Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)

1954-07-29 / 29. szám

July 29, 1954

AMERIKAI MAGYAR SZŐ

Meséltem már régebben a régi magyar királyi aranyvilág egyik népoktatási remekéről, a szegedi Móravárosi elemi iskoláról, amely “L” betű alakban szégyenkezett a Kálvária és Zoltán utcák sarkán és istentelenül csúnya, hosszú alacsony hodály volt. Vizes falairól csak addig mállóit le a vakolat, amig volt rajta, vagyis ha hébe-hóba kijavitgatták itt-ott a meztelen téglaházat és megmeszelték, az meg is állt rajta a legközelebbi esőig. Ezzel szemben az iskolának teteje is volt, hogy kitartsa az eső egy részét a gyerekhadról, amely különben azt képzelte volna, hogy uszodában parádézik, nem pedig az iskolai tudományokkal vergődik. Ehhez három-négy vödör elég is volt mindén osztályban, hogy felfogja az esővizet, ahol a tető nem működött. Tehát amikor esett, a gyerekek összebbhuzódtak, hogy helyet engedjenek a padokban a vödröknek, amelyek némán megültek ott, mintha a legjobb iskolások volnának, akik az abc-t akarják megtanulni és még a becsurgó vizeket is felfogták ott, ahol a mennyezet leginkább csöpögött.

Csakis nagyfokú rosszindulat találhatott volna ebben az egész rendszerben kifogást, amit mi sem bizonyít jobban, mint ami az első világháború legközepén, valamikor 1916 év elején történt a móravárosi szegénynépek gyerekeinek szánt iskolával. Egy szép napon a tanítás legközepén egy nagyszerű katonai bizottság jelent meg az épületben. A bizottság tábornokokból és ezredesekből őllt, vagyis olyan magasrangu volt, hogy a közéjük tévedt egyetlen őrnagy csak puccernek vagy Írnoknak számított volna mellettük.

A díszes kardcsörömpölők megjelenése a legnagyobb feltűnést keltette, a sok mezítlábas gyerek még a száját is kitátotta a nagy ámu- lásban. A gyerekek okosobbja még arról képze- lősködött, hogy az aranysujtásos tábornokok és ezredesek eljöttek megnézni maguknak az iskolában, hogy lesz-e elég katonai utánpótlás arra a szerencsés esetre, ha sikerül a háborút még hét vagy nyolc esztendőre elhúzni. Ez nem is volt olyan szamár gondolat a gyerekek részéről, mert mint a jövő megmutatta, nem a tábornokokon múlott, hogy a háború végétért, mielőtt még az akkori 6—10 éves mezítlábasok felnőttek volna ágyutölteléknek. Az elsőosztályos csemeték pedig, akik tudvalevőleg mindig a legostobábbak, még olyasmiket is képesek voltak gondolni, hogy a tábornokok jöttek beiratkozni iskolásoknak, mert ki szeretnék ők is tanulni az írást és olvasást, lám, hogy mifajta képtelenségeket nem tudnak a gyerekek kigondolni, bár megjegyzésre érdemes, hogy előfordult már magyar királyi és vitézlő tábornokokkal, hogy nem sokra vitték az irásolvasás művészetében és minél többre vitték rangban és háborúskodásban, annál joblpan elfelejtették még azt a keveset is, amit az iskolában tanultak.

Ámde az említett esetben a tábornokok se a tudományt nem szomjazták, sem pedig a háborús koszton és szegénységben lesoványkodott jövőbeli katonaanyag iránt nem érdeklődtek. A tábornokok a mennyezetet nézték és a vizességtől redves falakat és aztán elcsörömpöltek az iskolából hosszú kardjaikkal. Mindazonáltal a tábornoki tötyögésnek foganatja lett olyan értelemben, hogy egy héten belül bezárták az iskolát, mert a hadsereg, ha már nem is vehette el katonáknak a mezítlábasok süvölvényeit, de besorozta az iskolájukat katonának szanitéc állományba, azaz katonai kórházat csináltak belőle.

Ez pedig igen egyszerűen ment. A lányok és fiuk összes 12 osztálynak nevezett szobájából az udvarra kihordták a padokat. Ezek az első télen titokban és apródonkint el is lettek tüzelve, mert a kórház tüzelőfát sose kapott, az akkori világ szerint a közlegénységi állományú magyar katona örüljön, hogy a hálás haza megadja neki az alkalmat, hogy már halála előtt is a finom meleg lópokróc alatt a kórházban pihenődzön, de ne álmodozzon fütött szobáról. A szobákat telirakták ágyakkal, meg az üvegezett folyosót, a picurka belső udvar kerítését szöges drótsövény- nyel körülhuzták jó magosán, nehogy valamiféle csuda révén egyetlen beteg katona a napi három tányér rántottlevesből álló kórházi koszt és a kórházi kezelés ellenére elég erőt gyűjtsön, hogy megmássza a kerítést és hazavánszorogjon meghalni. Mirevaló akkor a kórház, ha nem arra. hogy ott haljanak meg a katonák, akik valami csalafintasággal a-harctéren a golyót elkerülték vagy csak megsebesültek és tífusz, kolera vagy vérhas bűnébe, vagy ezek gyanújába estek. Mert meg kell említeni, hogy a Móraiskolából

SZEGEDI EMLÉKEK Vili.

