Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)

1954-08-26 / 33. szám

AMERIKAI MAGYAR SZŐ August 26, 1954 Megemlékezés két nagy magyar íróról MÓRICZ ZSIGMOND a magyar élet legna­gyobb kifejezői közé tartozik. Azon a két csa ládfáján, amelyen az iró nőtt, hosszú, évtizedeken ködbevesző századokon át nem termett más, mint protestáns pap és szegény paraszt. Akkor jött Móricz Zsigmond s a parasztok igazmondó szemléletét tárta elénk a müveit Írástudó művé­szetével. És ezt az örökséget nagy és széles ára- dásu közléssé az iró szeme és füle tette. Az rajta volt egy életen át, hogy ne sikkadjon el előle semmi a magyarok életéből. Boldog volt, hogy .szóhatott erről a hazáról. Boldogok vagyunk, hogy olvashatjuk Móricz Zsigmond müveit. Ki szólhat leginkább hozzánk, ha nem az. aki- rólunk beszél. Nem hihető, hogy van érdekfeszi- tőbb olvasmány számunkra a mi dolgainknál. Nem lehet eleget szólni önnön magunkról, hogy véglegesen és egyenesen eligazodjunk az­tán saját köreinkben. Móricz Zsigmondtól tanul­tuk meg ötven éve, hogy a magyar valóság, bár­mily keserű, minden valóságnál szebb és vállalni- valóbb. Hasonlatos ő ebben, mint egyéb magyar dolgokban is, Ady Endréhez. A század legnagyobb regényírója ugyanúgy, szerette nemzetét, mint a század legnagyobb költője. Mindketten igazmon­dók voltak, kik nem szépelegtek, hanem őszintén, férfiasán megmondták szembe az igazat. Azt hi­szem, az igazmondáshoz nagyobb szeretet kell, mint az udvarló-szépitő kedveskedéshez. Van iró, aki kedveskedik s úgy toboroz magának olvasó­kat. Vajmi rövid időre. Igazi olvasótábora annak van, aki fölemeli az olvasót s benne javító, fej­lesztő, építő kedvű érzelmeket fakaszt. Ady is, Móricz is kemény, erős, kegyetlen igazmondók voltak, kíméletlenül szóltak hibáinkról, lelepez- ték a könnyedén álcázott valóságot, széthasítot­ták fejünk fölött a hazugság kárpitját. Ezért nem harag, hanem hála jár nekik. Olvassátok Móricz Zsigmond regényeit és elbe­széléseit! Ismerjétek meg az ő hőseit. Nem bán­játok meg ezt a találkozást. Együtt lesztek pa­rasztokkal és főurakkal, bányászokkal és városi polgárokkal, fejedelmekkel és királyokkal, halá­szokkal és diákokkal, hajdúkkal és minden korok magyar vitézeivel, költőkkel és világszép magyar asszonyokkal, tudósokkal ési édes mosolyu leány­zókkal, palatínusokkal és kocsisokkal, ridegpász­Az 1879-ből való Lidérc-naptár egyik avult példányának lapján, a százesztendős jövendőmon­dó jóslatai után ez a bejegyzés olvashotó: — Juli 19-én Ferenc fiam született. Hetvenöt esztendeje annak, hogy Móra Már­ton foltozó-szücs Kiskunfélegyházán, a Daru-ut­cában becsukta a kalendáriumot és feltette a he­lyére, Dugonics András kétkötetes regénye, a “■Szerecsenek”, meg bizonyos Bertalanfi Pál neve­zetű jezsovitásnak a “Világnak kétrendbeli rövid esmérete” cimü munkája mellé. Ezek voltak azok a könyvek, amelyekhez Móra Ferenc a szülői házban hozzájutott, amikor volt már annyi ereje, hogy a kisszéket föltette a nagy székre és elérte a mestergerendát- Az olvasás volt a szórakozása, ha megfáradt a játékban, amit a Daru-utcai nemzet többi mezítlábas em­berkéivel játszott, vagy ha olyankor kényszeri- tette a házba az eső, meg a hó, amikor édesany­ja, a kenyérsütögető asszony, éppen nem volt mesemondó kedvében. Mert a szücsék háza táján nem szállóvendég, hanem elmaradhatatlan lakó volt a nincs. És Ferenc gyerek mégis kinőtt a Daru-utcai nemzetből. Gimnáziumot végzett. Természetrajz­ból és fölrajzból pedig tanári oklevelet szerzett a budapesti egyetemen. Nem maradt a tanári pá­lyán. 1902-ben, huszonháromesztendős korában elszegődött újságírónak a Szegedi Napló-hoz. 1904-től a szegedi városi múzeumnak és a So­mogyi Könyvtárnak is őre. 1917-től pedig — Tö­mörkény István halála után — igazgatója. Pesti lapokba is ir. Előbb a Világ-ba, majd a Magyar Hirlap-ba. Rajongásig szereti a hivatását. A móraferenci vezércikkek, riportok éppen olyan jellegzetes írások, mint regényei, vagy tár­cái. Éppen olyan műgonddal, ugyanolyan