Amerikai Magyar Szó, 1954. július-december (3. évfolyam, 25-52. szám)
1954-07-22 / 28. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ July 22, 1954 A huszadik század hőskölteménye Az emberi kultúra fejlődésének legtovább, mondhatnánk öröktől-örökké élő emlékei, elpusztíthatatlan alkotásai nem márványban, gránitoszlopokban, mozaikban, festményekben, Via Appiákban katedrálisokban maradnak fenn az utókor számára, hanem az eposzokban, a hőskölteményekben. Nem rendkívüli lángésszel, megáldott művészek hozzák létre az “aere perre- liius”, az ércnél is maradandóbb nagy emberi alkotásokat, hanem az egyszerű emberek képzelete, érzésvilága, szívdobogása. Ezek az érzelmek, gondolati árások, életfelfogások nyilatkoznak meg a népek eposzaiban, hőskölteményeiben. Homérosz Iliászából és Odisz- szeájából jobban megismerjük az antik görög világ életét, hajnalhasadását, mint Herodotos- nak vagy akár a hiteles történelemirás atyamesterének, Thukydidesnek históriáiból. A Nibelung- ének inkább elénk varázsolja a germánok történelmének ködbevesző kezdeti világát, mint Tacitus Germániá-ja. A franciák méltán büszkék a maguk hőskölteményére, a Roland-énekre, a hinduk a Mahabharátára, a latin népek Vergilius Aeneis-ére, a finnek a csodálatos Kalevalára, az olaszok Torquato Tassénak a “Megszabadított Jeruzsálem’’ cimü eposzára, amely részben inspirálta a mi nagy nemzeti eposzunkat, Zrínyi Miklósnak “Szigeti veszedelem”-ét. És nem lel- kesitik-e a legszebb magyar hősköltemények, Vörösmarty Zalán futása, Arany János Toldi- trilógiája időtlen időkig a magyar nemzetet? A nagyy eposz, az emberiség nagy hőskölteménye úgy látszott, mintha a huszadik századból kiszorult volna. De csak úgy látszott. Mert hiszen ilyen óriási küzdelem, jó és rossz, világosság és sötétség közötti harc, a béke derűs erői és a háború és pusztítás démonai között még sosem folyt az emberiség történetének kezdete óta, mint a mi századunkban. Miért nem született meg tehát ennek a századnak is a hőskölteménye, a huszadik század emberisége titáni küzdelmének históriás éneke? Azonnal felvetem a másik kérdést: vájjon jogunk van-e feltenni ezt a kérdést? Mert nem a szemünk előtt játszódik-e le az emberiség miden eddiginél nagyobb, heroi- kusabb küzdelmének és éppen ezért legnagyobb hőskölteményének cselekménye? Ennek az eposznak valamennyien nem olvasói, nem szemlélői, hanem cselekvő részesei vagyunk. Joggal kérdezi ezek után az olvasó: mi ez a nagy hősköltemény ? Hol vagyok én benne ? Miképpen szövöm ennek a hőskölteménynek a szálait? Megmondom: a huszadik század legnagyobb hőskölteménye a nemzetközi békemozgalom. Ez ütközik össze a legszenvedélyesebben a háborút akaró pusztító erőkkel. Ez harcol a legkeményebben az emberiség boldogságára törő démonokkal. Ez harcol a békés jelenért és küzd minden mitológiai félistennek erejét megsokszorozva az emberiség boldogságáért. Ó, mennyi hangja van, mennyi szövege van, mennyi ritmusa van, mennyi indulatos felkiáltójele van a 20-ik század e nagy hőskölteményének, a Béke Hívei Világmozgalmának ! Megszólal benne a megkínzott kenyai néger békeharcosok fájdalmas hangja mellett e nagy nép monumentális békeharcosának, Paul Robesonnak legyőzhetetlen, diadalmas éneke. A ma élő irodalom legnagyobb művészei: Tyihonov és Aragon, Pablo Neruda * és Anna Seghers, Erenburg és Sartre, Amado és Illyés Gyula és még a sok-sok iró és költő müvészetileg pallérozott szavai mellett ebben a hőskölteményben megszólalnak a legkülönbözőbb nyelveken az egyszerű emberek százmilliói, anyák boldog kacagása és csecsemőik gügyögése, munkások kalapácsütése, és parasztok ősi éneke. A nagy hőskölteményt több mint kilencszázmillió ember együtt Írja. írók, művészek és egyszerű emberek. Ezt a képet a végtelenségig ki lehetne tárni. Mert amikor a világszinpadnak erre a kilencszázmillió élő. cselekvő szereplőjére gondolunk, akkor tulajdonképpen a végtelenségbe száll az