Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1955-03-10 / 10. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ March 10, 1954 Harc az ipari uralomért Manapság egyre gyakrabban halljuk, hogy a most kifejlődés' alá került “electronic” ipar rövidesen nagyobb változást fog előidézni az emberiség életében, mint amilyenek követték a múlt összes ipari forradalmait. Ez az uj ipar az, amely már nemcsak önműködő (automata) gépeket hoz létre, hanem állítólag olyanokat is, amelyek már “gondolkozni” is tudnak. De ha nem is -tudnak gondolkozni, annyi bizonyos, hogy a termelést nagyon meg fogják gyorsítani és igy ugyanazon mennyiségű árucikk előállítására sokkal kevesebb ember kell majd. Másszóval újból előtérbe hozza azt a már a múltban is sokszor megvitatott problémát, hogy a technika fejlődése munkanélküliséghez vezet. A múlt azonban azt bizonyítja, hogy a gépek fejlődése újabb iparokat hivott életre és azok segélyével nemhogy kevesebb, hanem inkább egyre több és több munkás jutott munkaalkalomhoz és ugyanakkor a nagytömegek életszinvona-' la is emelkedett. így volt ez a szövőgépekkel, a vasutakkal és automobil iparral is. Az elfogulatlan gazdaságtudósok azonban azt mondják, hogy az electronic ipar oly természetű, amelyik általában véve nagyon magas kvalifikációval biró, de számbelileg igen kicsiny alkalmazottat kíván. Számításuk szerint a következő öt év alatt 20 billió dollárt költenek majd erre az iparra, de azért az alkalmazottak száma alig fog emelkedni. Ezen nagy összeget a radár készülékek, az irányítható lövegek, a TV és egyéb kísérletek emésztik fel, amelyek gyártásához nem kellenek nagy tömegek. Az ily kísérletek nek mintegy “melléktermékei” a gépeket irányító, dolgoztató “robot” gépek, amelyek készítéséhez szintén igen kevés ember kell, de munkába fogásukkal nagy tömegeket szorítanak ki az iparokból. ipari effektus Még a második világháborút megelőzőleg az amerikai kereskedelmi minisztérium valami 400 ipar figyelembevételével megállapította a munkaprodukció index-számát, vagyis azt, hogy ezen iparok összesegében az átlagos munkás egy munkaidő (akár óra, akár nap) alatt mennyit termel. A háború alatt abbahagyták ezen index vezetését, most azonban újra átvette a munkaügyi minisztérium égisze alatt működő “Bureau of Labor- Statistics” iroda, amely most már 453 ipart tart megfigyelés alatt és az 1939-es eredményt 100-nak veszi. Washingtonból eredő hírek szerint ez az iroda már elkészítette az 1954-re szóló jelentését, de nem meri azt nyilvánosságra hozni. Nem meri azért,, mert ezen index-számnak igen nagy szerepe jut azon tárgyalásoknál, amiket az unionok és a munkáltatók folytatnak a szerződések megkötése előtt. Ilyenkor aztán mindkét fél azzal vádolja az irodát, hogy az index-szám tulmagas, vagy tulalacsony, már amint az az érdeküknek megfelel. Mert annyit az iroda már elárult, hogy 1939 óta ez az index-szám évenként 4—5 százalékkal emelkedett. Ha igy áll a dolog, akkor ez az indexszám most 160 és 175 között van. Ez azonban azt jelenti, hogy ha az átlagos munkás 60—75- százalékkal termel többet, mint 1939-ben. így már aztán érthető, hogy a háború befejzése után pár év alatt miért teltek meg az összes áruházak dacára annak, hogy a munkások nagy többsége még mindig a hadiiparokban volt elfoglalva. És ebből megérthetjük azt is, hogy miért van a JELENLEGI TERMELÉSI RENDSZERBEN OLY ÉGETŐ SZÜKSÉG A HADIIPAROKRA. A verseny vége Az automata gépek általánositása persze rohamosan fogja emelni a munkaprodukció indexszámát. De az is tény, hogy az ilyen gépek nagyon költségesek és először is csak a legnagyobb vállalatok gépesek automatositani gyáraikat. De ugyanakkor egy csapásra annyi munkaerőt spórolnak meg, hogy kisebb versenytársaikat kiszorítják a piacról, mert a termelt árukat azoknál jóval olcsóbb áron tudják majd adni. A nagy hal felfalja a kicsiket, —tartja a közmondás. Az amerikai iparokban ez a folyamat már megkezdődött. A múlt ősszel több