Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-03-10 / 10. szám
March 10, 1954 ________________________________AMERIKAI MAGYAR SZÓ_____________________________________________________|3 A VAS BESZÉL.. “Tompa, csorba már a kard, De a lánc is szakadoz!” Petőfi Gyárban vagyok, kovácsok műhelyében, A szállá szénpor mind belepte képem. Köröttem lázas, nehéz munka foly — Hatalmas gépek közt, mint hangyaboly Terhet cipelve, ütve fúrva, vágva, Félmeztelen munkások sokasága Nyüzsög — s formázza a makacs vasat. Kérges kezek csapásai alatt Vas tör vasat, acél acélba vág Mily küzdelem! — Az emberek szavát Elfojtja a pörölyöknek csattogása. Egy-egy hatalmas, iszonyú csapásra Ablak csörög—megremeg a föld alattam, A gőz süvit, az érc szikrázva csattan S mig önmagával küzdelemre kél A vas cseng, zug, dörög! A vas beszél! Nézem a munkát, mig szemem kifárad. Káprázat ez — nem látom a gyárat. Csak e hatalmas zaj maradt velem, A vas szava kisérget szüntelen. Tán épp e hang viszi, ragadja lelkem A múltba vissza ellenállhatatlan. Fölrázva mind mi rég a föld alatt van: Hogy zengve, zúgva az éggel pereljen. Mi cseng? Mi csattog? — Éles fegyverek Bömböl az ágyú, közbe dob pereg. A harcok fergetege zug a földön; A vasnak célja van, hogy zúzzon, öljön A Szabadságnak fényes szent nevében. Robog a tábor ellenállhatatlan.. . A kard süvölt, az érc szikrázva csattan Vas tör vasat! Acél acélba vág. Egy nagy gomollvá lesz a sokaság, Mely csülkig gázol a kiontott vérben. A Szabadságért küzdő hősök sorába. Utcákat vág a gyilkos vasgolyó, A zsarnok népe tenger! — Mindhiába? Karddal a kézben nincs meghódoló Ki aranyért visel csupán vasat, Inog, szétrobban a raszolgahad. Az ágyudörgés elhal — egyre gyérül, Mig égig tör vérnek mezejéről Egy diadalmas szó: “A nép szabad!” De mi csörömpöl lenn a föld alatt Elnyomva, fojtva az öröm szavát?! Sápadt rabok a napvilágra vágyva Bilincseikkel verdesik hiába A sötét börtönök vasajtaját. Egy-egy hatalmas, iszonyú csapásra Megreng a tömör várak orma alja; Itt a szabadság hajnalhasadása S a nép e kinző hangot megse hallja?!... Miért nem tör fel minden ajtót, zárat Szavával? Kard élével, hogyha kell! A Fegyver lelkesítő csattogását Láncok csörömpölése váltja fel?! ‘S e lánc is mintha egyre szaporodna! A hóhér pallosát két kézre fogja Mig toronnyá nő a koponyahalom. Amelyen koronát tesz önfejére A népnek hőse, bálványa, vezére.... Kezében ott a vas — a hatalom — A vas amit a nép adott kezébe, Hogy vele kincsét, szabadságát védje. Boldogtalan nép, küzdve ontva vért, Nem lett szabad, csak zsarnokot cserélt. És újra cseng a kard, szilaj csatákon A hóditó megy, végig a világon. Népek siratják ott, ahol halad A vérpatakban fürdő holtakat. S a jajveszékelő emberek szavát Elfojtja gyilkos ágyuk bömbölése. Elfúl a sóhaj, a panasz, a vád, Csak a dicsőség ösztökél — ölésre! Hazug dicsőség bóditó szavára Jármot, önkényt veszi a nyakába Sok millió! S kinek fellázad vére Annak erőszak ver láncot kezére. És mégis van, ki elszántan merészen, Vas ellen vassal harcba síkra száll, Kinek kedvesebb a véres halál Vassal a kézben, mint vassal a kézen. És van acél, mely szikrázón felelve A győztes kardot is csorbára verje, És van bilincs, mi odakerül végre A bukott hóditó véres kezére. És nincs vége még? .A zugás egyre tárt, A harci lárma.