ember képzelő ereje. És ez a végtelenség adja meg az emberben ^ békevilágmozgalom hőskölteményének nagyszerűségét éppen úgy, mint .megmutatja neki legyőzhetetlen erejét. . Ha a mi gyönyörű, áldott magyar hazánk nézőszögéből tekintjük a Béke Világmozgalom földrészeket átölelő nagyságát, akkor ezt a nagyságot éppen úgy megértjük akkor, amikor látjuk, hogy a bölcsődékből hogyan viszik el apák és anyák a csecsemőket, hogyan szorítják boldogan egymáshoz szülők és csecsemők, arcukat, vagy amikor kimegyünk a sárguló és rövidesen már a kaszavágás alatt lehulló magyar mezőkre és át- érezzük a békének, a gyermeki mosolynak és a készülő uj magyar kenyérnek a boldogságát. Láttam a csillagos égitengert. Láttam a bölcsődék kirajzó arany gyermekméheit. Láttam az aratásnak nekigyürkőző parasztokat és asszonyokat, leányokat. És arra gondoltam, hogy az emberiség nagy hőskölteményének van egy külön magyar szimfóniája. V. Károly német-római császár birodalmáról jegyezték fel a történetírók, hogy birodalmának nagyságát nem jellemzi semmi sem jobban, mint az, hogy ebben a császári birodalomban sohasem hanyatlott le a nap. És hogyha ma nézzük az atlaszokat, amelyek feltüntetik V. Károly birodalmának nagyságád azt kell mondanunk, mennyire eltörpült e császári birodalom hatalma, kiterjedése a Béke Világmozgalom erkölcsi és fizikai hatalma, földrajzi kiterjedése mellett. Nincs a világnak egyetlen országa, egyetlen szöglete, melegtengeri és sarkvidéki része iem, ahol a Béke Világmozgalom eszméinek csirái, a rügyei ki ne hajtottak volna. A forró trópusi éghajlat Afrikában, Dél- Amerikában, Ázsiában éppúgy nem tudta meg- fullasztani ezeket a csirákat, mint a sarkvidékek jéghidege és fagya. A Béke Hívei Világmozgalmának hőskölteruényét együtt alkotják, együtt éneklik Finnországtól Ausztráliáig, Alaszkától Kamcsatka félszigetéig, Pekingtől New Delhiig, Moszkvától Londonig. Minden tiszta emberi szívnek az antennája felfogta a Fukuriju Maru japán halászhajó huszonháromfőnyi legénységének SOS kiáltását, HONVÁGY Irta: NEMES GYöRC’V (Budapest) “Tudja a jo Mindenható Mi is azúr uivaló, Hogy a ménes ott delelget Valahol a Tisza mellett...” GENF, 1954 julius. — Nem a konferenciáról irok most. Kilenc hete vagyok itt — több mint félszáz cikket, tudósítást Írtam már róla. Most másról akarok beszámolni. Elnézést kérek érte: magamról. Erről az idegenben töltött kilenc hétről. Amiért néhányan talán irigyelnek. Az újságíró is ember. Ha az egyetem ujság- iró-szakán azt tanítják, hogy az újságíró ne tolja magát előtérbe — egyetértek vele. De. .. engedjék meg, kilenc hét után a tudósitó is megszólalhat. Ezért irom ezt a magánlevelet. Mintha valamelyik jóbarátomnak Írnám, vegyék úgy. Nem is mindenről számolok be, ami ért, jóról meg rosszról, feledhetetlen és maradandó élményekről, a szerencséről és a megbecsülésről, hogy a nagy esemény tanúja lehettem. Nem — csak egyetlen érzésről, amely idekint nőttön nő az emberben, hovatovább az idegeiben és a bőre alatt is érzi, minden gondolatának tartalma és zenéje: a hazaszeretetről. Néha magam sem tudom: nem egyszerűen csak honvágy-e. Alkalmasint az is — a kettő nagyon összekeveredik. ★ Régóta sejtettem, de most megbizonyosodtam róla: azok, akik elhagyták hazájukat, ettől az egytől, a hazavágyakozás érzésétől nem tudnak soha szabadulni. Nemcsak azokról van szó, akik évtizedekkel ezelőtt jöttek el. A disszidensekre, a népi demokráciából elszökött rongy-emberekre. is vonatkozik ez. Azt hiszem, ez a legnagyobb büntetésük: időnként összeszorul a szivük és ' Néhánnyal találkoztam, néhányról hallottam az egyik és a másik fajtából is. Egyetlen hatalmas szurkolásban voltak futballcsapatunk győzelméért. Van, aki arra kért: mondjam el, milyen utcák torkolnak a Lipót-körutba, a Nyugati pályaudvartól a Margit-hidig. Ezek régi kivándoroltak: egy mérnök, egy óragyári munkás. De itt vannak népi demokráciánk ellenségei; ülnek a Les