Amerikai Magyar Szó, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1954-03-04 / 9. szám
March 4, 1954 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Helytállás — Magyarországi riport — — Ez aztán istenesen ránkszakadt! A tomboló szélvihar hordja a havat, vágja, söpri, pörgeti a levegőben. A hófúvásban alig lehet valamit látni. A mozdony lihegve, erőlködve fúrja előre magát a pályán. — Hány óra van? kérdi az első fütő, és úgy ordít, ahogy a száján kifér. A mozdonyvezető hallja a hangot, de a szavakat csak akkor érti meg, amikor a fütő egészen a fülébe kiáltja. Nagynehezen előcibálja bundájából féltenyérnyi óráját. — Három óra tiz. Ez nemigen látszik. Mert ebben a viharban olyan sötét lett, mintha este lenne. Sürii felhőkben kergeti a szél — a vezető szerint legalább hetvenkilométeres segességgel — a havat. A mozdony úgy fújtat, mint egy elkinzott állat s most már csak szinte lépésben vonszolja maga után a nyolcvan tengelyt. — Gőzt! Kevés a gőz! Elakadunk! A fűtők úgy dolgoznak, mint a megszállottak. Nyílik, csapódik a tüztér ajtaja. Kivág a láng, bezúdul a szén. A kazán dohog, remeg. A vezető izgatottan figyeli a gőznyomásmérőt. — Kevés! Kevés a gőz! Az első fűtőt a másik váltja fel. Rakni kell folyvást, pakolni kell a szenet, mert ha itt megrekednek ebben a tomboló orkánban, várhatnak, amíg a jószerencse kihúzza őket. Néhány percre a vezető is beáll lapátolni. Közben időnként ki-kinéz az ablakon. Belülről a szénpor lepi, kivülről a szél vágja arcába a havat. Homlokán megolvadnak a hópamacsok, összekeverednek a korommal és feketére festik a vékony, de erőscsontu arcot. Bajuszán jégcsapok lógnak, s ha kinyitja száját, fehér porcelánként fény lenek elő fogai. Alig lát. De apnyit mégis ki tud venni — vagy talán csak megérzi — hogy előttük magas hótorlasz emelkedik. Gyors pillantás a nyomásmérőre. Odakap a fogantyúhoz. Rákapcsol. A mozdony előreugrik, s akár egy tank, belerohan a hótorlaszba. Fehér felhő lep be mindent, a hó bezúdul a nyílásokon, aztán a gép megremeg s rázkódik, vergődik, ahogy felfogja a negyven vagon nyomását. — Megrekedtünk! A kerekek egyhelyben pörögnek, mintha megveszekedtek volna, de a szerelvény nem mozdul, csak a hó porzik s a kiszökő gőz sistereg a mozdonykerekeknél. A mozdony jégpáncélba öltözött. Kísérteties látvány. — Vissza! — Gőzt, fiuk, gőzt, mert befulladunk! Néhányszáz métert hátrálnak. Az orkán még fokozódik. Mintha az elemek esküdtek volna ösz- sze ellenük, a hó teljesen ellepi a sínpárokat, s kinézve semmi mást nem lehet látni, csak vakító még a szürke alkonyfényben is szemet bántó fehérséget. A vezető megállítja a masinát. A fütök pakolnak. Az első fűtőbe ugylátszik az ördög bujt bele, mert most hirtelen fütyülni kezd s közben lapátolja, dobálja a szenet a fütőnyilásba. Aztán ránéz a gőznyomásméröre. Ott most lassan emelkedni kezd a mutató. • — Hopplá! Megy már fölfelé! S amig vadul dolgozik tovább, fütyül, de olyan jókedvűen, mintha nem is rekedtek volna meg. A másik két emberre is átragad a bizakodás. — Mehetünk. Még egy kicsit vissza. Aztán teljes gőzzel, előre. Mind a hárman kihajolnak. A vonat száguld. Tompa remegés. Most vágtak bele a hótorlaszba. Jól lehetett látni: legalább másfél méter magas volt. Elönti őket a hó, behatol ruhájuk nyílásába s tüzes parázsként perzseli bőrüket, ösztönszeriien kaparják ki nyakuk mögül az olvadó havat s közben egyszerre ujjonganak fel: — Áttörtünk! Amilyen sebesen csak lehet, úgy igyekeznek tovább. Most, hogy túljutottak a torlaszon, most vesz erőt rajtuk a fáradtság. Nem csoda. Több mint hetvenórai szolgálat van mögöttük. ★ A mezőkeresztesi előjelzőnél segítséget