Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-01-28 / 4. szám
January 28, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZÓ b Együtt az együttes Egy kicsit hosszúra nyúlt elmaradozás után lapunk mai számában ismét együtt van lapunk népszerű külmunkatársi együttese: Rév: Gross László és az ő rogyogó Hétvégi levele, Bódog András, akiben, úgy tűnik fel nekünk, Móra Ferenc vagy Móricz Zsigmond egy újabb követője szól az amerikai magyarsághoz és végül a mi “Hitetlen Tamásunk”, akinek morfondiro- zásai az okos kritikával párosult munkásmozgalmi derűlátás és történetelemzés mesterművei. Ha van valaki, aki szerkesztőségünknél jobban örül az együttes “hazatérésnek”, az természetesen csakis a kedves olvasó. Hisszük és reméljük, hogy az a páratlan élvezet és hasznos felvilágosítás, amit ez a “Nagy Három” képvisel, mostantól kezdve — többé ke- vésbbé — állandó ékessége lesz lapunknak. Tudjuk, hogy ez olvasóink szívből jövő kívánsága is. Még egyszer a vajról “Meggyőződésem szerint a civilizáció és önmagunk ellen elkövetett vétek volna, ha megengednék, hogy valami megromoljék, amit más fel tudna használni, még akkor is, ha szinte zéró értéken kellene is túladnunk rajta” — mondotta az Egyesült Államok elnöke'1953 április 2-iki sajtó- fogadásán. Eisenhowert a termésfeleslegek, különösen a vaj tekintetében faggatták akkor. Ez épp tiz hónappal ezelőtt történt. És a feljegyzések a következőképpen folytatódnak: “El sem tudna képzelni rosszabbat, mint javakat elpusztítani, amikor az émberek éheznek és szükségük van azokra a dolgokra.” Ámen, ámen, mondaná az amerikai nép. Ezt mondaná az amerikai munkás is, mert ő is tudná használni azt a vajat a reggelijéhez. Tény, az, hogy 260 millió font vaj halmozódik a raktárakban és amint az elnök maga hozzátette, “mivelhogy nincs elég mélyhűtő-berendezésűnk az egész országban, e készlet egy része hamarosan megromlik.” Mindent összeszámítva 24 élelmicikk tornyoso- dik a földművelési minisztérium tartályaiban, magtáraiban és raktáraiban. Annyi búzánk van, hogy 500 billió vekni kenyeret lehetne sütni belőle, vagyis naponta tizet mindenegyes amerikai számára. A vaj hét kerek esztendeig táplálná az Egyesült Államok hadseregét. A gyapot annyi, hogy felér szükségleteink hét havi ellátásával. Jelenleg napi félmillió dollárba kerül a kormánynak csak az, hogy helyet találjon ilyen töméntelen anyag számára. Világos, mint a vakablak No erre előbukkan egy vállalkozó szellemű üzletember, Wayne Andreas, a Honey Mead Co. vezetője, Manato, Minnesotából, egy exportőr, akit tudomásunk sserint még eddig sose neveztek “vörös”-nek. Már hónapok óta járkál a kereskedelmi minisztériumban, “szívós, kemény legény”, mondják róla Washingtonban. Kiviteli engedély után jár, hogy bárkinek eladjon húsztól 150 millió fontig terjedő mennyiségű vajat “Európában”, bár azt hiszik, hogy a Szovjetunióban. Ezenfölül még 14 millió font gyapotolajat akar eladni, amikor is ez a mennyiség megszabadítana a jelenlegi feleslegtől. Vevői arannyal fizetnének, mondja Andreas, vagy man- ganézben, amit mi stratégiai árucikknek nevezünk. 10—100 millió dollárról volna szó. Sinclair Weeks kereskedelmi miniszter válasza az egész ügyet jégre tette. A kabinetülésről ki jövet a Fehér Házban Weeks kijelentette, hogy nem ad el vajat olcsóbban, mint amennyit az amerikai háziasszonyok fizetnek érte. Ahol ilyen “hazafiasán” hangzó szólamok csengenek, ott valami nincs rendben. A válasz— az őszintétlen válasz — tehát: Nem. Egy-két dolog azonban világos ebben a sötét üzletben: az oroszok nem koldulnak vajat, van nekik elég, csak éppen többet is tudnának használni. Az igazság az, hogy Dániától olcsóbban megvásárolhatnák, ám a vajat felajánlta nekik egy amerikai exportőr, aki akar keresni is az ügyön, azért üzletember. A törvény Andreast igazolta. Az 1949-es föld-' művelési törvény kimondja, hogy fölös áruk belföldi eladása nem történhet kevesebbért, mint 5 százalékkal a kormány szubvenciós árai felett, ez azonban nem vonatkozik a külföldi értékesítésre eladott fölös cikkekre. Az ilyen külföldi eladások a világpiaci áron vagy azon alul