Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-02-11 / 6. szám
* 10 i,. s ■ *• ur ^ •• AMERIKAI MAGYAR SZÓ fFolytatás a 9-ik oldalról) munkástárs örökre,itt hagyott bennünket.;Mások félreálltak, várva “a helyzet’tisztázódását.*r Ilyen körülmények között csak a legnagyobb elismeréssel és tiszteletadással emlékezhetünk meg a rettenthetetlenek táboráról, akik jóban rosszban kitartanak az igazság és haladás ügye mellett. Ezek közül február 21-én négy jogosan népszerű tagjukat tiszteli meg születésnapjuk alkalmából Chicago és környéki táborunk és pedig Rev. Gross Lászlót, lapunk közkedvelt rovatiró- ját, Illés János lapkezelőt, Smied Sándort és Ma- litsch Jánost az ottani mozgalmunk régi, hü katonáit. A Magyar Szó szerkesztősége és kiadóhivatala ezúton küldi szívből fakadó jókívánságait a négy ünnepelt mindegyikének. Tudják meg, hogy gondolatban-'ott leszünk, baráti ölelésben vonjuk őket magunkhoz és kívánunk nekik hosszú életet, legszebb, legforróbb kívánságaik minél előbbi valóraválását. Hollywood “filmezi” Rosenbergéhet A hollywoodi erkölcsfővárosból érkező hírek szerint a hollywoodi filmkalmárok, akikre a televízió népszerüsödése igen sovány esztendőket hozott, most árra fenik fogukat, hogy egy “doku- mentális” filmet fognak készíteni a Rosenberg- féle törvényes lincselésről, amellyel majd megtömhetik a mozikat és telhetetlen pénzeszsákjaikat. Nugent, a hires filmíró már Washingtonban van és tanulmányozza a “forrásmüveket”, értsd, valószínűleg,, az EBI könyvtárát.. ■ Az az' -érzésünk, hogy á hollywoodi filmkalmá- rök jössz időben kezdtek--Kozká: legújabb kultur-: svindli j ükhöz. A Rosenberg-Sobell bizottság épp a napokban hozta nyilvánosságra a kormány beismerését, mely szerint — “lehetséges”, hogy Greenglass, a Rosenberg-ügy koronatanúja hazudott. És ha ez valónak bizonyul, aminek nagy a valószínűsége, akkor még a Rosenbergék kivégzésének évfordulója előtt bebizonyosodhat most már hivatalosan is, hogy Rosenbergék ártatlanok voltak. ERRŐL is készítenek majd filmet? Félig már benne vagyunk egy uj háborúban “Lépésről lépésre az Egyesült Államokat egyre mélyebbre vonszolják az indokínai háborúba. Minden jel arra mutat, hogy az Egyesült Államoknak a közeljövőben magára kell vállalnia e háború terhének nagy részét.” E sorokkal vezeti be a washingtoni U. S. News and World Report az indokinai fejleményekről szóló cikkét. A cikk persze úgy tünteti fel, mintha az Eisenhower kormányt valaki “kényszerítené” vagy ‘belevonszolná” ebbe a háborúba, ami természetesen hazugság. Az Eisenhower-kormányt nem vonszolja bele senki, az Eisenhower-kormány saját háborús politikájának törvényeit követi, amh dón egyre jobban beleavatkozik a háborúba. Nyílt titok, hogy Franciaország már rég megkötötte volna a fegyverszünetet a szabadságharcosokkal, mert beleunt már abba, a nép torkig van vele és a kormány is tart a háború anyagi .és pplifikai .következményeitől. De Nixon alelnök ázsiai útja alkalmával szigorúan rájukparancsolt, hogy a háborút nem hagyhatják abba csak “győzelemmel.” Ami természetesen a céltalan vérontás végnélküli folytatását jelenti. És ez igy felel meg az amerikai hadigyárosok érdekeinek, akiknek igen megcsappant az “üzlet” a koreai ellenségeskedések beszüntetése óta. Kell nekik uj “piac” a termékeik számára. Ezért adtak, máris több mint 600 millió dollár hitelt a francia kormánynak amerikai fegyverek vásárlására. Legújabban olyan hírek érkeznek Indokinából, melyek joggal aggaszthatnak minden amerikai anyát és apát. A nagytőke sajtója komor hirs- "ket közöl arról, hogy “amerikai katonák veszélyben vannak” Indokínában a szabadságharcos