Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)
1954-08-05 / 30. szám
August 5, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Hírmagyarázat és kritika ——— ■■ ■ -■ . A nyugati sajtó kommentárjai a genfi megegyezésről A francia lapok a fegyverszünet aláírását a második világháború óta a legnagyobb eseménynek tartják a francia nemzet életében. Mindamellett rá kell mutatni, hogy a párizsi sajtó állásfoglalása nem egységes. A haladó lapok a béke nagy győzelmét látják a megegyezés elérésében és megkönnyebbülésnek adnak hangot azok a polgári sajtóorgánumok is, amelyek mögött az indokinai háború befejezését követelő körök állanak. A Libération “A béke győzelme” cimü cikkében elismerését fejezi ki Mendes-France miniszterelnöknek, amiért Genfben bebizonyította, hogy “ezt a súlyos problémát meg lehet oldani tárgyalások utján.” A lap egyszersmind felveti a kérdést: “Amit az ázsiai béke érdekében tettek, miért ne lehetne megtenni Európában is?” A Combat “A lidércnyomás vége” címmel emlékezik meg a Genfben elért nagyjelentőségű megegyezésről. A lap azt Írja, hogy “a hir bejelentése nagy megkönnyebbülést jelentett az országnak.” Fejére olvassa Bidaultnak és pártjának az MRP-nek: az ö bünük, hogy ilyen hosszú huzavona után sikerült csak elérni a rendezést. “Az, hogy a magát kereszténynek nevező párt — hangoztatja a Combat —, ilyen jó vásárt csinált katonáink életéből, egyáltalán nem nevetséges mozzanata ennek a véres kalandnak.” A szélsőjobboldali 1‘Aurore fejezi ki legvilágosabban a Wall Street barát sajtó hangját, amikor a francia nép hatalmas tömegeinek véleményével ellentétben arról cikkezik: “Franciaországban senki sem fog arról beszélni, hogy zász- lódiszbe öltözzünk...” és hogy az egyezmény aláírása “egy kilátástalanná vált helyzet fájdalmas, de elkerülhetetlen likvidálása.” A lap a “nyugati blokk megbonthatatlanságának” szükségességét hangoztatja. Az angol sajtó állásfoglalása — a franciához hasonlóan —, ugyancsak nem nevezhető egységesnek. A Manchester Guardian szerint “a genfi megegyezés kedvezőbb, miift amire számítani lehet. Nincs szó megadásról. Az egyezményt senki sem részesítheti elitélő bírálatban, ez azonban csak a kezdet. Nem szabad elmulasztani a most kínálkozó lehetőséget, hogy Ázsiában általános jellegű megegyezésre kerüljön sor.” Ugyanakkor ez a lap is arról ir, hogy “meg kell szilárdítani a védelmi egyezményeket”, vagyis az Atlanti Szövetséget és a többi nyugati koalíciót. A Times cikke az angol vezető körök nem egyértelmű politikáját tükrözi. E lap kiemeli, hogy a megegyezés hire “a hála érzetét váltja ki”, ugyanakkor figyelmen kívül hagyva az indokinai katonai erőviszonyokat, afelett kesereg, hogy “a nyugati világ elvesztette Indokina nagy részét.” A The Times beismeri, hogy a nyugati hatalmak, ha tekintélyüknek legalább egy hányadát akarták megtartani, “nem ellenezhették azt a Viet- minh követelményt, hogy később szabad választásokat tartsanak, csak azért, mert fenforog a veszély, hogy talán a másik oldal győz.” Ugyanakkor arra is céloz, hogy Genfben jelentékeny megpróbáltatásnak volt kitéve az úgynevezett nyugati szövetség, hogy “számottevő vélemény- különbség volt egyfelől Amerika, másfelől Anglia és Franciaország között. A legnagyobb probléma most — véli a The Times — a nyugati szövetség sértetlen megőrzése, mert enélkül hiábavalónak bizonyul a genfi siker és semmivé válna az együttélés minden reménye.” A Yorkshire Post egyrészről igyekszik kétségbevonni a demokratikus tábor országainak békeakaratát, másrészről figyelmeztet: “... Hiba lenne mindenáron rejtett csapdát keresni az egyezmény inogott. Nincs még Ígéret arra, hogy a béke tartós lesz. A mai világban az is nagy áldás, ha nincs háború.” A Daily Herald, a Munkáspárt lapja ezt írja: “Genfben bebizonyosodott, hogy a zöldasztalnál is lehet eredményt elérni. Bebizonyosodott, hogy az emberiségnek nem kell feltétlenül az atomháború borzalmaihoz fordulni. Most jött el az ideje, hogy a világ vezető politikusai tárgyalást készítsenek elő egymás között, most, amikor a tárgyalások jó