Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1954-01-21 / 3. szám

SZEGÉNY RETEK!...

Elbeszélés: Irta. Bónyi Adorján

A folyosón egy lélek sem volt. Tulajdonképpen tilos volt itt tartózkodni, de Reteki ellenállhatatlanul kikedveskedte, hogy itt várhassa a műtétet végig. Sétált fel-alá, a mütő ajtajától a folyosó kanyarodójáig és vissza. Néha hosszan megállt a kanyarodóban, nézte a csengők fényjelzéseit: most itt gyulladt fel kis zöld lámpa, most amott, ápolónőt hívnak vagy orvost? A felvillanó és kihunyó lámpafény olyan volt, mint egy-egy ijedt jeladás: még élünk, szenvedünk, és élünk a néma falakon belül, a kíméletes csendben, lenge orvosságszagban, mi betegek.

Lázasan cigarettázott. Félnap alatt nem szívott el annyi cigarettát, mint most ez alatt a háromnegyedóra alatt. Meg-megállt a mütő fehér ajtajánál is, fülelt. Műszerek csörrenését hallotta. S olykor fojtott hangokat, ha nem téved, kis nyöszörgést is. A feleségét operálják bent.

Teljesen beleélte magát abba, hogy ő itt most szenved, alaposan szenveu; igenis, együtt szenved a feleségével. Melle összeszűkült, néha alig kapott lélegzetet. Járkálás közben időnként a falnak támaszkodott, azt l.'tte, nyomban elszédül. Néha a pulzusát tapogatta: mintha megállt volna a szive. Dehogy is: úgy dobol, csoda, hogy ki nem szakad a helyéből. Gyomrát óriási kéz szorongatta olykor. Szája émelygett.

Micsoda szenvedés! l^em embernek való ez, állat alig bírná ki. Ezek a doktorok! Miért nem jön ki valamelyik: csak intene az ajtóból, csak egy szót szólna: türelem, minden rendjén megy eddig.

Aztán egészen elfáradt. Úgy érezte, képtelen egyetlen lépésre, is. Állt, nem messze a műtőajtótól, merev szemmel, reszkető kezében cigaretta, homlokát, orrát kiverte a verejték. Napok óta áll itt ?. . . Odabüvölve erre a helyre. . . egyedül, vigasztalanul, kétségbeesetten... és most azonnal megáll a szive, meg fog halni, itt nyomban... de akkor is itt kell állnia, egyenesen, mozdulatlanul, időtlen időkig... mert ő szereti a feleségét. . . Rettenetes.

Végre: az ajtó felnyílt. Előbb egy ápolónő jelent meg, aztán a mütőkocsi fehér párnája. Mellette az egyik orvos.

Előlépett, szólni akart valamit, de képtelen volt. Az orvos most észrevette. Elmosolyodott és bólintott feléje.

Reteki felsóhajtott: tehát él. Túl van rajta és él. A cigaretta kihullt kezéből és érezte, hogy arcába visszatér a vér.

Az ápolónők most előtte gurították el nesztelen a kocsit. Úgy tűnt, nincs a kocsin más, csak fehér párna, fehér lepedő, csupa fehérség és csupa vászon. De akkor a fehérségek közepén megpillantotta öt, a feleségét: arcát csak, pirosán, verejtékeden, lehunyt szemmel.

Él! Reteki kiegyenesedett, felemelt fejjel, határozott léptekkel indult el. a mütőkocsi mellett.

— Lassan — mondta halkan, erélyesen, intézkedésekhez szokott hangon. — Ne siessünk úgy. Meg ne zökkenjen a kocsi.

A betegszoba ajtajánál már ő járt elől, ő nyitotta az ajtót, mire a kocsi begördült, ő” már odabent állt, erélyesen, határozottan, intézkedésre készen.

Ez most tetszett neki, ezzel meg volt elégedve, ahogy a beteg pillanatokon belül már ágyában volt. Az ápolónő a beteg fölé hajolt, ő is. Felesége még mindig csukott szemmel feküdt, hallotta a mély, gyors lélegzését.

— Élünk — mondta halkan, büszkén.

Az ápolónő megveregette a beteg arcát.

— Na, jóreggelt, nincs semmi baj, tessék felnézni.

A beteg nem reagált. Most Reteki is odanyult, ős is ütögetni kezdte lágyan az asszony arcát:

—Szivikém, túl vagyunk rajta, itt vagyunk, jó reggelt, édeském.

A beteg most felnyitotta a szemét, ködösen rájuk nézett. Elmosolyodott, aztán a szemhéjai újra lecsukódtak.

Reteki büszkén kiegyenesedett, a magasból nézett le a szenvedőre. Olyan arccal és olyan érméssel, mintha ő adta volna vissza az életnek, éppen most.

— Hagyjuk aludni — szólt csendesen az ápolónő.

