Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1954-02-05 / 5. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

February 4, 1954

IG

LOMBOM RAPSZÓDIA

ír la: Barcs Sándor

AMIKOR A PÉKERDŐ tisztásán elindult útjára a “láblabda!’, hogy világhódító kőrútján a magyarokat is hivei közé verbuválja, bajosan akadt volna valaki, aki elhitte volna, hogy nem teljesen hat évtized után egy egész világot hoz lázba 11 magyar futballista londoni játéka. Igaz, azóta sokat forgott a világ kereke. A Pékerdő akácait elnyelték az aszfaltozott utak, a kőházak és a százfelé ágazó sínpárok. Az MTK-pályát felépítették, aztán elsodorta a világháború, hogy most — körülbelül ugyanott, ahol a magyar labdarúgás bölcsője ringott — a Vörös Lobogó gyönyörű uj stadionja emelkedjék és hirdesse a magyar nép alkotóerejét. És a nagybajuszu Iszer tata helyett — aki egyszei-re három ellenfelét is fel tudta lökni a közönség legnagyobb elismerésére — most Hidegkúti Nándor kergeti a labdát szinte súlytalanul, kecsesen és finoman kikerülve az ellenfél védőit.

IGEN, FINOMAN, pehelykönnyen, légiesen — ezt irta az angol sajtó a magyar fiuk játékáról s erre gondoltam én is, amikor a pályán dübörögtek az angol lábak, szántották a szivacsos talajt, rúgták ki a fücsomókat s a miénk, mint fantomok, testetlenül siklottak ide s tova. Körülöttünk kai'éjban százezernél több néző figyel, tapsol, lelkesedik. Egy kicsit később már ez a szám is megsokszorozódik: megindul a televíziós adás. Az egész szigetország csodálja most már egy messzi kis nép fiait, amely kis népről most már legalább egyet fognak tudni: a labdarúgáshoz igencsak értenek. És bizonyára lesz, aki elgondolkozik azon, hogy lehetnek ennek a kis népnek más szép tulajdonságai is; lehetitek költői és zenészei, festői és államférfiak kemény munkás kezei, amelyekkel egy gyönyörüszép, uj országot épit. Nem hinném, hogy az angol átlagember csak a mérkőzést nézte és csak a labdarúgást látta. Inkább azt hiszem, hogy tulnéztek a kapuk hálóján és Wembley kínosan fésült zöld gyephajzatán s gondolkodóba estek. Mert az, amit a sajtóban eddig rólunk, magyarokról olvastak, nem a művészet és a munka dicsőítése volt, ellenkezőleg,

Nagyonis ellenkezőleg. De most egycsapásra minden megváltozott. London rettentesen nagy város s gigantikus, tág pupillái figyeltek minket. Nem a hivatalos London és nem a fürge riporterek Londonja, amely csak arra reagált, hogy hány banánt eszik meg Kocsis egyiiltő helyében, hogyan üli meg Puskás — rövid lábszárával — a lovat, mert ugyebár ő csakis hus,zár lehet, és nem is az, amit éjnek idején a News Chronicle akart tőlem mindenáron megtudni: van-e zsidó a játékosok között? Ez a napisajtó felszínes Londonja. Van egy másik is, amely befelé néz, S látja, amint az Oxford Streeten sétálunk, vagy Baederekkel a kezünkben a British Muzeum múmiái között ődöngünk, látja, amint a fiuk egyenként, külön-külön hol itt, hol ott tűnnek fel s ha megismerik őket, gratulálnak nekik. A vékonyka elárusító lány a His Master’s Voice-nél kipattanó szemmel szolgálja ki szélesen hadonászó (és magyarul egészen jól hadonászó) fiukat, a Piccadillyn az újságárus kezet szőrit Hidegkútival, és Archibald Tobes utburkoló munkás áradozó hangon ront neki Bozsiknak a hotel előcsarnokában, csak azért, mert ilyen játékot ő eleddig még nem látott.

