Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-05-06 / 17. szám
April 29, 1934 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 13 Szemtanú Indokinában Honnan szerzik a vietminhiek a fegyvereiket? — Beszélgetésem Kuang, politikai megbízottal. — Vendég vagyok egy deltavidéki parasztcsaládnál. — Megtekintek egy vietminhi hgdifelszerelési “gyárat”. Irta: JOSEPH STAROBIN MI A HELYZET A HADIANYAGGAL — kérdezem Ziap tábornokot. Honnan szerzik? — Főleg azt használjuk, amit a harcok közben zsákmányolunk, meg amit magunk készítünk. Megmutatja a Francia Sajtószolgálat által március 6-án közzétett összesítést, amelyet az amerikai segélyprogramm kezdete óta nyújtott amerikai segítségről készítettek. Franciaország 350 repülőgépet, 265 különféle hajót, 850 tankot és páncélautót, 11 millió puskát és 170 millió töltényt, 11,000 rádiókészüléket kapott. A vietnami főparancsnokság számításai szerint a háború megindulásától kezdve 229 repülőgépet, 142 hajót és 87 motoroshajót, továbbá 5,000 motorosjármüvet pusztítottak el. Dé a zsákmányolt fegyverekről szóló, 1952 decemberéből származó statisztikák még érdekesebb képet mutatnak: 112 tábori ágyú és 194 tankelháritó fegyver, 675 nehéz gépfegyver, csaknem 12,000 géppisztoly, körülbelül 50,000 puska és 370 rádiókészülék. Ez végleges válasz azokra a vádaskodásokra, melyek a francia sajtóban jelennek meg arról, hogy Vietnam erősödése Kina segítségének tudható be; ilyen alibikkel próbálja a francia vezérkar ma- gyarázgatni vereségeit s igyekszik előkészíteni a talajt a háború kiterjesztése számára, azzal az ürüggyel, hogy Kina a háborúnak máris aktiv tényezője. Vietnamot természetesen mind Kina, mind a ■Szovjetunió, mind pedig a népi demokratikus országok elismerték. 1950-ben kereskedelmi szerződés jött létre Kina és Vietnam között, melynek értelmében Vietnam erdei termékeiért azt vásárolhat, amit óhajt. — De “lényegében” — hangsúlyozza Ziap tábornok — Vietnam fiatalságának élete árán, a harcok közben szerzi az utánpótlását és rendkívüli áldozatokat hoz fegyver- és lőszergyárak felépítése érdekében. Néhány nappal később meglátogattam egy ilyen “erdei gyárat”, s láttam a Vietnamban készült páncélöklöket és mozsárágyut. Hadseregének, mint a tábornok őszintén elmondja, nincs légiereje és motorizált nehézfegyverzete. Néhány repülőgépet és nehéztankot zsákmányoltak ugyan, de ezek mindeddig gyakorlatilag semmi szerepet nem játszottak a néphadsereg hadműveleteiben. Minden egyebet a harcok közben szerzett tekintélyes mennyiségben a hadsereg. — Ha az elmúlt években, amikor nem volt semmink, felül tudtunk kerekedni a nehézségeken — mondja Ziap tábornok magabiztosan — akkor minden bizonnyal most is felül fogunk kerekedni rajtuk. — S mi a helyzet az utak bombázásával? — Az igaz, hogy okoznak ezzel károkat, de ez nem lehet döntő — válaszolja a tábornok. S mindjárt el is mond egy kis történetet. Ho elnök egyszer meglátogatta az utat javító parasztokat, éppen azon az utón, amelyen én is utaztam. — Nektek csákányotok és ásótok van — mondotta az elnök — nekik pedig repülőgépük. Teherautóink mégis elérnek céljukhoz, nem igaz? — A parasztok tapsoltak és éljeneztek. — Egyébként — folytatja a tábornok — ha minden kötél szakad, a hátunkon visszük az utánpótlást. Ha kis távolságról van szó, egy paraszt elbír annyit, amennyi egy katona ellátásához elegendő. — Majd visszafordul a térképhez: Vietnam északnyugati részét mutatja. — Ezen a területen, tekintetbe véve országunk kiterjedését, viszonylag nagy távolságok vannak. 