Amerikai Magyar Szó, 1955. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1955-03-03 / 9. szám

12

AMERIKAI MAGYAR SZŐ

March 3, 1955

HÉTVÉGI LEVÉL

Cellért Hugó "öt talentuma"

Rev. Gross A. László ünnepi beszéde a chicagói Gellért-ünnepélyen, 1955 február 13-án.

Ha igaz az — amint én hiszem és vallom —, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára termetette, akkor ez sokszorosan igaz a művészemberre, akit Isten nemcsak gondolkozni és akarni képes lénnyé teremtett, hanem egyszersmind felruházott még egy különleges isteni tulajdonsággal: alkotóképességgel.

A Szentirás szerint Isten nem személyválogató, mégis azt látjuk, hogy ezt a különleges alkotó- képességet nem valami bőkezűen osztogatja — aránylag igen csekély azoknak á száma, akik ezzel a talentummal rendelkeznek. Van ebben ellentmondás? Látszólag van, de a valóságban nincs. Nincs ellentmondás, ha figyelembeveszed, hogy ez a különleges adomány olyan súlyos feltételekhez van kötve, amelyeket csak nagyon kevesen tudnak teljesíteni. Az alkotó-képesség óriási felelősséggel jár! Istennek ez az adománya csak egyetlen célt szolgálhat: gazdagítani, színesebbé tenni, minden tekintetben szépíteni, javítani az emberi életet — VAGYIS FOLYTATNI ISTEN TEREMTŐ MUNKÁJÁT. Amikor tehát ■ kiválogatja a jelölteket, elsősorban azt nézi, hogy a jelölt olyan egyén-e, akire lehet számítani, hogy a reábizott tálentumot valóban arra fogja felhasználni, amire szánva volt: az emberi társadalom boldogitására.

“Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak,” — mondja a Názáreti Jézus. Sokan elindulnak a helyes ösvényen, de^ kevesen maradnak meg rajta, mert ez az ösvény bizony keskeny és rögös; megpróbálja és megviseli a rajtajárókat. .. Az ösvény mentén igen sok széles és sima ut csalogatja a gyengéket, a megfáradtakat, a megsebzett lábunkat s bizony, sokan letérnek erről a keskeny útról. Tálentummal aránylag sokan meg vannak áldva, de legtöbben vagy elrejtik azt, vagy pedig hütelenül, bűnösen sáfárkodnak vele; nagyon kevesen vannak, akik azt gyarapítják és hasznosítják embertársaik üdvére. Egyesek megfutambdnak a felelősségtől; mások rövidlátónk ahhoz, hogy felismerjék a felelősséget; ismét mások felismerik ugyan a felelősséget, de ennek ellenére a saját önző céljaikra aknázzák ki Istenadta tehetségüket — ami Istenkáromlással egyenlő.

Amikor tehát egy olyan alkotóművészt látunk magunk előtt, aki már ifjúkorában felismerte a társadalom iránti felelősségét és ahhoz hosszú négy évtizeden át hü maradt; aki nem tért le a keskeny útról, akármilyen fárasztó és rögös volt is az; aki ellent tudott állni a széles és sima utak kísértésének, akkor válóban van okunk és jogunk ünnepelni. Ilyen művészt ünnepiünk ma a mi Gellert Hugónk személyében!

Engedjék meg, hogy egy gyönyörű és csodalatosán ideillő példázatot olvassak fel Máté evangéliumának 25. részéből. Itt is talentumról van szó. Tudni kell azonban, hogy ez a szó: “tálen- tum” kétezer évvel ezelőtt nem intellektuális vagy művészi tehetséget, hanem hatalmas summa pénzt jelentett. Egy aranytálentum mai dollárértékre átszámítva felért legalább százezer dollárral...

“Mert éppen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, eléhivatá az ő szolgáit, és amije volt, átadá nékik. És ada az egyiknek öt tálentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest; és azonnal utrakele, Elmenvén pedig aki az öt tálentumot kapta vala, kereskedők azokkal és szerze más öt tálentumot. Azon- képpen akié a kettő vala, az is más kettőt nye- re. Aki pedig az egyet kapta vala, elmenvén, elásá azt a földbe és elrejtő az ő urának pénzét. Sok idő múlva pedig megjőve ama szolgáknak ura és számot vete velők. És eljővén aki az öt tálentumot kapta vala, hoza más öt. tálentumot, mondván: Uram, öt tálentumot adtál vala nékem; imé más öt tálentumot nyertem azokon. Az ő ura pedig mondta néki: Jól vagyon jó és hü szolgám, kevesen voltál hü, sokra bizlak ezután; menj be a te uradnak ürömébe. Előjővén pedig az is, aki a két tá- ■lentumot kapta vala, mondái Két tálentumot adtál volt nékem ; imé más két tálentumot,nyer. H -tem azokon. Monda néki az ő ura: Jól vagyon i jó és hü ssdffám, kevesen voltál hit, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjővén pedig az is, aki az egy tálentumot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél és ott is takarsz, ahol nem vetettél; azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; imé megvan ami a tiéd. Az ő ura pedig felelvén, monda néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem és ott is takarok, ahol nem vetettem; el kellett volna helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál és én, megjővén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentomot és adjátok annak, akinek tiz tálentoma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporittatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van.”

