Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-03-25 / 12. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ March 25, 1954. _8„ ADÓBEVALLÁS Az ötvenmillió amerikainak egyike vagyok, aki a na- nokban töltöttem ki adóbevallási ivemet és magam sem tudom miért, úgy érzem, hogy ellenállhatatlan kényszer visz rá, hogy beszélgessek róla. Furcsák az emberek. Sokan annyira húzódnak pénzügyeikről beszélni, hogy félkörben elfordulnak még akkor is, amikor a pénztárablaknál megszámolják pénzüket, mintha az a pénz irtózna a napvilágtól. Mások, például, vonaton beszédbe elegyednek ismeretlen, véletlen utitársaikkal és í legmeghittebb ügyeiket is nyíltan feltálalják előttük, első! szerelmükről, vagy a feleségükkel való civakodásról minden! tartózkodás nélkül elcsevegnek. De senki se mondjá meg,1 mennyi pénze van a bankban. Én viszont most olyan hangú-1 latban vagyok, hogy tartózkodás nélkül akarok pénzügyeim-1 ről beszélni, különösen az adókról. T. Coleman Andrew adó-j felügyelő' állított be erre a hangulatra, amikor arra kénysze-j ritett, hogy teljes nyíltsággal Írjam le nyomtatott ivekre! fenntartás nélküli válaszaimat, amelyeket ő és tisztikara a legnagyobb figyelemmel fog rövidesen áttanulmányozni. Most már tudom, hogy háromféle adóbevallási iv van: a 1040A jelzésű formula, a 1040 jelzésű rövid formula és a' 1040 jelzésű hosszú. Én a többséghez, az 1040A jelzésű csoportba, vagyis az amerikaiak azon nagyszerű tömegéhez tartozom, amelynek “jövedelme 5,000 dolláron aluli.” Ezekkel a nyers szavakkal osztályoz bennünket a kormány. Minden kérdésre megfeleltem, amelyet Andrew ur feltett. Kiguberáltam a készpénzt is, amellyel a formulát kisérnem kellett és most nyugodtan fellélegezhetek. Még abban is követem a legtöbb honfitársam szokását, hogy kínos vagy tragikus dolgokról könnyedén beszélek, mintha az vidám eset volna. Szeretném elmondani az adófelügyelőnek .véleményemet a pénzemről, amelyet adó címén befizettem. Adóztatás képviselet nélkül zsarnokság, mondogatták gyarmati ősatyáink, ez pedig hatalmas egy igazság. Meggyőződésem szerint túl vagyok terhelve adókkal, viszont nem vagyok eléggé képviselve és azt hiszem, ilyenformán érez a legtöbb amerikai is. Tiltakozom az ellen, ami adódollárjaimmal történik. Az évnek ezen szakában a lapok rendszeresen közölnek különféle ábrákat, grafikonokat, táblázatokat, amelyeken feltüntetik, mire fordítják adódollárjainkat. Ez felette érdekel bennünket, ötvenmillió 1040A formálás amerikaiakat. Az ábrák leggyakoribb formája a torta alak, amely különféle nagyságú szeletekre van feladarabolva, jelezve: ennyi megy( a tábornokoknak, ennyi a tengernagyoknak, ennyi a közoktatásra, közegészségügyre, kormányszolgálatokra és a többi. Amennyire emlékszem, a legnagyobb tortaszeletek mindig a tábornokoknak és a tengernagyoknak mentek s bevallom, ezzel már jóllaktam. A legnagyobb szelet az iskoláknak I Most én a magamszeletelte tortát szeretném iránymu-l tatóul elküldeni Andrew adófelügyelönek. Hogy fog-e tetsze-1 ni neki, azzal nem törődöm. E tekintetben az adófizetők mil-I hóinak a véleménye döntő. Tortámat roppant gonddal szeletelem fel és idén a legnagyobb szelet az iskolák számára menne, igen, az iskolák És tanítókat neveznék ki százezreivel és olyan fizeté- az országban: tágas, levegős termekkel, mint a kastélyokban, sok nagy ablakkal és odahelyezném őket a dombtetőkre, ahonnan jól lehet látni a folyókat és a völgyeket. Tudományos laboratóriumokkal és szertárakkal lennének felszerelve, jól ellátott könyvtárakkal, körülöttük nagy játszóterek és terjedelmes, árnyas parkok. Ezekben az iskolákban napos éttermek lennének, ahol gyermekeink meleg, Ízletes, tápláló étkeket kapnának, ingyen, hatalmas tortákkal. Azt hiszem, ezeknek az iskoláknak felépítése kitűnő munkaalkalmakat teremtene a munkanélküliség jelenlegi válságában. És a tanítókat neveznék ki százezrével és olyan fizetéseket adnék nekik, amelyeket még a 1040 jelzésű hosszufor- mulás egyének is fantasztikusnak tekintenének, pedig véleményem szerint