Természetes, most hagyjuk aludni. Melege yolt, mintha igy ruhástól forróvizes kádban fürAMERIKAI MAGYAR SZÓ

dött volna meg. A mosdóhoz ment, megeresztette a hidegvizes csapot. A viz üdén, frissen csobogott alá. Az ápolónő rosszalóan nézett rá, pisszegett. Nem is hallotta a vizcsobogástól. Csak úgy a csap alatt megmosta az arcát, kezét. Vidáman szárazra dörzsölte magát egy törülközővel. Ez jó volt. Szinte újjászületett.

— Bemegyek a hivatalomba, délután itt leszek újra — mondta az ápolónőnek olyan hangon, mintha ettől függne a kórház mai napjának rendje.

A hivatalban ma — lehet ezt csodálni? — semmit sem dolgozott. Fogadta a többiék érdeklődő látogatását.

— Igen, túlestünk az operáción. Nagyon, nagyon derekasan viselkedtünk, igazán. Voltak percek, azt hittem, a magam részéről nem birom tovább, menten összeesek. De kibírtam. Ilyenkor látszik meg, ki a legény a talpán. Persze, most roppant kimerült vagyok. Ne felejtsék el, nem olyan egyszerű dolog, ha valaki a halál küszöbéről visszatér az életbe.

Diadalmasan nézett szét, szemben az iratszekrény üvege visszatükrözte őt, odapiilantott, elégedetten, délcegen.

Estefelé virággal érkezett vissza a kórházba. Rózsaszín rózsákat vett, mindig nagyon szerette a rózsaszín rózsát, mindig vágyott orrát közéjük dugni, arcát rájuk fektetni, most hát az utón többször is megcselekedte.

A felesége még gyenge volt. Néha egészen feleszmélt, kis részleteket mesélt az operációról. Az előkészületeket, az altatást. Reteki jóinduhüuan bólogatott. Aztán ő vette ál a szót:

— Na igen, és a műszerek, ahogy csörögtek. Kések és ollók. Fogalmad sincs róla szivem, mit szenvedtem. Minden csörrenés hasogatta a szivem. Mintha az orvos egyenesen oda metszett volna be. És a gyomrom. Te, úgy rázta valami a gyomrom, azt hittem, szétszakad. Rettentő délelőtt volt, sose fogom elfelejteni. Nem is álmodtam, hogy egy operáció igy földhöz vágja az embert. Hidd él, még most is olyan gyenge vagyok, mint egy kisgyerek.

Este otthon a rekamié megmakacsolta magát, Reteki nem tudta jól szétszedni, alig tudott kiszedni calami ágyneműt, az ilyenféle házi munkához sohase értett. Keserves rossz ágyat vetett magának. Az üres fekvőhely is mellette oly szokatlan volt, többször felébredt, forgolódott, sóhajtozott.

— A betegnek könnyű éjszakája volt — jelentette reggel az ápolónő az orvosnak.

— Nehéz éjszaka volt —- mondta Reteki reggel a hivatalban. — Teljesen össze vagyok törve. Egyedül, évek-óta először, magamvetette ágyban, ez érthető, ugyebár?

Mikor harmadnap újból virágot vett, a szomszéd üzlet kirakatában meglátott egy puha, szürke férfikalapot. Rég tervezte, hogy egyszer tavaszra vesz ilyet. Most bement, megvette.

— Igazán megérdemlem — mondta magában, amint besétált a kórház kapuján. — Nem mindennap operálnak valakit. És valljuk be, még^ most is egészen oda vagyok.

A beteg gyorsan gyógyult. Reteki minden nap hűen beszámolt a hivatalban, például: ma vették ki a varratokat. — Fájt? — Reteki összehúzta a szemét, sziszegett:

— Nem szó, barátom. Szinte érthetetlen, hogy csak úgy itt ülök nyugodtan és igy tudok beszélni róla.

Bámultattá magát. Fel-alá járt, szobáról szobára, a tisztviselőtársak asztalai közt, kis titkokat közölt a betegség fázisairól, lázas éjszakák rémeiről és a kórház okos és hűvös életéről.

— De úgy vállaljuk az egészet, képzeld csak

'el, úgy vállaljuk, úgy végigcsinálunk mindent, hogy meg se kottyan. Persze, ez csak kifelé látszik igy. Ha belátna valaki ide, belül, micsoda kimerültség van bent, micsoda... dehát jobb erről nem beszélni. ,

Persze, minden nap bent volt az asszonynál látogatóban. Már kötöget a felesége, már olvasgat. Reteki nyugodtabb lett: lám, szegényke, már elszórakozik könyvekkel, kézimunkával. Óh bizony, neki is több szórakozásra volna szüksége. Nagy sétákat tett a Szigeten, esténként bement egy-egy fényesebb vacsorázóhelyre, ahová eddig kettesben sose jártak, sajnálták a pénzt.