újra visszatér Irta: GÁSPÁR JENŐ Egymáson cseng, csörög a lánc, a kard, Még mindig összefoly a könny a vér. Dörögve, zengve, zúgva, szakadatlan Vas tör vasat, az érc szikrázva csattan... Előbb csupán egy elnyomót okoztak, Most száz van kisebb, de szászor rosszabb, Aki az embert állattá aíázta Vasláncukat a nép hiába rázza. Hiába küzd, a kard is csak kicsorbul S végül saját gazdája ellen fordul. Nem a világosság: — a gőg nevében A zsarnok vas uralkodik a népen. Törvénye: Rabság, vagy éhenhalás! Oh, hát a vasnak nincsen célja más? De van!... A tágas rónaság felett Bogárka dong, pacsirta énekel Mi annyi hősek temetője lett, A táj most úgy mosolyog az égre fel Mint szerető leányka kedvesére. Itt folyt ki annyi szívnek meleg vére? Itt gázolák élők a haltakat, Hol most ezernyi kis virág fakad? Gondol-e arra a szántóvető, Hogy amin jár egy roppant temető? Nem hall-e hangot régi küzdelemből, Mikor a szántó ekevas megcsendül? Vas cseng vason. . . Az eke vágva mélyre Rozsdás vasat vet föl a föld színére. Egy csonka kard, most lom, haszontalan. Nincs fénye már, csak tompa hangja van. Szikrát sem ad, mint hajdan kézbe fogva S az ekevas utjából félre dobja. Mi más vas ez, szenny nem tapad rája, Szikrázva játszik rajta anp sugára. Mi más vas ez, már nem a könnyek árja, Meleg veríték hull csupán reája, S e veríték a munkásé, a népé Az avatja fel az élet eszközévé. Nyomán a sik a kéklő láthatárig Hullámzó kalász-óceánná válik. Aranykalászból rendre dűl a rend, Csillog a sarló, éles kasza peng. Vas cseng vason, a búzatábla szélén. Kis kalapács a kasza csorba élén. S e vas beszél, bár csendes hangot ád csak, Boldog, munkás békéről a világnak. És vad dübörgés, zugás támad messze S jön egyre nőve, mindig közelebbre. Mintha egy pártos démon fékevesztve Mindent vadul halomra döngetve. Vagy mintha ismét ágyukerekek Dübörögnének, hogy a föld remeg. E hang a harci zajhoz oly hasonló És mégis más és még sem békebontó. A gőz süvit. Az érc ütemre csattan. A haladás ez! Ellenálhatatlan. Robog, siet át a völgyön, halmokon, j A szárnyas vas kerék, a vas nyomon És útja végtelen. Hol vészes lánggal. Vak éjszakában átkos máglya égett Oda világosságot visz magával: Eszmét, hitet, tudást, testvériséget. A távolságot könnyedén legyőzve Viszi a kort, a szellemet előre. Egy jobb jövőnek hírmondójaképp A vas és a munka gyermekei: a gép. Hatalma nagy és hatalma egyre nő; Megtestesült jótékony őserő A gyenge emberek szolgálatában. S itt készül, itt születik a gyárban. Ahol a munkásemberek szavát Elfojtja pörölyöknek csattogása. Vas tör vasat. Acél acélba vág. És egy-egy hatalmas, Iszonyú csapásra Ablak csörög, megreng a föld alattam A gőz süvit, az érc sziki'ázva csattan, S mig önmagával küzdelemre kél: A vas cseng, zug, dörög és a gép beszél! Előre emberek, haladjatok! Közeleg a hajnal és a munka sok! Hiába küzdött a tudás, az elme Hiába volt annyi áldozat? Ne várjátok mig egyszer szárnyra kelve Én zúzzam össze a korlátokat. Ti múltba vágyók! Ti hatalmasok! Most a jövő int, hogy haladjatok; Dobjátok el a hazug ősi gőgöt, A gyengeség csak hajdan volt erőtök. És ti legázolt tömegek, ti népek Kik az igát, a láncot viseltétek; Munkára fel mind és haladjatok! Most kezetekben fegyver én vagyok! Nem kell a kard! Játékszer lett belőle S előítéletek védője, őre. A múltnak szégyenfoltja rajt’ a vérjel! S ami e gyászos múltból ránk maradt: A régi, rozsdás, gyűlölt láncokat Majd pörölyök csapása zúza széjjel Gyárban valék, kovácsok műhelyében Szégyen s harag pirosra festi képem. Körültekintek, a magasba fel, S a 'mélybe le a munkásnép felé; A palotákból gunykacaj felel, S a kunyhó mintha megse értené. E jóslatteljes, intő hangokat, ! A születés hatalmat; rangot ad. A képmutatás, bíborba, selyembe átokkal áll a haladással szembe, És a szegény r.ép csak a terhet hordja... Vért izzad, küzd, vergődik, nyög, nyomorba. Ha szól: börtönbe jut; ha tűr, igába, S a vas beszél, beszél hiába. Budapest, 1903 . . . de ma, félévszázad múlva, 800 millió ember zúgja: “Nem, nem, a VAS nem beszélt hiába!” (Hálás köszönetünk F. L. munkástársnőnek e gyönyörű költemény — amely 30 évvel ezelőtt egyszer már megjelent sajtónkban — beküldéséért — Szerk.)