nagy automobil-cég “egyesült”, hogy a három “legna- gyóbbal” versenyképesek maradjanak. Két nagy acéltársulat egyesülését egyelőre nem engedélyezte az állam, de ugyanakkor a DuPont és más nagy cégek ellen irányított trösztellenes porokét beszüntette. A jelenlegi amerikai kormányról azt mondják, hogy nagyon a szivén viseli az üzletvílág. (az iparbárók és bankárok) érdekeit. De ha éppen az ellenkező politikát folytatná is, akkor sem tudná megakadályozni azt, hogy az iparok egyre kevesebb és kevesebb kézben összpontosulnak, mert az DIREKT KÖVETKEZMÉNYE AZ IPARI FEJLŐDÉSNEK. Egyetlen kormány sem tudná, — még ha akarná is, — megakadályozni a technikai fejlődést. Az amerikai termelési rendszerben ez a verseny már úgyis csak inkább szimbólum, mint tényleges. Mindenféle iparban kialakult, hogy többé-kevésbé azonos kvalitású árukat gyártanak és azonos árakon hozzák forgalomba. így például az autóiparban is megkülönböztetnek alacsony- áru, középminőségii és drága kocsikat, amelyek árai többé-kevésbé azonosak. Ha egyik emeli, vagy ejti az árakat, a többiek is azonnal követik. Pár héttel ezelőtt az Anaconda Copper Co. felemelte a nyers réz fontonkénti árát 30 centről 33 centre; 48 óra alatt az összes réztermelő cégek követték az áremelést. Hát hol van itt a verseny ? A szovjet példa Az amerikai iparokban nem állhat meg a technikai fejlődés bármily magas fokot ért is el már, mert ha egymással nem is versenyeznek, de versenyezni kell nekik a külfölddel, méghozzá első sorban most már a szovjet iparral. Lenin és követői még mielőtt hatalomra kerültek felismerték azt a nagy igazságot, hogy MINÉL NAGYOBB AZ IPARVÁLLALAT, ANNÁL OLCSÓBBAN TUDJA ELŐÁLLÍTANI TERMEL- VÉNYEIT. Ezért hatalomra jutásuk után beve“Talajszegénységi pótléknak” nevezik azt a trükköt, amelynek segítségével billiókra rugó profitot vágnak zsebre a texau olaj milliomosok. Ezt terrhészetesen törvényes formák betartásával vihetik végbe — az adóztatási törvényben található hézagok felhasználásával. A “hézag”, a trükk, a következő: Az adótörvény kimondja, hogy ha egy olaj mágnás olajkutat furat, de kiderül, hogy a kutban nincs olaj, mert a “luk száraz”, a kiadásait levonhatja adójából; ha azonban a kutban csakugyan találnak olajat, akkor a bruttó jövedelemből 27 és félszázalékot levonhat. Az amerikai petróleum-intézet kimutatása szerint kilenc kútfúrás közül nyolc csak száraz luk marad. Mint ismeretes, a legmagasabb jövedelmi osztályba tartozó személyek jövedelmük 90 százalékát kötelesek leadni adóba. Nos, ezek számára talált kincs a “talajszegénységi pótlék”. Nyolc lukat kell fúrnia egy dúsgazdag olaj mágnásnak olyan helyen, ahol szakszerű értesülése szerint nincs olaj, elég, ha a kilencedik kútja beválik. Ez a kilencedik kút aztán mérhetetlen profitok kutforrásává válik számára, mert először is levonhatja belőle a nyolc száraz kút furatásával járó “veszteséget”, amit bízvást jó befektetésnek nevezhetünk s azonfölü! a kilencedik kút bruttó jövedelméből levonhat 27 és félszázalékot. Levonhat továbbá a kilencedik kút jövedelméből minden kiadást, mint teszem azt, az előzetes földtani kutatással járó költségeket, az összes munkabéreket, a berendezés költségeit, valamint a furatással járó üzemi költségeket. Ennek a fantasztikus olaj kedvezménynek következtében csak az olajon több mint évi ötszáz- millió dollárt vészit a kincstár adóban. Ennek a trükknek tulajdonítható, hogy olyan texasi olajmágnások, mint Hugh Roy Cullen, Haroldson Lafayette Hunt, Clint Murchison és Sid Richardson, néhány év leforgása alatt őrületes milliókat tudtak felhalmozni, holott Rockefellernek élete felét kellett türelmes tervezgetéssel eltöltenie, hogy millióit összekaparássza, Mire a könyvszakértők befejezik adószámításaikat, olaj mágnásoknak talán még egy cent adót se kell leszurkolniuk Samu bácsi asztalára. Ezért szaporodhattak el Texasban a milliomosok. Az országos ola j vásárlók szövetsége 1953- ban a kormány adóbevételét