— Lábadozunk — mondta magában. — Ilyenkor nem szabad megvonni az embertől azokat a dolgokat, amikre vágya kerekedik.

Két hét múltán az asszony már otthon volt; Azzal a régi élet is visszatért a lakásba.

Reteki összeráncolt homlokkal járkált, nyugtaJanuary 21, 1954

lanul.

—• Mi újság? Hogy van a beteg? — kérdezték tőle a hivatalban.

— Hát, /, jól vagyunk — felelte szórakozottan. — Ámbár. . .

Komolyan, tűnődve nézett maga elé:

— Valami nincs egészen rendjén. Testsúlyomból, azt hiszem, veszítettem. Néha egyszerre sápadt vagyok. Munkatempóm is mintha csökkent volna. Hiába... egy operáció nem kismiska.

A harmadik héten már az asszony is bejá(t a munkahelyére. S ha otthon volt, vidáman befőzött, nagytakarítást tartott, énekelt, friss volt.

Reteki fanyarul járt-kelt, nézelődött a lakásban.

— Mi bajod? — kérdezte a felesége.

— Tudja a szösz. Azt hiszem, még nem vagyok egészen rendben. Az az eset, az operáció, tudod. . . Pihenés kellene, levegőváltozás. Csak egy kevés, éppen hogy. . .

Tapogatta magát, sóhajtozott, fejét csóválta.

— Szegénykém — mondta az asszony és megcsókolta. — Igen, te nagyon nehezen vetted ezt az operációt. Tudod mit? Vedd ki a szabadságodat, utazz el. %

Reteki újból sóhajtott párat, fennhangon töprengett; nem fog-e ártani az utazás, a vonat megrázza az embert, nem bizonyos, • jól birja-e már az ilyesmit.

Aztán némi rábeszélés után, az operáció negyedik hetében íffegadóan elutazott két heti üdülésre.

A “harcos Bob ' emlékére

Az átlagos munkásember ritkán költ 15 dollárt egy könyvért, különösen egy politikus életrajzáért.

Ma viszont ritkán foglalkozunk vezércikkileg könyvikadványokkal. Úgy érezzük azonban, hogy az amerikai liberális hagyományok egyik nagyszerű képviselőjének, Robert Lafolette életéről nemrég megjelent nagyszabású mü megérdemli, hogy felhívjuk rá olvasóink figyelmét, hogy ha röviden is, de kegyeletteljes megemlékezéssel adózzunk egy nagy amerikai emlékének, egy olyannak, akikből sajnos ma oly kevesen szerepelnek a közéletben. (

A Lafolette életrajzot a nagy wisconsini szenátor (oh be szörnyűén hangzik e kifejezés a mc- carthyzmus mai miazmás légkörében), felesége és leánya Írták. A Nationban megjelent könyv- ismertetést pedig egy olyan wisconsini újságíró, William Evjue, aki méltó folytatója a lafolettei hagyományoknak és aki ma, magától értetődően célpontja a mccarthysta szenny és rágalomhadjáratnak.

Hadd idézzünk'csak'két részletet az emlékezetes könyvből, illetve könyvismertetésből. Úgy hisszük, mindkettő időszerű és olvasóink sokáig fognak elmélkedni rajtuk. ,

Ezeket Írja többek között Mr. Evjue a könyv- ismertetésben :

“Nem tudjuk újra átélni az amerikai demokrácia e nagy harcosainak viharos életét annak megértése nélkül, hogy ma, amidőn az előjogok gonosz hatalmasságai bevették az amerikai kormányzat erődjét és hisztériával és türelmetlenséggel ostromolják a nemes amerikai hagyományok erődjét — csaknem ugyanazt a harcot kell megharcolnunk, amit Lafolettenek kellett.

“Lafolette élete fölséges tanulmány arról, hogy miként használták a félelem és bigottság fegyvereit a rablás és haszonharácsolás takarására. Az ő idejében a vádak a “radikalizmus”, “szocializmus”, “németbarátság” volt. Ma a “komrnu-. nizmus” vádját használják a mccarthyzmus erői ugyanolyan módon, hogy eltereljék a nép figyelmét a partmenti olajmezők kolosszális elsikkasz- tásáról és a közvagyon más hasonló megrablásá- nak terveiről, amelyeket manapság főznek Washingtonban.”

A könyv méltó befejezéséül Lafolette utolsó üzenetét helyezték az irók a mü végére. Ezt "az utolsó üzenetet egy kézzelirt kis papírlapon találták meg Lafolette iratai között a nagy szenátor halála után. Ez volt a papírlapra Írva és az üzenet mintha csak 150 millió becsületes amerikai számára Íródott volna:

“Azt akarom, hogy úgy emlékezzen«^“!, rólam, mint olyanról, aki a világ legs« * órájában tisztán tartotta lelkiismere.Jf- > mindvégig kitartott az amerikai demokrácia eszméi mellett.”