Bergues vagy a Les Ambassaderüs kávéház teraszán, üzletelnek vagy “tarhálnak”, s akik ismerik őket, mondják, hogy még e látszat-élet Irta: PARRAGI GYÖRGY amikor rádióaktiv fertőzést szenvedtek el a Wall Street atomdiplomáciának a Bikini-szigeteken bekövetkezett legfelelőtlenebb manővere által. Úgy véljük, hogy még soha nem hangzott el nemcsak a tengeren járó hajókhoz és hajósokhoz az egész emberiségig elhatoló olyan félelmetes és megdöbbentő, olyan messzire hallatszó SOS-kiáltás, amilyen ennek a kis japán halászhajónak nem is a rádiójáról, de a huszonhárom- főnyi japán halásznak' az ajkáról, szivének remegéséről hallatszott el. Ha egy hajó eltűnik az óceánok mélységébe^ Londonban, a Lloyds biztositó társaság termében mindig megszólal egy harang. Ez nem a részvétnek a harangja, hanem az üzletembereket figyelmeztető harang, hogy fizetnie kell a társaságnak. A Fukuriju Maru SOS-kiáltása más harangot konditott meg. Nem az üzletemberek harangját, hanem a tiszta emberek szivének együtt dobbanó, együttérző harangját. A magyar nép az elmúlt hetekben békegyülé- sek sok ezrével mutatta meg, hogy mennyire összeforrt a nemzetközi békemozgalommal. És ezt személyesen is bizonyithatotn. Sok gyűlésen vettem részt vidéken és Budapesten. Munkások, parasztok és a leghaladóbb értelmiségiek előtt beszéltem Mohácson, Szigetváron, Szentegáton, Mozsgón, Debrecenben, Kalocsán, Székesfehérvár- rott, a Ganz Vagongyárban, az Iparterv értelmiségi dolgozói előtt. És mélységesen átéreztem, hogy a mi békemozgalmunk lüktető erő: élet. Az emberiség nagy hőskölteményének szépséges magyar szimfóniája. és az ál-fényüzés világában is egyetlen nagy fájdalom szorongatja őket: a honvágy. Az egyik megpróbált közeledni hozzánk, s azt akarta elérni: intézzük el, hogy a kislánya arcképe megjelenjék az egyik képes magyar lapban. De nem őróluk beszélek. Csak példának említettem, hogy még ők is. . • ★ Azt hiszik, kilenc hét kis idő? Mintha kilenc hónap lenne... Nem voltam otthon, amikor a pártkongresszusra, készült az egész ország népe Nem voltam otthon májusban, mely a munka s a virágzás hónapja. Lassan eltelik junius is, a gyerekeim és a barátaim vizsgára készültek, egy ismerősöm férjhez ment, a másik gyereket szült. Nekem is már eszembe jut néha: vájjon el tudom-e sorolni, milyen utcák torkolnak a Szent István körútba a Nyugati pályaudvartól a Mar- git-hidig... * Behunyom a szemem és haza gondolok. Utcákra, tájakra, emberekre, verssorokra. Az édes anyaföldre. A már nem “csúnyácska”, hanem nagyon szép hazára. Megértem, hogy miért olyan büszkék a svájciak fenséges tájakkal gazdag hazájukra. Nekik ez a legszebb — és méltán. Eötvös József verse jut eszembe. “Helvécia hótakart tető”-ről. Lenyűgöz engem is e hegyek szépsége, mégis az itt dombnak sem számitó magyar hegyekre gondolok, noha nyáron soha egy fia hó sincs rajtuk. Amikor Luganóban jártam, a Monte Lema-ról csaknem ki lehetett venni Milánó soktornyu városképét. Mintha a régi rekruta honvágytól epe- dő dala kelt volna fel a. messzi völgyből: Nagy- abonyban csak két torony látszik, De Máj land- ban harminckettő látszik. Inkább nézem az abo- nyi kettőt, Mint Majlandban azt a harminckettőt. Meg Kisfaludy verssorai motoszkálnak a fejemben a szülőföld szép határáról. Persze, én tudom, hogy meglátlak valahára, alighanem nemsokára. De addig? “Ahol járok, ahol megyek, Mindenkor csak feléd né'ek.” Nyári napnak alkonyu!aIánál megállók a Genfi-tó partján, ott, ahol , Rhone-folyó siet ki belőle. Kelet felé fordulok, ott kél fel a Nap, a tó másik végéből. Arra van Montreaux, aztán arrébb Ausztria, tovább Magyarország. Ha most postagalamb volnék, milyen hamar hazarepülhetnék... No, repülni csak a Swissair meg a Maszovlet gépén fogok. De nem az a fontos, hogyan repülnék vagy repülök én. A leg- legfontosabb az, hogy minél előbb röppenjenek fel Géniből a világ minden tájára az indokinai megegyezést hírül vivő békegalambok.