nyelven ir akkor is, ha újságnak dolgozik, mint akkor, ha regénybe önti mondanivalóját. Elkiáltja a néma nincstelen parasztok panaszát, leírja, megmutat­ja a pesti és a szegedi lapokban azoknak a föld­munkásoknak a nyomorát, akikhez képest “Ero­s'u sok voltak a piramisépitő rabszolgák is.” Soha meg nem tagadja népét. MÓRICZ ZSIGMOND a huszadik század legnagyobb magyar regényírója Irta: Sjtalatnai Rezső torokkal a Hortobágyon és Bethlen Gábor lako­dalmán Kassán. Móricz müveiben ott nyüzsög az egész magyar társadalom. Ott van a mi korunk, e század eleje, ahogy itt volt az alföldi faluban vagy a vidéki városok egyikében. Ott van a múlt század és előtt való s a még régebbi korszakok. Az Erdélyben, a nagy történelmi regényben, ki­nyílik előtted a tizenhetedik század, mintha a sa­ját korodban járnál, mert Móricz mindent közel tud hozni, oly természetesen mesél. Látod, ez itt Báthory Gábor, a tobzódó fejedelem, az amott Bethlen, az építő. Ez ittTuri Dani, a mohón törte­tő paraszt, aki gyilkol, mellette Joó György áll, a “boldog ember”, aki megtartja magát a szegény­ségben. Nézd a kisfiút, a tiszta Nyilas Misit, aki kiábrándul a felnőttekből, mert azok világa a bű­né. Együtt érzel Rózsa Sándorral, a betyárral, akiben ott forr egy ország egész gazdátlansága és keserűsége. Ott vagy az úri murin, ahol Szakh- máry Zoltán, a földesur felgyújt egy házat és szi­vén lövi magát. De még nincs vége. A kemény lecke a nemzet­ismeretből folytatódik. Barbár erők és vak ösz­tönök jellemzik a népet. Meg kell tudnod, hogyan öli meg a pásztor birkájáért és szamaráért a tár­sát. Móricz megmutatja neked az egyke, a nem­zethalál ellen prédikáló papot s a pap ellen szóló falut. Az egykével vág vissza a nép az ország ve­zetésére, amely nem törődik a néppel. Micsoda emberek vannak köztünk. A hortobágyi számadó harmincnégy évig nem él a feleségével amiért az hütlenkedett, holott valóban hűséges volt. Két fiú nem tud elosztozni az apai örökségen, egy birkaitató vályún. Nosza, szétfüirészelik, de hosszában, hogy egyikük sem használhassa. Egy fiú szerelmi bánatában megöli magát, a kutyája vonit, csak a sírjánál, anyja a kemény paraszt­asszony, lelöveti a kutyát. MÓRA FERENC, AZ ÚJSÁGÍRÓ Születésének 75. évfordulójára Egyik legszebb, legmegrázóbb Írása is a nincs­telenek panaszszavát mondja el- A cime: “Föld­hözragadt Jánosék 19S2-ben.” Olyan vádirat ez az egész Horthy-fasizmus ellen, amit csak az vethetett igy papirra, aki azt irta magáról: “Azt hiszem az az ág, amelyikből én sarjadtam min­dég rabszolga volt. Egyiptomban követ hordott a piramisokhoz, Itáliában bivalyokat terelgetett, Finnlandban fát vágott, az Árpádok ideiében ro­botolt valamelyik várispánnak és végső sarjában a szücs-tü rabszolgájából, az irótoll rabszolgája lett. Az is marad, amig meg nem forditják krip­táján ősi címerét, a bilincset, amely annyiból egyedül való címer, hogy megfordítva is bilincs marad.” Születésekor jegyesedett el a szegénységgel és csak halálakor vált meg tőle. És mégis hiába mondta ki Tisza István, a miniszterelnök a szen­tenciát: “Mezőgazdasági munkásnak földet Ígérni olyan utópisztikus teória, mint tőkét ígérni az ipari munkásnak” — Móra Ferenc perbeszáll ez­zel a politikával. Az egyik kezével “szíjat hasit” a miniszterelnök hátából, (vezércikket ir a mi­niszterelnöki szentencia ellen), a másikkal az író­asztal mellé állított gyermekkocsit ringatja. így altatja a kislányát, de készül a cikk a Naplónak, íródik Pestre és kimondja benne, hogy a kapita­listák nem találták a világtermelést elég tökéle­tesnek, hát “kiegészítésül gazdasági válságot te­remtettek.” Nem ismeri meg, melyik az az erő. amelyik megváltoztatja a világ rendjét, de vallja, hirdeti: minden bajnak, igazságtalanságnak az oka a “misztikus, a megfoghatatlan, a torkonragadha- tatlan, a legyőzhetetlen rendszer, a ködből való Móricz Zsigmond a körképet egyre tovább vi­szi és tágítja, önnön magát rajzolja elénk, gyer­mekkorát, a családi kört, oly igazmondással, mint soha