kell, hogy történjenek. Az tehát egyszerűen nem felél meg a valóságnak, hogy ennek a vajnak eladása igazságtalan dolog volna az amerikai háziasszonyokkal szemben, aminthogy nem igazságtalan dolog fölösleges árut eladni másnak, csak azért, mert a belföldi fogyasztó a normális áron vásárolja meg. Ez a kereskedelmi zárlat azonban a nemcsak a vajra vonatkozik. Egy amerikai ügyvéd, Marshall McDuffie nemrég visszatért kéthavi látogató útjáról a Szovjetunióból, ahol találkozott az egyik legmagasabbrangu szovjet vezetővel, Nyi- kita Kruscsevvel, de beszélgetett szovjet kereskedelmi hivatalokkal is. Ezek mind azt mondták neki, hogy készen állnak mezőgazdasági gépek, élelmiszerfeldolgozó gépszerszámok, bőráruk, cipők, vegyszerek és autók készítéséhez szükséges gépek vásárlására. Más szóval az oroszok, akárcsak a kínaiak, olyan gépeket akarnak vásárolni, amelyek előállító gyáraiban a termelést nálunk leépítik és a munkásokat elküldik. üzleti zsenik Ki tesz hát bizonyságot üzleti érzékről Amerikában? McCarthy szenátor, aki azonnal belekor- nyikál a kérdésbe és kijelenti, hogy elsősorban Dél-Koreának, Spanyolországnak vagy Pakisztánnak kell eladni ahelyett, hogy “az ellenséget feltápláljuk”, holott ő is tudja jól, hogy ha ezeknek az országoknak adunk el, azért - egy vasat sem látunk és az amerikai adófizetőknek kell a számlát kifizetni. Vagy talán Sinclair Weeksnek van üzleti érzéke, aki annak a kormánynak tagja, amely azt hirdeti, hogy csökkenteni akarja a készletfeleslegeket, de nem hajlandó ezt meg is tenni üzleti alapon. Furcsa üzletvezetés az, amely inkább elromlani hagyja a vajat az adófizető rovására, magának az elnöknek véleménye ellenére, hogy érdemes volna a feleslegektől akár “zéróértékben is” megszabadulni. Van még más is ebben a vajüzletben. Az embert gondolkodásra készteti. Miféle társadalmi rendszer az, amelyben megvan az a képesség, előállítani mindazokat a javakat, amelyekre szükségünk van, sőt még annál is többet, ámde nem vagyunk képesek felvásárolni? És miféle külpolitika az különben is, amely elutasítja az egymás érdekeit kölcsönösen szolgáló kereskedelmi kapcsolatokat? Az embernek eszébe jut a régi választási lehetőség. “ágyút Vagy vajat?” Éveken át azt mondogatták nekünk, hogy mind a kettőt megkaphatjuk és a felszint tekintve, ez igaznak is látszik. Azonban egyre inkább kiderül, hogy ha “ágyúra” számítunk, azt a szocialista világ ellen szándékozunk felhasználni, ámde közben amerikaiak millióit fosztják meg vajaskenyerüktől. Csak az esetben, ha félrerakjuk az ágyút, menthetjük meg magunkat attól a veszélytől, hogy saját vajunkban megfulladunk. Lépés a helyes irányban Megemeljük kalapunkat a londoni Szent Pál székesegyházi lelkésze, Rev. L. J. Collins előtt. Vasárnapi prédikációjában, amely bizonnyal megrengette az angol társadalmi és egyházi életet, kijelentette, hogy a keresztényeknek az élen kell harcolni a faji előítéletek ellen. És nem elég kerülgetni a forró kását, hangsúlyozta Nt. Coliin: aki komolyan és meggyőződésesen hive az emberi egyenlőségnek, annak el kell fogadni a vegyes házasságok elvét is. “Legtöbbünk megtántorodik, amikor ily vitában felteszik előtte azt a kérdést, amellyel a megkülönböztetés hívei (vagy a félrevezetett emberek — Szerk.) azt hiszik, hogy ellenállhatatlan érvet hoznak fel, és pedig azt, hogy “Hogy szeretnéd, ha a lányód egy sötétbőrü emberhez menne feleségül.” “Én azt mondom”, hangoztatta Nt. Collins, “hogy igenis van számos ok amely miatt egy bizonyos házasságot nem ajánlatos megkötni. De a bőrök különböző szinüsége nem tartozik ezen okok közzé! A hitszónok kritizálta Anglia gyarmati politikáját, amely miatt az “afrikaiak kezdik elveszteni bizalmukat az angol igazságszolgáltatásban.” Ha az ember arra gondol, hogy mit müveinek az angol imperialisták Maláj földön vagy Kenyában, hát Rev. Collins kritikája bizony elég enyhének hangzik. De mindenesetre lépés a helyes irányban. Az Empsak-ügy Valamelyik hétfőn az elkövetkező hetekben a Legfelsőbb Törvényszék döntést fog hozni egy olyan kérdésben, amely közvetlenül érint minden szabadségszerető amerikait. Ama