ezek könnyen megvalósíthatók. Feltétlenül többet fizetnék nekik, mint a. tábornokoknak és tengernagyoknak, mert meggyőződésem, hogy azok a nők és férfiak, akik gyermekeinket a helyes gondolkodásra és helyes életre tanítják, több fizetést érdemelnek, mint azok, akik tanítják őket, hogy öljenek és meghaljanak. Azután egy nagy szeletet vágnék le az orvostudományi kutatások számára, hogy ugyanazzal a szakértelemmel, figyelemmel és szenvedéllyel dolgozzanak a rákbetegségeken, mint ahogy eddig az atombombán. Terveimet addig bővite- ném, amig a rák, a gyermekparalizis, a tüdóbaj és a többi halálos betegség el nem múlik. • Helyszűke miatt nem bocsátkozhatom bele további részlétekbe, de azt hiszem, látják, mi a célom. Mindent összevéve, a nemzetbiztonságra vonatkozó felfogásom egy része és Wilson védelmi miniszter felfogása közt gyökeres különbség található. Én ugyanis a népet akarom védeni, a General Motors embere pedig az osztalék védelmével látszik törődni. Elveink eltérnek. Mondanom sem kell, hogy egy morzsát sem osztanék ki az Amerikaellenes bizottságnak vagy a McCarthy-bizottság- nak. De, ha megengedik, dús szeletet juttatnék kulturális célokra.- Egyik tervem kulturörökségünk, kulturkincseink megőrzése, mint teszem azt a Mark Twain-ház a Fifth Ave80,000 F0RD-MUNKÁS LAPJA NÉHÁNY CSIKLANDÓS KÉRDÉST INTÉZ A “VOICE OF AMERICA” PROPAGANDISTÁIHOZ Elmondják-e Európának, a “vasfüggöny mögötti” országoknak, hogy nálunk már négymillió munkanélküli járja az utcákat? Hogyan magyarázzuk meg, hogy demokratikus létünkre támogatjuk a világ minden fasiszta diktátorát? Kezdjünk seperni saját házunk előtt — a Ford Facts javaslata. A detroiti autómunkás-lap, a “Ford Facts”, érdekes cikkben hasonlítja össze a nagy- hagu propagandát, amellyel jólfizetett illetékesek magasztalják az “amerikai életmódot”, azokkal a szembeszökő tényekkel s, életkörülményekkel, amelyekbe itthon lépten- nyomon béleütköziink. Társadalmi berendezkedéseink kínos ellentmondásai azonban már nem kerülik el az európai országok és más idegen népek figyelmét. A világot nem lehet örökké bolonddá tenni, ezt már Abraham Lincoln is megmondta. íme a “Ford Facts” cikke: “Sok jelentés érkezik Európából, — írja a “Ford Facts“ —- amelyek meglehetősen gyanakodva nézik Amerika szándékait arra nézve, hogy tulajdonképpen miféle helyzetet igyekszik létrehozni odaát. Igaz, a dollárok millióit költjük az “Amerika Hang- já”-ra, hogy az dobolja be az európai, különösen az úgynevezett “vasfüggöny” mögött élő népek fejébe, az amerikai életmód nagyszerűségeit, de hogy mily mértékben sikerült elhitetnünk mondó- kánkat, azt lehetetlenség megállapítani. Ha azonban az Európából érkező s ezzel kapcsolatos jelentések hanghordozását vesszük szemügyre, megállapíthatjuk, hogy nem túlságosan sikeres munkát végeztünk. Csengő-bongó szavak — és a tények Szeretnénk tudni, hogy a szavak, amelyekkel propa- bandázunk és a tények, melyekre hivatkozunk, nem áll- nak-e ellentmondásban azokkal a tényleges Viszonyokkal, amelyek itt, Amerikában, uralkodnak. Tudják-e odaát, az embered valamilyen ismeretlen hírforrásból, hogy itt Amerikában legalább hárommillió munkás (ma már közel négymillió — szerk.) rója az utcákat munkát keresve, miközben mi magas életsand- ardjainkkal kérkedünk és magasztaljuk óriási ipari szakértelmünket ? A barlanglakok modern változatai Elmondta-e nekik valaki azoknak az amerikai családoknak a történetét, akik ócska automobilokban laknak, mert nem tudtak más lakóhelyet találni maguknak, midi őzben itt Detroitban például házak ezrei vannak bedesz- kázva — lakók híján? Hallottak-e valamit a népek odaát, hogy mily tehetetlenül állunk a fiatalkoruak- ból álló bűnszövetkezetek előtt, amelyek az utcákon csatangolva és jégcsákányokkal és más halálos fegyverekkel szurkolják le egymást? Bizonyára nem titok az európai népek előtt, hogy menynyire dicsekszünk sok-sok szabadságjogunkkal, melyet demokratikus kor mányfor- mánk keretén belül élvezünk, dicsekszünk főleg az amerikai nép azon jogával, hogy titkos