Lám csak, könnyedén átsétálunk valami csúnya legendán. London népe, amely befelé néz, megtalálja önmagát a mi fiainkban. Nem akiket várt és ahogy várta. Nem, nem! Ezek épkézláb emberek, minden gátlás nélkül. Sokat nevetnek, semmi nyoma rajtuk semmiféle dresszirozott merevségnek. Nem vigyáznak rájuk szurósszemü cerberusok és nem járnak nyájban, mint a fehér bárányok. Egyszerű, vidám fiatalok, amilyenek Sheffield acélüzemeiben ezrével dolgoznak. Ezt nézik rajtunk, nemcsak a hírességet. Ezt kutatják és vizsgálják mélázva a szemek, amikor a földalatti katakombáiban bolyongunk, amikor a színházi szünetben egy pohár frissítőt fogyasztunk. Valami itt nem egyezik. A Daily Mail riportere a magyar öltözőben ki is mondja. Előbb köntörfalaz: nem akar politikai kérdést felvetni és ne válaszoljak kérdésére, ha nem akarok. De kiváncsi rá, vájjon nem félünk-e, hogy valamelyik fiút elcsábítják és dollárokkal, vagy nehéz fontokkal disszidálásra bírják? Hiszen azt látja, hogy teljesen szabadon sétálnak a nagy városban, a fiuk azt tehetnek, amit akarnak, oda mehetnek, ahova tetszik.

A RIPORTER olyan vizsga szemmel néz rám, mintha gondolataim mögé szeretne látni. Alacsony, kopott emberke, gyűrött arccal. Hajadon- főtt jár és barna tekintetében van valami az üldözött ember félelméből. Pedig nem üldözött, hanem üldöző, mint a többi száz és ezer társa. A “storyt” üldözi, a mesét, mert nekik azt fizetik meg. Minden csak akkor érdekes, ha “story” van benne. A magyar-angol is csak ürügy a “sto- ry”-ra. Nyilván, az jó történet lesz, ha válaszolok kérdésére.

De nem, válaszom lehervasztja reményeit. Kicsi izomszálak rezdülnek meg arcában és már az első mondat után látom a szemén, hogy letett a “story”-ról. Pedig érdekli, amit mondok. Ugye, ők mindig azt szeretnék rábizonyítani a mi fiainkra, hogy hivatásos labdarugók? Hányszor hallottam — különféle megfogalmazásban — ezt a kérdést felröppenni! íme, minden gyanúsítással szemben itt a bizonyíték. Ezek a fiuk sokkal kevesebbet keresnek, mint a nagy külföldi futball- sztárok, pedig — vannak ők is olyan fiuk. De a mieink mégis sokkal gazdagabbak, mert többet látnak és élnek az életből mint a nyugati profik. Ismerik a munka élményét, ismerik a haza fogalmát és tudják, hogy ők is darabjai annak a sok apró és hatalmas alkotásból, millió és.millió élőlényből és mozdulatlan messzeségekből összeszőtt eszménynek, amelyet igy hívnak: haza. S most képzeljen el egy óriási müvet ez a londoni újságíró, az országot. Ezen az országon valamennyien dolgozunk és a munkában közösen vagyunk érdekeltek. Buzánszky például nemcsak a dorogi bányából felszínre szivárgó híreket viseli a szivén. Lelkesedik és boldog ő akkor is, ha a hajdúböszörményi Vörös Csillag termelőszövetkezet jó eredményt ér el, vagy ha a magyar gyógyszer- ipar uj áruval gazdagodik. A nyugati profik élete kérész élet. Amig fiatalok és-amig megy nekik a játék ,addig igyekeznek kihasználni minden lehetőséget. Nem számit sem ország, sem klub, sem szív, sem érzés. Csak a pénz. Ki ad többet érteni? — eszerint mérik életük útját. Dé vájjon, milyen tartalom lehet ilyen emberekben ? És milyen a mi fiainkban, akik látnak, hallanak és okosan, tervszerűen, emberek módjára élnek? Bozsiknak szemem láttára ajánlott fel egy iáté- koscsábitó százezer dollárt. Százezer dollar pénz. Bozsik úgy utasította vissza, mint ahogy egy pohár vizet megiszik. És én is olyan magától- értetődően vettem tudomásul, hogy egy perc múlva az egész már nem is foglalkoztatott. Vájjon, megérti egy kopott kis londoni újságíró ezeket a dolgokat? Vagy ahhcz más társadalmi rendszerben kellene élnie, hogy megértse? Egyelőre csak a storytól búcsúzik. Nem sikerült.

