg-tiszt voltam, mint mindenki, aki a Habsburg világban szolgált. Több, mint harminc év alatt sok rekruta és öreg katona fordult meg a kezem alatt: lovassági, gyalogsági és műszaki csapatoknál. Én soha senkit ki nem köttettem, sem kurta vasba nem verettem s mindig kitűnő, fegyelmezett katonáim voltak. Hogyan csináltam ezt, majd egy más alkalommal le fogom Írni.

Egy ezrednél egy éretlen fiatal hadnagy (cseh, vagy lengyel volt) a magyar nemzettel szemben gyalázatos kifejezést használt. Jött a tavaszi szemle, amikor a legénységet felszólította az ezredes, hogy akinek bármily panasza van álljon elő. Hárman is kiléptek és jelentették, hogy őket a hadnagy “Kossuth kutyáknak”, “magyar disznóknak” nevezte. A hadnagy két héten belül át lett helyezve Hercegovinába ugyanazon ezrednek ott állomásozó zászlóaljához s ott is maradt három évig. Még tudnék hasonló esetet felhozni többet kettőnél. Itt van velem, egy házban lakik egy volt 13-as huszár. Ezt a szép magyar ezredet (mint több más ezredet) is a Habsburg világban el akarták németesiteni. Volt ott egy kapitány, aki egy szót sem tudott ■ magyarul s nem is akart megtanulni; egy szinmagyar, kunsági szakaszvezető volt a mindenható szolgálatvezető altiszt, aki oly kegyetlenül bánt a legénységgel, hogy csak egy szakaszban 4 huszár akasztotta fel magát. Névtelen levelek mentek az ezredeshez, aki be sem várva a tavaszi szemlét többször felszólította az ezredet, hogy akinek panasza van, álljon ki. Egy* sem állt ki; a szakaszvezető tovább kegyetlenkedett. Ha nincs panasztevő, nincs ítélet.

Egy másik tiszt, aki szintén német volt s magyarul nem beszélt egy szót sem, megparancsolta, hogy vele senki se beszéljen máskép, mint magyarul, mert ö meg akar tanulni magyarul. Meg is tanult, megszerette a legénységet s a legénység is nagyon szerette őt. Volt egy másik kapitány, szintén nem magyar származású,y de beszélt magyarul. Ez elrendelte, hogy a rekruták ebéd után pihenjenek egy órát; az ablakokat pokrócokkal besőtitette, hogy nyugodtabban tudjanak aludni... íme a különbség egy és ugyanazon ezrednél; pedig ezek is mind Habsburg- tisztek voltak. Ajánlom D. E.-nek, hogy kerülje az általánosítást, mert az sok igazságtalanságra vezethet. Annyit azonban mondhatok D. E.-nek, hogy ha ö nekem úgy tisztelgett volna az orrára tett hüvelyk ujjával, mint az általa leirt katona tette, én őt nem két órára, hanem három napon át napi két órára köttettem volna ki... Mikor

D. E. cikkét mutattam mellettem ülő öreg katonáknak, kézlegyintéssel fejezték ki megvetésüket mondván: ez sem volt ám katona.

Az 1901-iki eset után még további évtizedekig is érvényben volt a kikötés és “kurta vas” és azt “nem a nép követelésére szüntették be”, mert a népnek sohasem volt befolyása a szolgálati, vagy gyakorlati szabályzatban foglalt intézkedések megmászására, hanem a viharos idők után felszínre került finomabb érzés véget vetett a régi durvaságoknak.. .

A lap 1953. évi szeptember 24-iki számában olvasom a 2-ik oldalon Nánásy Dezső cikkét: Él- ismerős Bódog Andrásnak. Ebben Nánássy igen helyesen írja meg, hogy a jó becsületes Bódog András jó szívvel fogadta cikkének bírálatát. Ebből kifolyólag indítványozza Nánásy, hogy a munkás írók cikkeinek bírálata által hassunk buzditólag az irás javítására. Ezt teszem mbst

én s — ha szives meghallgatásra talál, teszem a jövőben is. Ez okból hangsúlyozom, hogy a mun* kásirók jól gondolják át, amit Írnak, nehogy képtelen tere-ferével csak rontsák mások olvasási kedvét. Itt van D. E. cikke vége, melyben attól félti az ide kivándorolt munkásságot, hogy ha “a szervezett munkások nem vigyáznak, egyes uraknak még itt is kedve támadhat a kutyákkal való ilyen bánásmódra.”