Irta: BÓDOG ANDRÁS

járványkórház lett. Az, hogy forgalmas városrészben, volt, az nem számított, hiszen a környéket munkások és kisiparosok lakták amugyis, csak ennélfogva, ha v^Jamilyen járvány ki is üt a városban, az leginkább csak őket érintette volna, egyébként is az épület utcai ablakai keresztvasakkal le lettek zárva, ami attól volt a legjobb, hogy se a kórházra Ítélt katonák, se pedig a járványok ki nem ugrálhattak rajtuk, mert úgy a kolera, mint pedig a tifuszbacilusnak olyan furcsa a természete, hogy ha egy nagy ablakon ki nem ugrálhat, akkor inkább megül túlzsúfolt kórházban, mint az áporodott szag és büdösség megülte azt. A levasalt ablakokat ugyanis még szellőztetésre se lehetett kinyitni a legmelegebb nyárban sem, amikor pedig még a poros utcai levegőjéből egy szippantás is valóságos üdvösség számba ment volna a kórház nehéz levegőjében fuldokló embereknek.

Magának a kórháznak a fenntartása az egyszerűség netovábbja volt. Minden éjjel társzekereken beszállították egyéb kórházakból azokat a katonákat, akik a ‘ragályos betegség gyanújába’ estek. Bár nem volt haditörvényszék jelen, az ilyen “bűnös” a tifusz, kolera vagy hasonló bűntettben, ott a Zoltán utcában előbb-utóbb megkapta és ezzel beigazolta az orvosi előrelátást. Amig pedig le nem betegedett, jó volt ápolónak az előbb beszállított ápolókból lett betegeknek. Az éjjeli titkos társzekerek lerakták aznapi rakományát az elítélteknek és már vitték is ki a halottakat, hogy üresen nem járjanak. Egy kis szekéren naponta kétszer két-három kondér rántottleveset és fekete kenyeret hoztak a kórházba kosztnak, azt a betegjelölt katonák kiosztották. ők elvégezték, mint mondtam előbb, az ápolást, mosást és hasonló munkákat addig is, amig rájuk nem került a sor a megbetegedésben, mikor is az újabb jövevények vették át szerepüket.

Tagadhatalan azonb .a, hogy orvos sem hiányzott. Kétszer naponta egy-egy félórára egy fiatal katonaorvos bement a kórházba, megnézte, hogy megvan-e még az épület, “átvizsgált” 200— 300 beteget és ami legfontosabb volt, aláírta a halotti jelentéseket, mert ezt a hatóság nem bízta volna másra és anélkül egy beteg se halhatott meg érvényesen. Hogy volt-e ott “gyógyultan elbocsájtott,” azt sose sikerült kifirtatni, sokszor láttam elveneket bevinni, holtakat elszállitani, meg olyat is, aki a kifürészelt pinceCIPŐFŰZŐ

Elszakadt a cipőfűzőm. Azt hiszem, más is olyan naivlelkületü, mint én: abban reménykedik, hogy a cipőfűző afféle feltétlenül megbízható, örökéletü intézmény. Ezért van, hogy mindig váratlanul ,“éppen legroszabbkor” szokott elszakadni. Most is nehéz perceim voltak, mig vehettem egyet és befűzhettem. Márkás áru, annyira az, hogy a rátapadó-cimkét alig bírtam lefejteni róla. Nem tudom, ki hogy van vele: én jobban szeretem a lapos fűzőt, több a bizalmam hozzá, mint a hurkaszerü, gömbölyühöz. Ez valószínűleg csak alaptalan előítélet — mégis bosszantott, amikor az egyébként kellemesen rozsdabarna szálat behúztam. Gömbölyű hurkaszerü volt. Bizonyára bosszúságomat akarta enyhíteni a figyelmes gyáros: a másik fűző lapos, szalagalkatával merőben eltért a párjától.

Háládatlanság tőlem, de bosszúságom fokozódott. Miért nem ragasztanak össze egyforma fűzőket?