WEMBLEYBE csak motoros rendőr kíséretében juthattunk ki időben. Az amúgy is zsúfolt londoni utcákon egy megszakítás nélkül áramló gépkocsi-szalag nyúlt át a város szivétől a stadionig. Imponáló a pályán is a kép. De még im- ponálóbb a nemzetközi érdeklődők nagy szám“ . Brazília, Hollandia, Egyiptom, Ecuador, és n< kevesebb, mint tizenhat más állam küldte '£■ " szakértőit a mérkőzésre. Ezek a szakértők csaknem egy emberként a gyengébbnek hitt vendég- csapatnak szurkoltak (emberi dolog az, hogy ha valaki nem érdekelt fél, mindig a gyengébbnek szurkol). S ahogy a vélt gyengébb csapat egyszeriben a vélt erősebb fölé kerekedett, főleg pedig ahogyan fölékerekedett, az magával ragadta a külföldi szakembereket. Félidőben baloldalt néztünk, hát a fehérfejü olasz Pozzo hajolt meg. Hátranéztünk, és a hollandus Lotsy emelte le a kalapját, a brazil Francia hajlította rá mutató ujját a hüvelykujjára, kacsintott hozzá és cset- tintett a nyelvével. Jobbra az egyiptomi Salem tört át a tömegen, magasra emelte két kezét és úgy rázta felénk. A skót Swan megállapította, hogy a régi skótok igy álmodták a legszebb futballt s fent, háromemeletnyi távolságra tőlünk hangyabolyként vibrált az újságírók nagy tömege. Olyan jelzők röpködtek a levegőben, amelyek közül egy is elég lett volna arra, hogy örömkönnyeket csaljon a szemünkbe. A királyi légierő zenekara méltóságteljesen lépkedett a zöld gyepszőnyegen, mintegy jelképezni akarván, hogy mindegy mi történik, az angol birodalom azért szilárd és nyugodt marad. De megfigyeltem a zenészeket mérkőzés alatt. Vörösre tapsolták a tenyereiket Puskás egy jól sikerült csele láttán. Mit is tehettek volna egyebet?

Mit tehettek volna egyebet ? Azt, amit megtett néhány millió angol ember. A magyarok jöttek, látták őket és győztek. És a magyarok egyáltalán nem úgy jöttek, ahogy azt a sokéves sajtóvéleményekből el lehetett képzelni. A magyarokat egyáltalán nem úgy látták, ahogy a “vas- függöny”-legenda ködfejlesztő gépei torzították, nem úgy győztek, ahogy az ilyen előzmények után hinni lehetett volna. Ezért értékesebb a londoni diadal minden más nagyszerű eredményünknél, még talán az olimpiai bajnokságnál is. És ezért lehetünk kétszeresen is hálásak ezeknek a derék, vidám, szerény, kedves fiuknak, kik olyan könnyedén foszlattak szét egy mesterségesen kiagyalt rémmesét, mint amilyen testetlenül a nyolcas regatta suhan a Temze habjain.

Nyikolaj érsek Debrecenben

BUDAPEST, január 25. — A magyarországi református egyház debreceni teológiai akadémiája meghívására Nyikolaj metropolita (érsek) vasárnap délelőtt Debrecenbe érkezett.