Még egy cikket veszek kritika alá a lap múlt évi szeptember 25-iki számából: “A Verhovay

1,000 dolláros adománya.” Ebben “Buffaloi vasmunkás, Verhovay tag”, kifogásolja, hogy a Verhovay egylet 1,000 dollárt adományozott a Magyar Szövetségnek és jobbnak látná, ha az Egylet valami fiatalsági sport csoportnak adományozná stb. Ez a cikk ilyen megokolással semmi körülmények között sem való a lapba. Mi az a Magyar Szövetség, mi a célja? Reakciós tömörülés, vagy pedig olyan intézmény, melynek célja a magyarságnak nem kívánatos politikától mentes egyesítése, mely tagjai számánál és minőségénél fogva igényt tarthat a hatóság előtt való képviseletre? Mindegyik esetben a felszólalásnak a Verhovay tag részéről az Egylettel szemben NEVE ALÁÍRÁSÁVAL van helye. A felszólalás minden pontját megdönthetetlen bizonyítékokkal kell alátámasztani. Ne használjuk fel a lapot dühbegurulásunk miatt névtelen aláírás mögé bujt “revolverezésre.”

Ami a harmadik csoportba sorolt cikkeket illeti, nem sok mondanivalóm van; kritizálásra pedig nincs szükség, hanem csak rámutatok, hogy ezek javára vannak a lapnak és egyik-másikból tanulni lehet és kell. A “kanadai magyar bányász” (február 10-iki szám 4-ik oldalán) cikkéből láthatjuk, hogy a bányamunkásnak csak egy fórum áll a rendelkezésére, mely ellen nem lehet fellebbezni. A szervezetek hassanak oda, hogy legyen egy fellebbezési fórum, mely díjtalanul áll a sérült munkás rendelkezésére; független hatósági jellege legyen, független a Compensation Boáiéitól és független a rcard orvosától.

Befejezem írásomat “Akroni olvasó” cikkével, mely ugyancsak a február 10-iki számban ugyanezen oldalon jelent meg “A hiénák hálójában. Valóban renkivüli fontosságú dolgot vesz elő és mutat be. Minden ország törvényében van olyan hiány, mely ellen tenni nem lehet, mert egy-egy csaló uzsorás betartja a törvényes formát, melynek védelme alatt büntetlenül károsíthatja meg a tapasztalatlan embert. Szorgalmasan olvasom a rendőrbirósági, valamint a felsőbirósági Ítéleteket és látom, hogy a kanadai bíróság hasonlíthatatlanul függetlenebb a magyar bíróság hatáskörénél. Ilyen esetet számtalanul tudnék felhozni 27 évi kanadai életemből, arhikor a bíróság nem ítélheti el a törvényes formát betartott csalót, de kárvallottat vagy panaszlottat is felmentheti, sőt a perköltségekre az uzsorást Ítéli el. Nagyon jól írja a cikkíró, hogy a társadalom igazságtalanságainak orvoslására a legjobb eljárás a munkásság nevelése. Sajnos, — Írja a cikk —, hogy ma még számtalan esetben a munkás a munkásnak a legnagyobb ellensége; nem egy esetben magyarnyelvű munkáslap támadja a munkás ügyet. Szivemből nyújtom remegő öreg kezemet az “akroni olvasónak”, megköszönve, hogy ezt az általam már régen vallott aranyigazságot munkástesvéreink szemei elé tárta.

Viszontlátásra e lap hasábjain.

(A szerkesztőség megjegyzése: Lapunk egyik fontos alapelve, hogy annak hasábjain helyt adjunk minden becsületes, úgy az amerikai mint az óhazai magyarság és munkásság érdekeit őszintén szolgálni kívánó cikknek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szerkesztőség magáévá teszi e cikkek minden megállapítását.

De lapunkban helye lehet és helye is fog lenni becsületes nézetkülönbségeknek, mi több örömmel adunk helyet minden amerikai magyar testvérünk írásának, aki jóakaratulag kivár: hozzászólni bármilyen kérdéshez, amely érdekli az amerikai magyarságot. E téren egyetlen feltételünk van: nem adhatunk, nem adtunk és sohasem fogunk helyet adni a munkásság, a demokrácia és a béke ellenségeinek.

E megfontolásokkal köszöntjük Harwich bácsit, akinek írásai mindig érdekesek, nézetei mindig jószándékuak, bár vannak köztük olyanok, amelyekkel nem egyezünk meg. A fenti cikkben is van több ilyen, de csak egyet említünk meg: Harwich bácsi félreértésre ad okot kérdésével, hogyg a Magy. Szövetség érdemes intézménynek tekinthető-e. A M. Szövetség ma az amerikai magyar reakció egyik legfontosabb csucsszervezete. E kérdéssel még foglalkozni fogunk.)------2L.