Ebből a példázatból elsősorban az világlik ki, hogy a gazda, aki az ő szolgáit megbízta a tá- lentomok használatával, kinek-kinek annyit adott belőlük, amennyinek a hasznos forgatására és gyarapítására az illetőt képesnek Ítélte. “Kinek- kinek az ő erejéhez képest.” Az egytálentumos egyénre nem bízott kettőt, a két-tálentumosra nem bízott ötöt. Ismerte mindháromnak a képességeit. De ahogy nem bízott senkire sem többet, mint amire az illető képes volt, azonképpen nem elégedhetett meg kevesebbel sem. (Nagyon érdekesnek találom, hogy ugyanezt az elvet — kétezer évvel később — az első népi demokrácia belefoglalta az alkotmányába: “Mindenkitől a képessége szerint; mindenkinek a teljesítménye szerint.”)

A társadalomnak joga van ahhoz, hogy minden tagjától elvárjon annyit, amennyi annak a tehetségétől kitelik. Minél tehetségesebb valaki, annál jobban terheli ez a felelősség; annál inkább adósa a társadalomnak. Nincs joga a maga számára visszatartani semmit, ami embertársainak javára, üdvére lehetne. Gonosz és rest szolgája a társadalomnak, aki elássa a tehetségét, vagy parlagon heverteti és megfosztja a társadalmat attól a széptől és jótól, aminek létrehozására és embertársai között való szétosztásra képes volna. Gonosz és rest szolga az is, aki nagy eszmékkel állhatna elő, de kényelemszeretetből felaprózza önmagát, elfecséreli tehetségét lényegtelen, semmitmondó feladatokra, amelyek nem járulnak hozzá az emberiség életének megjavításához, megszépítéséhez.

Egy öt-tálentumos művésztől elvárjuk, hogy ezt a hatalmas adományt, amelynek birtokában óriási teljesítményekre volna képes az emberiség érdekében, ne hagyja parlagon heverni, hanem forgassa, gyarapítsa, használja olymódon, hogy az idővel megduplázódjék. Ugyanezt várjuk el az egytálentumostól, valamint a két-tálentumos- tól. NEM KÉRÜNK TÖBBET. MINT AMIJÜK VAN, DE KEVESEBBEL BE NEM ÉRHETJÜK!

Gellért Hugóra öt tálentumot bízott az Isten. Nem is csalatkozott benne. Gellért a rábízott kincset példaadó szorgalommal, fáradhatatlanul forgatta, használta, gyarapította, kamatoztatta negyven hosszú éven át. Gellért Hugó ma töméntelenül gazdag ember. Ne tessék félreérteni: pénze, nincs; műkincsei, házai, kötvényei, részvényei nincsenek. Gondtalan megélhetést garantáló, biztos jövedelme nincs. Mégis azt mondom: gazda- • gabb ő a Fordoknál, a Rockefellereknél vagy akármilyen más multimilliomosnál. Mert testvéreim, aki annyit tud adni másoknak, mint ő, s aki minél többet ád önmagából másoknak, annál több marad neki: AZ IGAZÁN GAZDAG EMBER !

Gellért Hugó nemcsak gazdag ember — a szó ideális értelmében —, hanem jó ember is. Jót cselekedni: szép és dicséretes dolog. Jónak lenni: sokkal szebb és dicséretesebb. Jót tenni a legelvetemültebb gonosztevő is tud olykor-olykor, de jónak lenni olyan tulajdonság, amely az egyén belső lényében gyökezezik; nincs kitéve pillanatnyi befolyásoknak, változó körülményeknek és viszonyoknak — ez a jóság elkíséri a birtokosát egészen a Golgotha keresztjéig... Gellért Hugó ilyen értelemben jó ember. Egy nemes eszme, egy ; fenkölt gondolat, egy életprogramra, egy ÉLETCÉL .tükröződik vissza egész; lényében, minden .munkájában,' á szavaiban, mindennapi életében,egész magatartásában.