légköre még tart. Genfben talán megmutat ja, az igazi békéhez vezető utat,-amely után az emberek milliói világszerte áhítoznak és amiért imádkoznak.” Siri csönd a képviselöházban A végét vonagló kongresszusi ülésszak megdöbbentő képet tár a szemlélő elé. A múlt héten, amikor megszavazták az atomenergiatermelésnek magánkézre juttatását, még harsogott a tizenháromnapos vita s a még szükebbre szorult időszakra a különben is hihetetlen nagy ügyrendből még több anyag zsúfolódott össze. Az igy keletkezett zűrzavarban készülnek az ország népe elleni nagy merényletre: az amerikai Jogok Törvényének, a Bill of Rigthsnak megcsonkítására. A legkülönösebb és legfájdalmasabb a dologban az, hogy e merénylet ellen a kongresszusban nem látunk semmi ellenállást. E tekintetben siri csönd honol a tájon. A honatyák úgy tesznek, mintha hóldkórosok lennének, pedig nagyon is jól tudják, miben sántikál a reakció, vagyis ők maguk: az alkotmányos szabadság felmérhetetlenül értékes örökségének elrablásában sántikálnak. Az ember elképedve és elborzadva olvassa, hogy a képviselőház vita vagy magyarázat követelése nélkül elfogadja azt a törvényjavaslatot,'amely állampolgárságától megfoszt mindenkit, beleértve ittszületett polgárokat is, ha bebizonyosodik róluk, hogy a KP tagjai. A múltkoriban a Ház “egyetlen ellenzéki szavazat nélkül” jóváhagyott egy javaslatot, amely betiltja a KP-t. Olyan intézkedés ez, amelyet még maga Brownell igazságügyminiszter is ellenez. “Felforgatás elleni” törvényjavaslatok fekszenek a képviselőház előtt, amelyeket bármiféle meghallgatás, vita nélkül erőszakoltak keresztül a bizottságokban. A kongresszusi felelősségnek dicstelenebb feladását még nem észleltük napjainkban. Soha még diktátor nem rendelte el az elnyomó intézkedések ilyen tömegét nagyobb könnyedséggel és biztonsággal és kisebb ellenállás mellett, mint ahogy Brownell “csúsztatja végig” a felforgatás elleni intézkedéseit a magát ártatlannak és mit sem sejtőnek tettető kongresszuson. Mindazon elajándékozások közül, amelyek rányomják a bélyeget erre a kongresszusi ülésszakra, a legrosszabb az, amely most a Jogok Törvényével történik. Ilyen körülmények között csak egyetlen lépés látszik gyakorlatinak: táviratokat kell menesz- tentink szenátorainknak és képviselőinknek és követeljük tőlük, hogy tegyék félre az összes “felforgatás elleni” törvényjavaslatokat, beleértve a telefonbeszélgetések lehallgatásáról szóló ja- vatlatot, a kongresszusi bizottságok elé idézett tanuk sérthetetlenségéről szóló javaslatot, a politikai nyomásoknak alávetett állampolgárságról szóló javaslatot és a többi ehhez hasonló, halálos veszéllyel felérő intézkedéseket. Rhee világháborúra szomjazik Synbman Rhee a vérgőzös délkoreai aggastyán, a szenátusi és a képviselőház közös gyülekezete előtt, riasztó háborús beszédet mondott, melyet legtöbb honatya csodálattal hallgatott. Rheé a gyújtó beszéd közben bombák helyett saját füleit vakargatta. Az öreg azt fecsegte, hogy lehetne neki egy kétmillió főből álló hadserege, délkoreaiakból és Csang-féle nacionalista kínaiakból. Ha ezt a társaságot az amerikai haditengerészet és légierő támogatná Kína ellen, mondotta a bősz csatabárdos, meg lehetne dönteni a vörös rendszert, ezt “az agyaglábu szörnyeteget.” Ha a Szovjetunió is beavatkozna, az “kitűnő dolog” lenne szerinte, mert ez aztán igazolná a szovjet termelési központok elpusztítását, még mielőtt nagyobb mennyiségben gyárthatnának hidrogénbombákat... “A dolog nem olyan egyszerű”, jegyezte meg a Rhee iránti csodálata kifejezése mellett az ősreakciós Case south dakotai republikánus szenátor. . Nem azt kellett volna mondania. Azt kellett volna mondania, hogy a kongresszus reputációjának mélységesen ártanak az ilyen hebehurgya szavak. Az ilyen elvadult ötletek valóban nem méltók vezető államférfiak szájába s jellemzőek a felelőtlenségre, amellyel milliók sorsát intézik. Máskülönben humornak is beillenének Rhee élcei s jobban illett volna röhögni az aggastyán mókáin, mint szellemi nagyságát csodálattal magasztalni. A TV A cs az atommonopólium ( Az