vietnamiak előnvomulása következtében. “INDO RED DRIVE PERILS YANKS” ordít a N. Y. Daily News első oldalas főcíme. A hírből kiderül, hogy Eisenhowerék eddig már 450 amerikai repülőtechnikust küldtek be egyenesen a hadműveleti területre. Az Eisenhower-kormány egyelőre tagadja, hogy szándéka volna rendes amerikai sorkatonaságot küldeni Indokinába, miként azt annakidején a Truman-kormány Koreában tette. De 450 amerikai repülő már ott van a hadizónában. A U. S. News pedig jelzi, hogy hamarosan amerikai gyalogosok indulnak Indokinába — a bennszülötteket kiképezni. O’Daniel tábornok pedig fésztvesz a francia hadműveletek irányításában! Nem hisszük, hogy az amerikai nép azért szavazott volna Eisenhowerre, hogy az Korea helyett egy másik gyarmati háborúba vonszolja hazánkat ! Bulgáriai jegyzetek KÉT HÉT ALATT, amit Bulgáriában töltöttem, számtalanszor melegedett meg a szivem attól a különös, semmi máshoz nem hasonlítható érzéstől, amit úgy hívnak: nemzeti büszkeség. Ezt éreztem, amikor a dimitrovgrádi gyár előtt két ismeretlen- bolgár ifjúmunkás egyszerre a régi ismerőst köszöntötte bennem, annak hallatára, hogy magyar vagyok — Petőfi hazájából való. Ezt éreztem, amikor a boroveci fenyvesekben, nem messze onnnan, ahol a Marica folyó ered, a Tisza költőjének szavát hallottam a szófiai Népszínház művésznője, Mila Padareva szájából : Ki tagadná, hogy hasonló helyzetben maga is igy érez. . . ? Az ember külföldön is elsősorban hazája sikereinek örül, annak fényei a legszebbek szemének. De az uj Magyarország kü .lőtte mégsem egyszerűen “külföldi vendég” az uj Bulgáriában. Az uj házak és üzemek, kulturális, tudományos intézmények és maguk az ujtipusu emberek nem holmi érdekes “látnivalót” jelentenek számára, hanem lelki élményt, a maga hazaszeretetével rokon büszkeséget. Ilyen élmény volt nekem megismerni azt a féltő gondoskodást és nagy, nagy szeretetet, amely a növekvő és gazdagodó bolgár kultúrát körülveszi. Hadd mondjam el erről két nagyon különböző természetű és mégis azonos tartalmú élményemet. ★ ALIG EGY-KÉT NAPJA voltam Bulgáriában amikor meghívást kaptam' a plovdivi uj operaház megnyitó előadására. Egy uj operaházat létesíteni, uj társulatot, zenekart szervezni — hatalmas vállalkozás, szinte azt mondhatnám: nagy nemzeti esemény. Hiszen a bonyolult technikai és anyagi feltételek biztosításán túlmenően, hallatlanul sokféle és nehéz kulturális feltétele van annak, hogy az uj intézmény kielégítse a művészi igényeket —- és annak is, hogy legyen megfelelő zenekedvelő és értő közönsége. . Néhány óra múlva ott ültem a gyönyörűen kiépített, sokszínű márvánnyal díszes plovdivi operaház nézőterén. Kint az utcán hullámzott a tömeg: azokon kívül,-akiknek jutott hely az előadásra, szinte az egész város résztvétt az uj operaház megnyitásán; résztvétt örömével, érdeklődésével, lelkesedésével. Aki ezt a sokaságot látta, annak nem kétséges: lesz közönsége az ifjú együttesnek. Aki pedig végignézte Szmetana operájának előadását, annak nincs kétsége afelől, hogy a fiatal együttes a legmagasabb művészi igényeket is ki fogja elégíteni. Mennyi friss erő! Mennyi uj tehetség. Alig hittem a fziemnek, mikor megtudtam: a társulat legtöbb tagjának az első nyilvános operai fellépése! De a nagy és megragadó élmény nem fejeződött be számomra* a plovdivi nézőtéren. Az előadás után tudtam meg, hogy Bulgária ötödik operaházának megnyitásán vettem részt! Öt operaház ! Ugyan hány nagy nyugati ország büszkéi- kedhetik azzal, hogy fenntart és fejleszt öt operát, öt ilyen nagyszabású zenei intézményt ?! És ezután ismertem meg a hatodikat. Alkalmam volt megnézni a