Nem kisebb ember, mint Diderot, a 18. század nagy enciklopédistája és mükritikusa mondta — és utána sokan mások, kisebbek és nagyobbak —, hogy egy művésznek a munkáját az egyéni karakter határozza meg. Egy igazi festő például csak azt tudja a vászonra vetíteni, ami betölti a belső énjét. Egy hires festőről egyizben megállapította, hogy amilyen mértékben züllött és sülvedt az egyéni karaktere, ugyanolyan mértékben romlott az Ízlése, a színkeverése, a képzelőtehetsége. Megfordítva ez annyit, jelent, hogy amilyen mértékben izmosodik, tisztul és fejlődik egy művész jelleme, ugyanolyan mértékben súlyosbodik a mondanivalója, ugyanolyan mértékben válik mind kristálytisztábbá és felfoghatóbbá az üzenete mind több és több embertársa számára. Gellért Hugó négy hosszú évtizeden keresztül ment át ezen a folyamaton — minden áldott nap tapasztalata és megfigyelése megerősítette őt alapkarakterében; minden újabb nap eltereli művészi horizontjáról egy-egy kis felhőcskét, amely zavarta a tisztánlátást; minden nap közelebb hozta őt a százpercentes igazsághoz és ma azon a fokon áll, hogy mondanivalóját úgy tudja a szemlélő elé vetiteni, hogy az úgyszólván Gellért Hugónak a szemeivel képes szemlélni a müvet.

Én nem tekintem magamat miiértőnek. Nem érzem magamat képtelennek arra, hogy a művészetét méltóképpen és szakszerűen ismertessem, de talán vagyok annyira értelmes, hogy felfoghassam ezt: Gellértnek — mint minden nagy alkotónak — a művészetét az egyszerűség, a világos értelem és az erő jellemzik, tehát bárki, aki becsületes, elfogulatlan magatartással szemléli a müveit, első tekintetre megérti, mit akar Gellért mondani. Nem kell órákig töprengenie felette, mint sok “modernnek” csúfolt “alkotás” láttára — ott állsz a kép vagy a szobor előtt, halvány fogalmad sincs, mit ábrázol, mit jelent; hiába találgatod, Ítéletnapig sem jössz rá, mit is akar a művész mondani... Ha szerencsés vagy és vagy a művésztől magától vagy pedig egy katalógusból végre mégis megtudod, zavartan hüm- mögsz egyet, megrántod a válladat, odébbállsz és ezzel vége... Gellért Hugó munkáinak a hatása pont az ellenkezője ennek. Az ő üzenetét rögtön megérted, mert ő fejbekólintó világossággal mutat rá minden egyes kis és nagy alkotásában hol valami fájó problémára, hol valami kimondhatatlanul maradt nagy igazságra, hol egy égbekiáltó igazságtalanságra, hol pedig valami nagy teljesítményre, vívmányra, amely felett okod és jogod van örvendezni. Minden munkája robusztus erővel a szivedbe, vág. Nem kell törnöd a fejedet: mit akar mondani, de amikor megértetted, akkor aztán elkezdesz gondolkodni, töprengeni és lelkiismereted nem hágy nyugodni, hogy mit kellene tenned, hogy az általa elébedvetitett probléma megoldódjék, hogy a müveiben oly élesen* kíméletlenül megrajzolt fájó valóság megszűnjék . . .

Aki Gellért müveit szemléli, az nem lehet nyugodt, semleges vagy közömbös. Az vagy felháborodik, vagy elszomorodik, vagy felvidul, vagy harcrakésszé válik — vagy pedig elszalad onnan gyáván, meghunyászkodva, mert érti ugyan az üzenetet, de fél levonni az egyetlen logikus következtetést. Miért? Mert az kötelességet és felelősséget helyezne a vállaira — ő pedig nem hajlandó terhet cipelni...

• Egy dologban azonban a mi Gellért barátunk alaposan félrevezet és megtéveszt mindenkit, akinek alkalma van vele személyesen találkozni. Ki hinné, hogy e szerény, tartózkodó, halkszavu, szelíd ember külseje mögött egy harcos, bátor hős rejtőzködik, aki nem fél szembeszállni a leghatalmasabb hivatalos tényezőkkel sem? Hogy aztán ilyenformán megismerkedett a börtönök belsejével is, azt talán mondanom sem kell. De ez sem térítette el a keskeny útról, mert tudta, hogy eredményeket elérni áldozatok nélkül nem lehet. Ami viszont olyan becses valami, mint az igazság — amelynek ő az ecsetjét, vázolószenét és tallát örökre odaszentelte —, az megérti az efajta áldozatokat.

Gellért Hugó körül valamikor egy nagyon tekintélyes xsoport művész. kerestem az utat-módot, hogy a művészet áldásai, adományai minél szélesebb- rétegeket érhessenek el,.-mmél- inkább .köz-