200—250 kilométer széles a vidék, s három folyón, a Fehér, a Fekete és a Vörös folyón kellett átkelnünk. Mélyen be kellett hatolnunk a völgyekbe, hogy csapást mérhessünk Sön Lara és Nasanra, a francia állások központjára. Ahhoz péjdául, hogy Ngia Lót elfoglalhassuk, 30 kisebb- nagyobb folyón kellett átkelnünk, akadt köztük 250 yard széles is, s rendkívül magas hegyeket kellett megmásznunk. Francia tisztek mondották később, hogy fogalmuk sincs, miképpen csináltuk ezt. Nem értik, hogyan tűnhettek fel csapataink Nasan előtt, hiszen többszáz kilométer távolságban tudták őket. Egy fogoly francia tiszt elmondotta, mennyire meglepődött, amikor azt látta, hogy a vietnami parasztok katonai felügyelet nélkül szállították le az utánpótlást. Franciák is igénybe vesznek kulikat, de mindig szigorú őrizet mellett. A mi embereink szabad vietnami parasztok, akik szerte az országból érkeznek, hogy eleget tegyenek Ho elnök felhívásának... — Amit a franciák nem tudnak felfogni, arra egyetlen, egyszerű dolog ad magyarázatot: a morál, az erkölcsi színvonal. Akkoriban, amikor héttíz emberből álló egységeink a hegyek között tevékenykedtek, amikor minden egyes tölténnyel el kellett számolniok... nos, akkor ugyancsak a politikai öntudat, a morál számított. Ho elnök vezetésével küzdő hadseregünk olyan hadsereg, mely a népből származik, szoros kapcsolatot tart fenn a néppel, s a népért harcol. Rövid szünetet tartott. — De hiszen minderről személyesen akar meggyőződni, nemde? S széles mozdulattal az erdő felé intett. Szívesen látott vendég lesz ... Csak vigyázzon — teszi hozzá — nehogy maláriát szerezzen. Majd az órájára pillantott. Elérkezett az indulás ideje. KÉT ÉJSZAKÁBA TELIK, mig északnyugati irányban elérjük a néphadsereg 308. hadosztályának egyik egységét, mely éppen akkor fejezte be hadműveleteit. Kuang politikai tiszt kisér bennünket, egy 35 éves, magastermetü ember, magasabb, mint a vietnamiak általában, fekete haja fürtökben lóg a homlokába, pillantása éles, átható. Igazi vezetője embereinek, akinek szavára hallgatnak a többiek, bármilyen akadály merül is fel útközben, bármilyen nehézségeket kell is legyőzni a folyókon vaíó átkelésnél. “Di thoj” vezényszavára, ami indulást jelent, a teherautó zihálva újra kezdi lassú útját a hegynek felfelé. Kuang vidáman meséli, hogy hányszor és mennyi időre Ítélték el. Egyszer öt évet kapott, de megmenekült. Más alkalommal tiz évre Ítélték, de akkor kitört a háború. Harmadszor életfogytig tartó kényszermunka várt rá. — Most itt vagyok — mondja mosolyogva. Az utazás ezen a vidéken egy kiadós boxmérkőzésre hasonlít. A kocsi minden tiz másodpercben egyik oldaláról a másikra billen, s az ember minden porcikáján érzi a rázkódást, az ütéseket. Ezeket az utakat még 1947-ben tették tönkre, hogy akadályozzák, lassítsák a francia támadást. Az ut jobboldalán árkot ástak, az ut baloldalán hatlábnyira ismét egyet és igy tovább, mérföldszámra. S bár ezeket az árkokat betemették, a talaj valójában nem lett sima. Néhány másodpercenként szörnyű zökkenők rázzák meg a kocsit. Akik a kocsi hátsó végében ültek, azoknak még a lelkűk is kirázódott ezen az éjszakán. A legkellemetlenebb azonban az volt, hogy bivalyfogatok hosszú sora akadályozott bennünket utunkban, meg jókora kocsik, melyeket vagy egy tucat fiatalember vontatott. A kocsik hatalmas deszkapallókkal voltak megrakva, a pallók vége egy tengelyen billegett veszedelmesen. A deszkákból hid épül valahol messze elől... Érdekes, elgondolkoztató látvány: tizenöt ember egész éjszakán át huz-vonszol egy csomó deszkát néhány kilométer távolságra! Éjfél után már bizonyossá válik, hogy nem tudunk időben átkelni a folyón. Hajnali négy órakor a révészek abbahagyják a munkát, mert a hajójukat még el is kell rejteni valahol a part mentén. Félötkor Kuang politikai tiszt zörget egy utmenti parasztház ajtaján. — Nem tudnának elszállásolni bennünket az éj hátralévő részére, meg a holnapi napra? — kérdezi. A tintafekete sötétségben felkel az egész parasztesalád. Kijön az asszony, csecsemővel a karján. A férfi kis lámpást gyújt, s az útról letérve á rizsföldek-fcözt