A debreceni pályaudvaron fogadására megjelent Be- rec y Albert, Győri Elemér és Péter János református püs- pö' Kiss Roland, a református zsinat világi elnöke, a debre- cen teológiai akadémia tanári kara Tóth Endre dékán vezetés el, Kopolovits Iván, a magyar görögkeleti egyházközség adminisztrátora. Ott volt Balogh Endre, a debreceni váró. anács végrehajtó bizottságának elnöke, tovább^ az Állal Egyházügyi Hivatal, valamint a Szovjetunió debrecni ko átusának képviselője.

pályaudvaron Nyikolaj metropolitát Bereczky Albert di melléki reform'tus püspök, zsinati és konventi lelkészi el . és Balog’ Endre, a városi tanács elnöke üdvözölte. A r po’ita válaszé: an hangsúlyozta, hogy az orosz ortoc yház és a r agyar református egyház közötti test- V' csolat sitésére jöH Magyarországra. Kiemelt ■’ a irt v református egyház vezetőivel együtt a7 munkálkodni z emberiség békéiének szolgálatára. Is- ' át kérte Debrecen városára, annak lakossága jólé- ve, békés virágzására. *

Nyikolaj metropolitát hétfőn délelőtt avatták a debro- ásni teológiai akadémia- tiszteletbeli doktorivá a debreceni MI!‘.égium dísztermében. .

KILAKOLTATÁSOK OETRCKTBAX

Detroitban, a hatalmas automobilvárosban, nulla fok hidegben, január közepén, kilakoltatva az utcára, nem paradicsomi állapot. Ez a csapás most két családot is sújtott. Mind a két családban apró gyermekek vannak. Illetékesek meggyőződése lehet, hogy “ez az ország a gyermekek paradicsoma” és erről úgy kell gondoskodni, hogy a szüleiket télviz idején kiteszik az utcára. Illetékesek úgy képzelik, hogy kisgyerekek számára paradicsomi öröm, amikor a bútorokat kiszórják a járdára, szüleik zokognak, nem kell vigyázni a '•end’-e, a tisztaságra A nem. kell gondolni azzal, hogy hol hajtják álomra fejecskéiket... Az egyik család Kenneth I Flattf-é. ö, felesége, 5 éves i kisfia é®, 13-hónapos. bébije

kerültek ki az utcára. Miért? | Októberben meghalt egy 3 és féléves kisfiúk, akinek betegsége és temetése felemésztette megtakarított pénzecskéjüket,. A baj sosem jái j egyedül. Flatt-et ezután elü- tot‘ egy autó, több bordájára betört, kulcscsontja eltört, hátgerince megsérült. Kilenc hétig feküdt, betegen, amikor azonban vissza akart térni régi munkahelyére, nem vették vissza, mert csökkentették az üzemet és az alkalmazottak számát. Két hónapi házbérre] elmaradtak, ezért, aztán -Mamii kilakoltatták.

A másik C: Mád ■ T>«ter és Jane Escher és négy kis gyermek .akinek életkora 5. 3, 1 év, mig a legkisebb egy i öthetes csecsemő. Az. apa tavaly nyáron egv sztrájk után elvesztette vasesztergályos!

állását, ennek folytán öthavi házbérrel hátralékos lett. Alig jutott .vissza állásába, megszületett a kisbaba, de az apát, elbocsátották állásából a jelenleg folyó leépítések következtében. A jóléti hivatal el akarta helyezni a szerencsétlen családot, de a kijelölt hely “még kutyaólnak sem lenne jó”, mondta Escherné. Ezután a megyeháza árnyékszékébe rakták őket, de amikor másnap reggel kinyitották a hivatalokat, ki kellett költözniük az árnyékszékből. Drágább lakásokat ajánlott nekik a jóléti hivatal, de azokat persze nem tudják - pfi zetni s igy e pillán.' en

ki sem tudja, mi lesz ve ük. Ezen a helyzeten talán mégis csak szövetségi alapon pi tett olcsó lakásokkal lev tn segíteni, de várhatnak v< januárig, a következő ein ilc üzenetig. -