még épülő, de már teljes szépségben és nagyságában kibontakozó uj szófiai operáíázat. Ez az opera még hallgat. Csodálatos márványoszlopokkal (csupa hazai márvány) kiképzett csarnokai még üresek. Gyönyörűen Ívelő nézőterén még nem zug a taps. Páratlanul modern, körben forgó, oldalra tolható és emelhető színpadán még nem csengenek az áriák. Mégis “beszél”, mégis él már ez az uj operaház is. Ugyanazt mondja, amit az uj plovdivi opera, amit az uj sajtókombinát, amit a fiatal bolgár filmgyártás sikerei, amit az egyre virágzóbb bolgár irodalom: szabad nép, szabad hazájában talál igazi otthonára a kultúra. s ★ A NÉP KULTURSZOMJA, az állam hatalmas erőfeszítése és a párt szerető gondoskodása hiába volna, ha maguk a bolgár írók és művészek nem volnának oly hallatlanul lelkes kertészei és harcosai tulajdon hivatásaiknak. Ennek a “szakmai szeretetnek” is számtalan jelenével találkoztam. De semmi nem hatott rám annyira, mint az a rövid félháromnegyed óra, amit Kirill Sztranszki- val, a plovdivi etnográfiai múzeum igazgatójával töltöttem. Ha költő lennék, verset Írnék a kultúrának erről az őszhaju, fiatal lelkű, szerény és hatalmas tudásu munkásáról. De talán a száraz tények is visszatükrözik valamennyire alakját. Maga vezetett végig a muzeum Ízléses, szemléletes termein. Maga magyarázta meg csaknem minden fontosabb tárgy történetét és jelentőségét. r— Sietnünk kell — figyelmeztette tolmácsom és útikalauzom, Dimitrov. — Gondoltam — felelte — minden külföldi siet. — És magyarázott tovább, mint, aki minden másodpercet fel akar használni arra, hogy a régi bolgár népi művészet itt felhalmozott értékeiből és a maga tudásából minél többet beleoltson egy idegen ország fiának szivébe. A rövidreszabott látogatás végétért. Még néhány futó* perc maradt arra, hogy megtekintsem a domb tetejéről a város látképét. Kirill Sztransz- ki oda is elkísért. Fürgén, fiatalos léptekkel ment előttem-, vezetett fel a csúcsra és ott kezével széles ivet Írva megmutatta, szinte nekem adta az alattunk elterülő ősi város minden szépségét. Megmutatta fönt a dombon a régi trák fal maradványait, lent Filippopolis dombjait, körülöttünk a dúsgazdag, termékeny síkságot, elmondta a város egész történetét, megismertetett a bolgár építészet sajátos stílusával — tanított volna akár másnap reggelig. De elindultunk, ismét lefelé a dombon. Már ott álltunk > ránk váró konflis mellett — nekem még száz kérdésem lett volna s neki végtelen türelme és szeretete a válaszra, mert arról volt szó közöttünk, ami Kirill Sztranszkinak a Legdrágább; az ő bolgár népéről, népe kultúrájáról. Az ócska kocsi már döcögött lefelé, visszanéztem: egy pillanatig még ott állt Kirill Sztranszki is. Alatta a város, ősz haján megcsillant a téli nap fénye — s ő, mintha gazdája és őrizője volna mindannak, a szépségnek, amit e tájon a bolgár nép másfélezer év alatt alkotott. . . Molnár Miklós Széchenyi hídja Hány könyvet irt! És -vau:mennyinél többel élez a híd. Hogy él! Égy mondandón, mit nem papit lapokra bízott, ki észbe fogta és létre hozta, egy derék eszmén járok át. naponta. Napi örömöm ez a jó anyagba burkolt közölnivaló. I igaszom lépnem e szép értelmű sok vason. Égést mozgó testemmel olvasom. Kézzel érinthetek egy győzedeimet. Ledönthették, amit ö megteremtett. Akár a jó fa. tőből ujraserkedt. Egész lényemmel érlek valamit, valami boldogítp igazit; igy szól a szívhez: dehogy hal meg a gondolat! mig ember él a nap alatt, itt mindig hid lesz! Egy eszme itt látod, örökre működik, mint csoda-óra. Pedig csak ember x’olt — hány elbukás tjtdóyit! — ■a' feilniziija. 1 < >v7 t 5 * v * : •>*> fV February 11, 1954