évi 1 billió dollárral zették a TERVGAZDASÁGOT, aminek alapfeltétele az iparok egyesítése, államosítása. Ezt természetesen nem lehetett keresztülvinni a magántulajdon jogra alapított termeléssel, ezért a termelőeszközöket lefoglalták és a munkások tulajdonává tették, másszóval FELSZABADÍTOTTÁK. Ezzel rövidesen elérték azt, hogy olyan nagy iparvállalataik lettek, amelyek egyre jobb és költségesebb gépeket tudtak alkalmazni. (Ugyanez történt persze az agrár iparban is.) Az eredmény az lett, hogy az első világháborúban és az azt követő polgárháborúban meg intervencióban teljesen kifosztott, leromlott Oroszországból rövid három évtized alatt dacára a szörnyű második világháborúnak is, olyan ipari államot teremtettek, amellyel most már csak az Egyesült Államok versenyezhetik. A Szovjetunióban a “szabad verseny” helyett a központosított TERVGAZDASÁGOT találjuk. Ma már itt is nagyon jól tudják, hogy a szabadversenynek még a tőkés termelésben sincs további jelentős szerepe. Ez a rendszer is csak úgy maradhat fenn, — amig még megmarad, — hogy valamilyen KONTROL ALÁ KERÜL. De kinek a kezében legyen ez a kontrol? Az a nagy kérdés és azért folyik ma a harc, amelynek egyik mellékterméke az ,hogy a tőkés termelést bíráló egyéneket szubverziveknek bélyegzik, aztán ezrével dobják ki őket munkájukból és százával börtönzik be a tiltakozókat. Ki kontrolálja az iparokat? Azok-e, akiknek a történelmi folyamat (és az Isten?) tulajdonukba adta a termelőeszközöket? Avagy a munkásság, amely a tulajdonképpeni termelést végzi? Avagy a kettő között ingadozó és látszólag hol egyik, hol a másik felé hajló állami hatalom? Erre a kérdésre azonban már csak egy másik rovatban válaszolhatok. Geréb József fokozhatónak jelentette ki, ha az olaj mágnások adókedvezményét annyiban állapították volna meg, amennyit a “valódi” talajszegénység alapján adnak az illetőknek. Azok számára, akik 4 ezer dollárnál kevesebbet keresnek évente, nem kellett volna felemelni jövedelmi adójukat 1951- ben, ha az olaj mágnásokat a “valódi” talajszegénység alapján részesítették volna adókedvezményben. 1947-ben az olajtársaságok TIZENHÁROMSZOR több adókedvezményt élveztek, mint más iparvállalatok. Még Truman elnök is támadta az adótörvénynek ezt a “hézagát”, de texasi honatyáink s délnyugati szövetségeseik éberen őrködtek és őrködnek ma is a texasi olaj birtokok kapubejárata előtt, igy többek közt Sam Rayburn, a képviselőház elnöke is. Az a helyzet, hogy a sokszoros olajmilliomosok ennek révén száz és százezer dolláros adókedvezményeket kapnak, miközben a szenátus szemreb- bentés nélkül szavazza le a legszegényebb polgárok évi 20'dolláros adócsökkentését, még a New York Times meglehetősen cserzett arcbőrét is pirulásra késztette és március 3-iki vezércikkükben holmi enyhe célzást tesznek a “talajszegénységi” adóengedmény (depletion) igazságtalan mivoltára.. Ez a talajszegénységi pótlék az oi'szágos reakció egyik fögyökere. A houstoni és dallasi ridegábrázatu politikai ősreakciósok a könnyen szerzett milliók támogatásával tönkretehetik a demokrata pártot, ha annak netalán eszébe jutna haladóbb szellemű politikát folytatni. A középutas Stevenson homlokára süthetnénk, hogy a ‘besurranó szocializmus” (creeping socialism) hive és szétvághatnák a déli államok blokkját. Ugyanezt tehetnék Eisenhower rel és a republikánus párttal. H. L. Hunt, aki a “Facts Fórumot” pénzeli: ezt az ősreakciós országos rádió- és televíziós vállalatot, a mérsékelt politikát egyenlőnek tekinti a kommunizmussal. A talaj szegénységi pótlék haszonélvezői által Nyugat-Texasban és Mexikóban rejtegetett fantasztikus százezerholdas farmokra járnak üdülni a szenátus és képviselőház honi fasizmusának vezérei. Pénzügyi üdülést találhatnak e nyersolajmilliomosok mély zsebeiben nemcsak a választási kampányokra, hanem a politikai életet döglesztő bűzzel elárasztó különféle vad kereszteshadjáratok céljaira is. OLAJKUTAT FURASSON, AKI GAZDAG AKAR LENNI