amerikai nép legfeljebb annyit tudott a múlt héten lezárult szenátusi nagy vitáról hogy az atomenergiatermelés körüli csetepatéban egyes szónokok agyonbeszéléssel akartak meggátolni egy törvényjavaslatot. Számolgatták az órákat, meddig bírja szusszal egy-egy ellenzéki szenátor tüdeje. Pedig nem rekordverés céljából beszéltek ezek az ellenzéki szenátorok, igy főleg* • Wayne Morse, hanem azért, mert a nyári hőségtől kábult, vagy fizetett nyaralását a tenger habjaiban vagy hegyek hüsében töltő népnek tudomására akarták hozni, hogy legnagyobb kincsét akarják kitépni kezei közül és kiszolgáltatni monopolistáknak. Ki tudja, talán a világ legnagyobb üzleti vállalkozásáról volt itt szó. Arról, hogy kik fogják a zsebükbe sugároztatni az atomenergiatermelés fantasztikus profitjait. Mohóságuk titkolására természetesen nem ebben a nyilt formában merült fel az üzleti lehetőség. Ez csak az első lépés volt, az első erőszakos tény, mint amikor valaki a kissé kinyílt ajtó nyílásába beledugja a lábát, hogy az ajtót többé ne lehessen becsukni. Egyelőre még csak arról volt szó, hogy a Tennessee Valley Authority villanyerőtelepet arra kényszerítsék, hogy az egyik gyárának energiaellátásához szükséges mennyiséget ne maga állítsa elő, hanem vásárolja meg egy magánvállalattól. Ez elég jelentéktelen témának látszik s akadékosko- - dónak tűnhetik fel, aki ilyen semmiségbe beleköt. A kutya azonban ott volt elásva, hogy ezt az energiamennyiséget olyan üzemtől kellene a népszerű TVA-nak bevásárolnia, rettenetesen drágább áron, mint amennyiért maga előállíthatná, amely üzem szabadalmat kapna atomenergiatermelésre, hogy aztán az atomenergiát villanyerővé alakítsa át. Ez lett volna hát az első lépés. Mert a későbbi lépések szerint belekapcsolódnának az atomenergiatermelésbe és annak titkaiba olyan magántőkések is, akik eddig is a kormány atomprogrammján belül sündörögtek és a továbbiakban a kereskedelmi atomenergia felett, verseny nélküli ellenőrzést gyakorolnának. Ezek zsebébe vándorolna az atomenergiatermelés mérhetetlen profitja. Ebből a dús aratásból lennének kizárva mindazok, akik kivülrekednének a monopóliumon. Ezek miatt a későbbi roppant profitok miatt dúlt a bősz csata a szenátusban. Morse-ék tudták, hogy nem győzhetnek, de ha már nem győzhetnek, legalább azt az elégtételt akarták megszerezni maguknak, hogy az amerikai népet figyelmeztetik a tulajdonában levő óriási kincs elkótyavetyélésére. Első állomásán is rendkívül bonyolult Eisenhower elnök utasítása és annak műszaki következményei, törvényessége pedig legalább is kétséges. Célzata azonban nagyon is világos: A TVA- nek még több energiára volna szüksége, hogy üzletfeleit ellássa. Két éve sürgeti már az üzem fejlesztését, de két éve tagadják meg tőle a kiterjesztett üzem felépítéséhez szükséges összeget. A kormány (vagy a mögötte álló érdekeltség) egyszerűen nem akarta, hogy a TVA még nagyobb legyen. Ehelyett a TVA-t olyan magán- tulajdonban levő energiaüzemek gyűrűjével építette körül, mint amilyen bázisokat, katonai bázisokat, a Szovjetunió körül igyekszik gyürüalak- ban kiépíteni. A'TVA körül épített magán ener- giatelepek hálózata voltaképpen útját állja a TVA terjeszkedésének és megfojtással fenyegeti létező üzemét. Az elnöki terv tulajdonképpen a kormány első leplezetlen támadása volt a TVA ellen, magánüzemek javára. Most, a javaslatnak a szenátus által törtért elfogadása után, nyilvánvaló, hogy ez a törvényjavaslat áz éisenhoweri kormány egész törvényhozási programmjának a legizesebb fadata volt, a legeslegfontosabb cél, amelynek keresztülha.j- szolására el voltak tökélve még akkor is, ha tuö- ták, hogy ez a kérdés egyáltalán nem lesz a novemberi választók szája ize szerint való. Tényleg" . úgy tűnik, mintha a koi'mánynak fontosabb volna hogy ezt a_ javaslatot elfogadják a jelenlegi ülésszak -folyamán, mint az, hogy nyerjen a válasz •* táson. Meid- igen nagy a valószínűsége annak, hogy a kongresszus politikai összetétele november után lényegesen meg fog változni és akkor már elveszett a lehetőség, hogy a nagytőkének 5