húzódó keskeny csapásokon vezet minket. Majd felfelé kapaszkodunk; valahonnan fentről víz csobogását halljuk. A hegyoldalon bebotorkálunk egy kunyhóba, gyorsan felaggatjuk a moszkitóhálókat. Kimerítő éjszaka volt. MÁSNAP ÓRASZÁM üldögélünk, beszélgetünk a parasztcsaláddal. Figyeljük a két asszonyt, amint egy pedált hajtanak, melyhez egy rizshántoló van hozzákapcsolva. Mély, barnaszinü, fonott edényekből esszük a főtt rizst, s naphosz- szat rágjuk az édes cukornádat. A déli órákban ellenséges repülőgépek pörtyáznak, szinte súrolják a fák tetejét. Csak a kunyhóból vagy az erdő széléről nézhetjük őket. ) Szállásadóink deltavidéki parasztok, akik hat évvel ezelőtt a köztársasággal együtt kerültek ide. ők irtották ki az erdőt, s vetették be a helyét, itt nőttek fel gyermekeik is. A 49 éves házigazda múlt őszön élelmet és lőszert volt szállítani a hadseregnek; fivére titkár a mezőgazda- sági adó begyűjtésére alakult bizottságban. (• A kunyhóban van az oltár, melynek párkányán öt lakkozott fadoboz és váza áll; az ősöknek felajánlott rizst és gyümölcsöt még újévkor készítették oda, s ugyanazon az oltáron láthatjuk Ho elnök fényképét is. A nyolcéves kislány mindenáron meg akarja tudni, hogy francia hadifogoly vagyok-e, s hogy megbántam-e sötét gaztetteimet. Végre átkeltünk a folyón. A második éjszaka legnagyobb részét annak a mintegy húsz kunyhónak egyikében töltjük, amelyekben asszonyok és gyermekek a kis lámpák remegő fényében világos, csinos szalmakalapokat készítenek a hadseregnek. Egész este fonják a szalmát, varrják, formálják a kalapokat. Az utón ezerszám mennek a férfiak és nők, lámpákkal és bambuszfáklyákkal, a vállukon átvetett rudakon telerakott, súlyos kosarakat egyensúlyoznak. Sietős, táncolós lépteiket énekszóval kisérik. Mint közük velem, ezek a parasztok a deltákból jöttek ide a hegyek közé, a francia vonalakon át, hogy segítsenek a hadseregnek; pontosan úgy van, ahogy Ziap mondotta. A SŰRŰN LAKOTT DELTÁKBAN, ahol a vietnamiak kétharmada él, és ahol a partizánhadmü- veletek meg a francia “felgöngyölítő” expedíciók állandóan pusztították a vidéket, Ho Si Minh elnök gazdasági politikája a legnehezebb próbát állta ki. A Hanoi-Haj Fong vonaltól délre, a Vörös folyótól a Má folyó partjáig húzódó síkságon, ahol mintegy tucatnyi tartomány van, a legborzalmasabb harcok dúltak. Ezt a harcot nemcsak fegyverrrel vívták: harc volt ez a termésért, az életért is. . Ezen a vidéken a paraszt bombatölcsérek, aknák között veti el rizsét. Csaknem minden bivalyt és ökröt elpusztítottak, a disznókat és a baromfit elrabolták. A francia erődök és őrhelyek! géppuskáinak tüze miatt a munka legnagyobb részét éjjel kell elvégezni. Két ember huzza az ekét, a mellére erősített kötéllel,' egy harmadik pedig, a sáros föld végében állva, egy egyszerű csigán átvetett, s szintén az ekéhez erősített kötéllel segíti a másik kettő munkáját: igy, térdig süppedve a sárba és a vízbe, apró bambuszfáklyák, s egyéb világitó szerszámok fényénél gyakran jelzőkarókat vernek le a földbe, végig aa utakkal párhuzamosan, és megtiltják, hogy a megjelölt részen belül dolgozzanak. Éjnek idején a vietnami fiatalok a karókat közelebb viszik aa utakhoz. Ha néhánylábnvi területet nyernek, ez pár kilóval több rizst jelent. A franciák 1952 tavaszán, amikor helyzetük még reménytelenebbé vált, a hadviselés egyik legborzalmasabb formájához folyamodtak: bombázni kezdték a gátakat és az öntözőcsatornákat. 1952 junius 13-án 80 B-26-os repülöerőd több hullámban támadást intézett a Thak Hüng-gát ellen, ez a létesítmény védi az árvíztől Észak-Vietnam egész keleti részét, s három gazdag tartomány (Thaj Ngiiin, Bak Gyang és Bak Ninn) földjé-. nek öntözését biztosítja. A franciák más tartományokban is hasonló rombolásokat hajtottál» végre. I (Folytatjuk) ....... ; ,rJ|