Miért kell nekem — és a dolog logikájából fo- lyoan — még valakinek felemás cipőzsinórral járnunk? És hányán vannak még rajtunk kívül? Ha az üzletben fűzöm be, megkíséreltem volna kicserélni. Sajnos, ennél szemérmesebb és köny- nyelmübb voltam. így már három napja bosszankodom, méghozzá legalább kétszer naponta: reggel a be- és este a kifüzésruél. Mert sokkal kicsinyesebb az ember (le merem Írni az általánosítást), semhogy egy végeredményben teljesen ép pár cipőfűzőt eldobjon. Inkább mérgelődöm és — amit eddig még sohasem kívántam—alig várom, hogy elszakadjon. ri.

ablakon keresztül mondott búcsút búcsút a halálháznak, de sose olyat, aki elbocsájtási cédulát lobogtatva sétált volna ki a kapun boldogan.

Mégis sok mindent kibír az ember és kellett, hogy akadjanak, akik túlélték a kórházat és az orvosi ápolást és a kenyeres rántottlevest. Ha igen, némelyikük talán a Zoltán utca mezítlábas sihederjeinek köszönhették megmaradásukat. Ezek a 8—-10 éves haszontalan kölykök jobb hijján ott az utcában játszva töltötték szabad idejüket és a legmagasabb tekintélyek ellenére se hitték el, hogy a bacillus csak az ablakon keresztül jöhet ki, másutt nem. Ott voltak fertőzéseknek kitéve nap-nap után — az már nem osztott, nem szorzott nekik, hogy miután nagy munkával a betegeknek sikerült pár ablakvasat meggörbíteni úgy, hogy az ablakok között két ujjnyi rést lehetett nyitni és azon keresztül egy levél a szülőknek, pár krajcár vagy hatos leesett. A komisz gyerekek nem voltak elég szívtelenek, hogy a régen várt és talán utolsó levelet postára ne adják, a krajcárokért meg hatosokért meg ne vegyék a cukrot, csokoládét, fügét vagy egyéb olyan apróságot, amit a katona megkívánt és amit a kis résen keresztül leeresztett madzagra rákötve fel lehetett huzni és bevenni. A lelkűk volt rajta, ha ilyen nyalánksággal is a rántottlevesen elsanyarodott betegek némelyikének talán utolsó óráit édesítették meg vagy valamivel több életkedvet adtak nekik. De nem voltak elég jólnevelt gyerekek szerencsére, azért nem túlzottan féltek, hogy elterjed rájuk valami nyavalya. Nem is lett soha beteg egyetlen egy Zoltán utcai gyerek sem.

De ki tudná megmondani, hogyy mennyi száz régen porladozó szerencsétlen hunyta le szemét örökre a háború további kétésfél éve alatt a móravárosi iskolából lett halálház levasalt ablakai mögött, mint egy reménytelen tömlőében, világtól és hozzátartozóitól szigorúan elzárva, gyógyszer és orvos nélkül. Ki tudja... Szerett- jei ugylehet sosem tudták meg, hogyy hol voltak és hova temették el őket. A meghalt katona minden holmiját elégették, még csak hír sem ment felőlük.

Pedig a Zoltán utcai halálház csak egy jelentéktelen mozzanata volt egy kis ország egyik háborújának abban a világban és rendszerben, ahol a “szeretett honfitárs”, a katona, csak addig ember, amig puskával, gránáttal épkézláb szolgálja a hazát a háború nagyobb dicsőségére, de ha ebben a szolgálatban testi épségét vagy egészségét hagyta el, akkor senki és semmi sem volt, csak arra méltó, hogy a világtól elszigetelve és elfelejtve pusztuljon el egy nehéz levegőjű “kórház” rozoga vaságyán, amelyen annyian pusztultak el előtte és amelyen annyi hasonló sorstársa követte még halálában is.

Küldjön vámmentes IKK A csomagokat az óhazába!

Kérje uj árjegyzékünket!

Élelmiszerek, ruhaneműk, cipők, biciklik, Nylon harisnyák, stb. az “IKKA” budapesti raktárából

Joseph d3roívnyié(cl

a legpontosabb és legbiztosabb kiszállítást garantáljuk

Richmond és Brownfield, Inc.

62 William Street, New York 5, N. Y. Telefon: YVH 4-3355

1: JJ

i !-! Magyar Catering a Bronxban!-! i|

I KITŰNŐ AMERIKAI MAGYAR KONYHA

BRONX j

: HUNGARIAN RESTAURANT

I 2141 So. Blvd., Bronx, N. Y. (181—182. St. közt) ;;

i Bankettek, lakodalmak, születésnapi partyk 5

és minden alkalomra I;

í gyönyörű termek, színpad, mérsékelt arak! :►

2 r

I Érdeklődni^ esténként^WE^ 3-2522^ —- TA ^8-4618.^ ^ ;

SZERZETT már egy uj olvasót a Magyar Szóra T

MAS IS SZERZETT, ön is szerezhet!-----.......- 9