kapnak. Eléjük áll egy 424-es mozdony s bevontatja őket az állomásra. Amig a két fütő nekiáll tüzet pucolni, a vezető bemegy a forgalmi irodába. Jelentkezik. A melegben majdnem álltában csukódik le a szeme. Alig hallja, hogy az a férfi, akit az imént mutattak be neki —csak később emlékezik, hogy a minisztérium kiküldötte — beszél hozzá. — Ha most leállnának, a szerelvény nem jut el Kazincbarcikára. — Rettentő nagy a hó, nem merem vállalni... — A vezető homlokát törülgeti, mert a melegben kiveri az izzadtság. A másik időközben cigarettára gyújt s miután mindketten leülnek, tovább beszél: — Ormospusztán a bányászok kénytelenek a földre dönteni a szenet. Nincs vagon. És a szén kell, jobban kell, mint az arany. .. — Indulunk. ★ Errefelé már megtisztították a pályát. Itt-ott fújta csak be a szél, de ezeken a kisebb akadályokon már könnyebben átjutnak. _Begördülnek Miskolcra. Kicsit időznek, aztán megint tovább. Észak felé dübörög a szprelvény. Viszi a vagonokat. A.két fütő szeme majd leragad. Izmaik a gép egykedvűségével mozognak. A vezető — miközben felváltva dolgozik velük — úgy nézi őket, mint az apa a fiait. Lelket kell verni beléjük. És most — ezt még senki sem látta tőle — ő kezd el dalolni. A vidám, oly régi, sokszor megunt, de mégis kedves nótát:' Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára. Kanizsai, kanizsai Állomásra. Nagy a nóta ereje. Az első fütő már rá is kontráz. S amig a mozdony mellett fütyül a szél, süvit a hideg, bent az embereket a nóta melegíti: Elől ül a masiniszta, . , Ki a gőzöst, ki a gőzöst Igazítja. Éjjel féltizenkettőkor futnak be Kazincbarcikára. Alighogy lekapcsolnak a szerelvényről, már a helyükbe áll egy másik mozdony s a negyven vagon folytatja útját. Ormospuszta felé, hogy ne kelljen a földre dönteni a szenet. ★ — Most aztán leszaladunk Miskolcig. Otthon meg az ágyba!.... Alig néhány órát szundikáltak s készülnek, hogy végre hazamenjenek, a mozdonnyal. — Mennek, Károly bácsi? — kérdi a szolgálatvezető forgalmista, Lövei Lajos, a mozdony- vezető Löveinek az öccse. —Megyünk. —Csak a mozdonnyal? — Elég azt is hazavinni. De ha adsz hozzá' valamit — a vezető arcán huncut mosoly fut végig — azt is elvisszük. Maga sem gondolja komolyan, amit mondott. De a forgalmista komolyan veszi. — Itt van Károly bácsi, 50 vagon szén. Elvihetnék Miskolcra. A vezető és a két fütő összenéz. Az első fütő bajuszához nyúl. A vezető önkénytelenül utánozza a mozdulatot s ő is megsimitja bajuszát. A második fűtőnek nincs bajusza, ő csak az állát vakarja. — Elvisszük. És elszivik az ötven vagon szenet, 1,300 tonnás szerelvénnyel indulnak Miskolcra. Hajnali hatkor hagyják el Kazincbarcikát, Még sötét van s csak akkor világosodik ki, mire beállnak a miskolci fütőházba. — Varga Károly mozdonyvezető, jelentem, megérkeztünk. Mert akikről eddig szó volt, azok a következők: Varga Károly munkaérdemrendes sztahanovista mozdonyvezető, Pócsik István első fütő és Bai István második fütő. Ez a három férfi kilencven órát töltött csaknem egyfolytában szolgálatban. Hóakadályokon vergődtek át, kínlódtak, fagyoskodtak, minden erejüket megfeszítve dolgoztak. Négy vonatot juttattak el rendeltetési helyére, megküzdve hideggel, hóval, fáradtsággal. Szilvási Lajos Ahih nem látnak tovább orruknál (Folytatás a 9-ik oldalról gyengeségének és a fegyverkezéssel járó erőfeszítések emberellenes, meddő hiábavalóságának. Rávilágít egyben a tőkés gondolkodás jellegére, mely a versengés mohóságában egyáltalán nem válogatós az eszközökben. Eden azonban nem minden alap nélkül kockáztatta meg ezt a lépést. Súlyos okai voltak, hogy a tőkés érdekeltségeket a maga oldalára hajlítsa. Angol