szavazással maga választja meg képviselőit. Arról a követelésünkről is tudomásul kell bírniuk, hogy a világ összes népeinek is adják meg a jogot, hogy ugyanúgy maguk válasszák meg képviselőiket. És mi van diktátorainkkal? De vájjon mit gondolhat- j nak affelől, hogy olyannyira ! dédelgetjük a diktátorokat, mint Titot Jugoszláviában, Odriát Peruban, Chaves-t Pa- raguayban, Peront Argentínában Batistát Kubában, Oso- rió-t Szalvadorban, Somozá-t Nicaraguában, Remon-t Panamában, Maglioré-t Haiti- ban, Trujillőt San Domingó- ban, Salazart Portugáliában és Francót Spanyolországban? Majd azt kérik tőlünk, küldjünk élelmiszert, ruhát és: válogatott cikkeket idegen országok népeinek. Ugyanakkor saját polgáraink milliói meg vannak fosztva életszükségleti cikkeiktől, ezreket dobnak ki lakásaikból és gyermekeink meg vannak fosztva attól, hogy egész napjukat az iskolában töltsék, mert át kell adni helyüket más tanulóknak, nem lévén elég iskola, sem elég tanerő. Az európaiaknak tudomásul kell bírniuk ilyesmikről. Jótékonyság honi földön Bizonyára csodálkoznak azok odaát, hogy őrülteknek kell lennünk, ha miközben házról-házra járunk adományokat kéregetve az emberektől orvostudományi kutatások számára, de ugyanakkor a dollárok- billióit költjük olyan fegyverekre, amelyeket csakis emberek megölésére lehet használni. Meggyőződésünk szerint legfőbb ideje, hogy felhagyjunk a világ betegségeinek gyógyitgatásával, hozzuk ehelyett rendbe saját házunktá- ját. Ha utánzásraméltó mintaképeknek akarjuk feltolni magunkat a világ népei szemében, akkor söpörjünk csak saját házunk előtt.” nuen, amelynek téglái széthullóban vannak s amelyet a nagyadófizetők le akarnak rombolni. Olvastam, hogy William Randolph Hearst és az ő adócsoportjába tartozók Angliából szállíttattak át ide kastélyokat kövenként és itt ismét egybeszerkesztették azokat. A McCarthy szenátor részére kiutalt pénzből például a Twain- házat helyre lehetne hozatni. * És szeretném ha ádódollárom egy bizonyos részét egy a Joe McCarthy ellen indítandó per költségeire fordítanák. Van is már egy kész Ítéletem, amelyet indítványozni fogok, ha bűnösnek találnák, amint annak is fogják ítélni egy szép napon. A neki szánt büntetést ő bizonyára embertelennek tartaná. Adódollárom egy részét egy tanár fizetésére kellene fordítani, aki irodalmi előadásokat tartana Joe-nak és azoknak tárgya a “Connecticut Yankee in King Arthur’s Court”, Mark Twain e közszeretetben álló, halhatatlan regénye lenne, az a könyv, amelyet a mccarthyzmus kiüldözött külföldi könyvtárainkból és száműzött a newyorki iskolák polcairól. (Joseph North, a kiváló publicistának a People’s World-ben megjelent cikkéből.) Hatórás munkanapot követel az acélunió A N. Y. állami CIO félmillióra becsülve a N.Y. állami munkanélküliek számát, azzal a felszólítással fordult •Dewey kormányzóhoz, hogy nevezzen ki egy közös törvényhozási b i z o ttságot a szükségintézkedések előkészítésére és sürgette, hogy az állami törvényhozás, amely a hét végén akarta lezárni ülésezését, mindaddig maradjon együtt, amig intézkedések nem történtek. Az állami CIO egyben utasította politikai bizottságát, hogy április folyamán rendezzen egy CIO konvencióméretti konferen- cát Albanyban a munkanélküliség problémájának megtárgyalására. A múlt héten egy másik í nagyszabású CIO-lépés is történt. Pittsburghban David J. McDonald, az acélmunkások szakszervezetének elnöke, a pennsylvaniai állami CIO-kon- vención azal a felszólítással fordult az acéliparhoz, hogy a hatórás munkanapot intézményesítsék, ha az ipar a nyolc órás munkanappal nem tud teljes fizetést biztosítani a munkásoknak. A felszólítás hallatára a jelenlevő 1,200 munkásdelegátus dörgő tapsviharba tört ki. Ugyanakkor Walter Reúther, a CIO elnöke, aki szintén beszédet intézett a delegátusokhoz, kijelentette, hogy az Eisenhower- kormánv “úgy tesz, mintha semmiről sem tudna”, amikor a munkanélküliek száma közelebb van a 6,000,000-hoz, mint ahhoz a 3,681,000-hez amelyet a kormány jelöl meg a munkanélküliség számának.