kongresszusi vizsgálóbizottságok jogköréről fog a bíróság dönteni, amelyek az elmúlt évek folyamán egyre jobban inkvizíciókká válva, megmérgezték az egész ország légkörét, félelemmel töltöttek el mindenkit és gyökerében támadták meg fogadott hazánk demokráciáját. A magyarszármazásu Emspák Gyula, a független villanyipari szakszervezet (UE) titkára, a kongresszusi boszorkány haj szolók előtt kijelentette, hogy nem hajlandó személyes jellegű kérdéseikre válaszolni, mert az alkotmány első függeléke kizárja, hogy bárki ilyen kérdéseket intézzen hozzá. Ez függelék, mint tudjuk, garantálja minden amerikai számára a szólás, a sajtó- é3 társulási szabadságot. A kongresszusi bizottság erre “tiszteletlenség” alapján vádba fogta és a bíróság hat hónapi börtönre és 500 dollár pénzbüntetésre Ítélte. Az ügyet megfellebbezték és most eljutott az a Legfelsőbb Törvényszékig. Ha ez a törvényszék felmenti Emspakot, akkor a mccarthyzmus súlyos, talán döntő vereséget fog szenvedni és az^amerikai szabadságjogok ismét el fogják foglalni méltó helyüket nemzetünk életében. Ha nem, akkor a mccarthyzmus tovább fog dúlni Amerikában. A legkevesebb, amit ebben a kérdésben tehetünk az, hogy felhívjuk a közelgő döntés fontosságára helybeli újságjaink szerkesztőinek figyelmét. Politikai pártállásra való tekintet nélkül valamennyien tudják és érzik az ügy fontosságát. Nem egy, kiilönöben reakciós lap, foglalkozott már tárgyilagosan a nagyhorderejű üggyel. És mégis mozog a föld — Spanyolhonban is! Érdekes, s a forrását tekintve példátlanul őszinte jelentést közölt a spanyol munkásság helyzetéről a spanyol püspöki kar hivatalos lapja, az “Ecclesia” az egyedüli cenzurázatlan újság, amely ma Spanyolországban megjelenik. Spanyolországban, akárcsak Franciaországban a katolikus egyház papjai egy részét beküldi a munkásság közé, hogy “lelki és szellemi tanácsokkal” lássák el a munkásokat. E papi tanácsosok a minap országos konferenciát tartottak Madridban és e konferencia eredményét összegezte a cikk. A jelentés megállapítja mindenekelőtt, hogy a katolikus egyház minden törekvése ellenére a spanyol munkásság nagyrésze távol tartja magát az egyháztól. És miért tartja magát a spanyol munkás távol a katolikus egyháztól? Azért, hangzik a megállapítás, mert 1. a marxista fertőzés megrozsdásitotta lelkét, 2. a gazdasági nehézségek aggasztják szellemét, 3. a keserű élet közömbössé teszi minden intézménnyel szemben, amely nem igyekszik tenni valamit nehéz sorsa javítása érdekében. A konferencia ezzel kapcsolatban meglepetéssel állapította meg azt is, hogy az átlagos spa-' nyol munkás nem érez semmiféle hálát a spanyol“ állam iránt, annak ellenére, hogy Francoék (talán Wall-streeti segítséggel) éppen most adtak 15—30 százalékos béremelést a munkásoknak. Az átlagos spanyol munkás ugyanis tisztában van azzal, hogy ezt a béremelést azért adták nekik, mert félnek a “baloldali eszmék” terjedésétől. Nagy meglepetéssel állapította meg a konferencia, illetve az arról irt jelentés, hogy “szocialista és anarchista elemek befurakodtak nemcsak az állami szakszervezetekbe, de MAGÁBA A KATOLIKUS EGYHÁZ INTÉZMÉNYEIBE IS.” A föld mozog — még a McCarranok által megáldott és Wall Street által támogatott spanyol fasizmus országában is. Munkában a kávéspekulánsok Az elmúlt hetekben ismét emelték a kávé árát. Úgy látszik, hogy maholnap az egyszerű emberek e lukszuscikke is elérhetetlen lesz számunkra. A második világháború után a kávé fantasztikusan drága volt a háború által elpusztított, tönkrement középeurópai országok népei számára. Hogyan szörnyülködtünk amikor hire jött, hogy — te jóságos Isten — Középeurópában még 2 dollárt is elkérnek egy font kávéért! Hát ime itt vagyunk Amerikában, ahol a háború még csak a hajunk szálát sem görbítette meg és maholnap annyit kell nekünk is fizetni egy font kávéért mint a tönkrement európai országoknak kellett vagy kell ma is! Pedig itt van csaknem a tőszomszédságunkban a világ két legnagyobb kávétermelő országa, Brazília és Colombia, ahol nem is olyan régen oly rengeteg kávéfölösleg volt, hogy — mozdonyai- (Folytatás a 10-ik o’dalon)