üzleti körökre roppant mély hatást gyakorolt a berlini konferenciát közvetlenül megelőző látogatás, amelyet angol üzletemberek tettek a Szovjetunióban a kelet és nyugat közti kereskedelmi kapcsolatok tanulmányozására. Ezek az üzletemberek rendkívül előnyös jelentést tettek látogatásukról és valósággal uj távlatokat nyitottak fel az angol külkereskedelem fellendítésére, ha a szovjettel üzleti kapcsolatokat létesíthetnének. Kilátás nyílt arra, hogy Anglia a szovjettől 1 billió és 200 millió dollárra rugó megrendeléseket kaphatna. A Moszkvából nemrég visszatért üzletemberek beszámolója országos érdeklődést keltett. Úgy az angol alsóházban, mint a lordok házában élénken vitatták a kérdést és annak lehetőségét, hogy a Wall Street által Angliára erőszakolt külkereskedelmi tilalmat valamiképpen módosítsák. Az angol üzletemberek delegációjában harminchárom tag vett részt. A delegáció nem állt az angol kormány védnöksége alatt, de sem a kül- ügy-, sem a kereskedelmi minisztérium nem tagadhatta meg tőle a jóváhagyást. Azonnali üzletkötések a szovjettel közel 45 millió dollárra rúgnának s a jövőben az árucsereforgalom 400 millió angol fontra, azaz 1 billió 200 millió dollárra emelkedne. Az óriási üzletkötéseket azonban az angol kereskedelmi minisztérium nem engedheti meg, mert ezzel megsértenék az északamerikai szerződésbe, a NATO-ba tartozó országoknak a “stratégiai cikkek” exportja fölött gyakorolt ellenőrzését. Sem a Szovjetuniónak, sem a népi demokráciáknak nem szállíthat Anglia ilyen anyagokat és cikkeket. Anglia ipara és kereskedelme pedig súlyosan érzi a német piaci versenynek és az amerikai gazdasági pangásnak fojtogató nyomását. “Az 1 billió 200 millió dollár csak igen általános becslés eredménye — jelentette ki Derek Heathcoat-Armory, a kereskedelmi minisztérium államminisztere — mert a javasolt üzletkötéseknek a fele nem is tartozik a stratégiai ellenőrzés hatáskörébe”, és magát a látogatást a szovjetben “rendkívül hasznosnak” nevezte. Az angol közvélemény olyan tetszéssel fogadta a szovjettel való üzleti lehetőségeknek ezt a kilátását, amilyenre hivatalos helyen egyáltalán nem is számítottak és az angol kormány gazdasági politikáját valósággal zavarba hozta. Az üzletemberek azon meggyőződésüknek adtak kifejezést jelentésükben, hogy a Szovjetunióban valóban nagyszabású törekvést észleltek a fogyasztói javak termelésének fokozására és éppen ezért akarnak gépeket vásárolni Angliától, hogy ezt a szükségességet kielégítsék. A N. Y. Times londoni tudósítója, Peter D. Whitney, azt irta (februári?.), hogy a lordok házának befolyásos tagjai panaszkodnak, hogy a stratégiai listát voltaképpen sohasem hozták nyilvánosságra, sőt még a parlament elé sem terjesztették be. Viscount Elibank kijelentette, hogy felvilágosítást fog kérni a kormánytól, milyen “körülmények között mondták ki különben is a kereskedelmi tilalmat Oroszországgal, mert még erről a lépésről sem informálták soha az angol parlamentet.” Az üzletemberek egyébként kijelentették, hogy nem akarnak politikai nyomást gyakorolni a kormányra. J. B. Scott, az üzleti delegáció vezetője, aki egy villanykonszern eladási igazgatója, kijelentette, hogy “ez már politika, ez nem az én dolgom.” Mindazonáltal, tette hozzá,, “látogatásunk felderítő ut vált, hogy megállapítsuk, komolyan akarnak-e az oroszok üzletet kötni velünk. Semmi kétség: valóban azt akarnak?’ Ilyen előzmények után érthető csak meg igazán, miért folyamodott Anthony Eden, angol külügyminiszter ahhoz, hogy az angol üzleti körök száján ilyen politikai-gazdasági mézesmadzagot húzogasson, csakhogy rábírja a tőkéseket Németország sürgős felfegyverzésére.