senki. Érezte, hogy ezt is meg kellett írnia a nemzet józan, igaz és teljes megismeréséért. így született az “Életem regénye”, az elfogultság nél­küli ábrázolás mestermüve, az ezeréves évforduló ját ünneplő ország rajza lent, a Tiszánál, távol a fénytől, a porban és verítékben. Szeretjük a valóságot, a tiszta szemhatárt. Szeretünk a végérejárni mindennek. Móricz Zsig­mond nyári fényben, árnyékok nélkül, hősi pózok és nagy jelenetek nélkül festi a mi életünket, akár a múltbelit, akár a jelenvalót. Petőfi óta senki magyar iró nem járta úgy az országot, mint ő. Szinte személyesen ismert minden ma­gyart. S nem csak az embereket. Regényeiben és elbeszéléseiben feledhetetlen teljességgel él a ma­gyar táj. Minden vidékünk, minden városunk, minden jellegzetes falu, minden évszak. Fárad­hatatlanul járta az országot, kikérdezte az em­bereket s amikor mások hallgattak, ő szólt és elmondta, mi fekszik az emberek szivén. Szeret­te a nemzetét, mint senki más. Elment Szlová­kiába és maga köré gyűjtötte a néppel együtt­érző és gondolkodó magyar fiatalságot. S attól fogva száz meg százi fiú és leány volt a pajtása ott, Pozsonytól a Tátráig s Prágában éppúgy, mint Érsekújvárt. Elment Erdélybe, már be­tegen, megrokkanva járta a székely falvakat, mindent feljegyzett, mindenkit meghallgatott. S mindenki tanácsadója volt. “Most érkeztem”... igy kezdődtek hires beszámolói útjairól. Járta Budapestet, úgy, ahogy senki, hogy megismer­je igazán ezt a várost. Befészkelte magát ked­venc Debrecenébe, fiatalsága és szerelme váro­sába s volt debreceni ember. S volt kecskeméti és szolnoki, pécsi és szegedi, pozsonyi és maros­vásárhelyi, ahogy jött sorra. Mindenütt úgy járt-kelt, ahogyan csak otthon tud az ember, bi­zalmas mozdulattal, régi kedves szóval, lebilin­cselő, ellenséget foszlató mosollyal. Akik vele voltunk, soha vissza nem térő örömmel szegőd­tünk az árnyékába, hogy utitársként és kísérő­ként felelgessiink kérdéseire s lássuk, mi a ma­gyar, ha ő válaszolt. kőszikla.” Még azt is leírja, nem is egyszer, hogy nem ötszáz felekezetre oszlik a világ, csak kettő­re. És mégis: nemcsak azt nem látja meg, hogy a nagyipari munkásság akkor van születőben Magyarországon és hogy a munkásosztály hiva­tott arra,-hogy torkonragadja és legyőzze azt a “rendszert”, összezúzza a ködbőlvaló kősziklát, hanem az ötezer szegedi munkásból sem vesz észre csak egyet is. Miért tartotta fontosabbnak, sürgetőbbnek az újságírást, még a regényírásnál is? 1929-ben a Horthy-fasizmus “sajtóreformra” készül. Móra, az újságíró, az elsők között áll sorompóba a saj­tószabadságért. Nemcsak a parasztokat tudja ő beszéltetni, hanem a rotációsgépet is, ha kell. “Monológ” cimü, csupa tűz, csupa láng Írásában ezt olvassuk: “Hajnal volna ugyan, de mit lehet tudni sajtóreform idején szabad-e leirni annak a színnek a nevét, amelyet kissé elhamarkodva teremtett meg az úristen és kissé feltűnő módon visel a hajnal” — igy szólal meg a rotációsgép. — Szülöttje és szülője vagyok az eszmének, anyaga és forrása a világosságnak. Tehát énfe­lém fordul a gyűlölete mindenkinek, aki fél az eszmétől, aki sokallja a világosságot, aki harag­szik az értelem lámpájára. Azt mondják túlságos a szabadságom és visszaélek vele- Nekem csak egy szabadságom van: szabad vesződnöm, kín­lódnom, küzdenem a mások szabadságáért. Ezért a szabadságért irt, harcolt Móra Ferenc is, az,újságíró. Most, születésének hetvenötödik évfordulóján, húsz esztendővel a halála után, mi, mai újságírók, mennyit beszélünk arról, mit ho­gyan írjunk? Móra Ferenc 1918 decemberében gyönyörűen szárnyaló írásában a “Hiszek az emberben” cimü vallomásában ezeket mondja: “A forradalomból született szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: sza­bad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak, szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás, szabad meg­tenni mindent, arai fogyasztja a boldogtalansá­got és megsokasitja az örömet e világon.” Joós Imre, Budapest 12

Next

/
Thumbnails
Contents