Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)
1953-08-20 / 34. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ August 20, 1953 KÉKES, áttetsző pára terült a kis hegyi falula. Hajnali három. Az erdő felől a szakadozó tejfehér köddel édes szamócaillatot ciháit a szél. c Az öreg Tömös András beleszagolt a levegőbe. — Meleg lesz — morogta magában. Csöndesen állt még egy darabig, aztán hátramordult a nyitott konyhaajtó felé: — Jössz má’ Terus?! Takaros, nyúlánk asszonyka bujt elő. Mellén megfeszült a világoskék blúz. Alak-| jának formás vonalát ellágyi- totta a szive alatt viselt teher. — Nem gondolta meg, apám? Hogy bírjuk meg ketten? Az öreg nem válaszolt. Le- gényesen vállára lendítette a kaszát és megindult. Az asz- szony meg vállát rándítva, utána. Szótlanul ballagtak ki á meredek, kanyargó utón a határba. Hömös bácsi beállt a tábla szélére. Végigtekintett a keskeny, hosszú parcellán. A súlyos kalászok alatt kecsesen hajlott a búza szára. Az öreg szivét hirtelen iigy megszorongatta az öröm, hogy a szeme is beleködlött. — No, akkor isten nevében! Tempósat suhintott — olyat, mintha nem is hetvennégy, hanem huszonnégy éves lenne... Lassan-lassan múltak az órák — és beköszöntött a hőség. A levegő szinte cseppfolyóssá sűrűsödő!^;, látni lehetett, miként rezeg. Csönd volt, még a madarak is elbújtak valahová. Csupán tulnan, a domb mögött, a tszcs földjén brummogott álmositó egyhangúsággal hajnal óta a traktor, a kévekötő-aratógéppel. Az öreg leikéből kiszikkadt már az öröm és a szilaj ság. Barnáraégett madárarcát sűrűn belepte a veríték. Sovány inas háta megfeszült, mint az uj, kiálló lapockájához lucskosan tapadt az ing. Haj nem szégyelné magát menye j előtt, hát már régen megállt! Negyvenkét kereszt (Elbeszélés) volna pihenni. De igy csak( megy, megy ólmos tagokkal előre. Terus esetlenül halad mögötte. Nehézkesen egyenesíti derekát, meg-megbotlik és egyre jobban elmarad. Torkát kaparja a sirás. Úgy érzi, hogy végtelen távolságban van tőle az öreg, és soha nem fogja már utolérni. Rémület szállja meg. Szive a nyitott blúz alatt hevesen ver. Kapkod — megbotlik és elesik. — Apám! i Az öreg riadtan fordul meg j a kétségbesett sikoltásra. Eldobja a kaszát. — Csak nem jött el az órája?! — nyilai fneg benne a gondolat —: korai lenne na-| gyón! Az asszony válla görcsösen rázkódik. Ilüpögve ejti a szavakat: — Nem bírom, apám... Tömös látja, hogy nincs baj, aggodalmát palástolva érdesen szól rá: — Ne ríj tej Az anyád mindenit! Mit ijesztgeted az embert. Az asszony felül, könnyei megállás nélkül csorognak. — Maga idős, én meg ilyen állapotban vagyok.. . Minek erőltetjük. Be kellett volna lépnünk őszön a tsz-be. .. nem igy állnánk. Erre már komolyan méregbe gurult az öreg. —Kárálsz akár a jérce, de: annyi eszed sincs, mint egy j kéthetes csibének! Nem kin-J lódnánk, ha itthon lenne az én kis unokám! Csak megköpné a markát, oszt kész... Dehát elvitték katonának — a többit meg ki bánja?! Terus zokogott, de az öreg csak szaporázta tovább. — Ilyenek a mai fiatalok! Bőgni azt tudsz. Anyád utolsóórás volt, de még akkor is kapált. Ott szült meg téged a dinnyeföldön — mégse ejtett zokszót! Kifulladt a heves beszédtől. Felmarkolt egy csomó kalászt. — Idenézz, micsoda búza!, Öt éve nem termett ilyen. Ha j itt fordulok föl helyben, ak-; kor sem hagyom, hogy lábon kiperegjen! Megsimogatta az asszonyka vállát és szelidebbre fogta a hangot. — Ne rij má’! Nekem se könnyű. Gyere, majd lassabban haladunk... Az asszony felállt, Megindultak újra. Az öreg görcsösen szorította a kaszanyeiet, j mereven lépkedett, akár a gólya. Terus egyenletesen haj-1 ladozott. Néha könnyeit mo-j hón szippantotta fel a tapló-1 száraz tarló. • A LöVÉSZZÁSZUóALJ hazafelé tartott a menetgyakor-1 latról. Vagy 20 kilométert' megtettek már s körülbelüli 6—8 kilométer maradt még: hátra. A. harcosok a szokott-j nál is jobban elfáradtak. Ho-j gyisne! Ezeket a hegyeket megmászni nem gyerekjáték. | Hát még, amikor ájult hőáég' sulyosodik a földre, s a leve-j gő óraszám meg se lebben. | A 4. század parancsnoka1 hegynek fel, toronyiránt ve-] zette egységét. Megállt az' erdei ösvény kanyarulatánál és homlokát törölgette végignézett a hosszan elnyúlt századon. A harcosok némán, ösz- szeszoritott fogakkal, de tem-( pósan, egyenletesen menetel-j tek. — Fáradtak ,— állapította meg magában a fiatal tiszt. Igen, a katonák már olyan állapotban voltak, amikor az embernek sem beszélgetni, sem dohányozni nincsen kedve. Amikor dühösen szorítja a nehezedő puska sziját, má-j sik kezével belemarkol a hátizsák hevederébe, és szomjasan, tele szájjal szívja a le- ] vegőt. Amikor az ember legszívesebben ledobálna mindent a földre és mozdulatlanul elheverne az árnyékban. A parancsnok aggódva néz-| te a szivének oly kedves, jól- j ismert arcokat. A 2. szakasz éléi) Perjesi, az óriásterrrietü golyószórós ment. H'etykén, vállravetve súlyos fegyverét két fejjel kimagasodik a sorból. Egyik lábát óvatosan emelgeti —: ugylátszik bántja a csizma. Valamivel hátrább Kozsik —a szakaszagitátor. Jóeszü, csak egy kicsit lobbanékony ember. (Ezért szeretik őt bosszantani.) — “Bogaras” — igy becézik a században. Nem mintha bolondos lenne, hanem, mert szenvedélyes rovargyüjtő. Van odahaza egy kislánya, annak szedi a tücsköket, bogarakat. Fújtat, zihál, vörös az arca. De lám, most is kilép a sorból, kotorászik az avarban- és menetközben süllyeszti a gyufásdoboz-börtönbe az újabb “áldozatot”. Mond valamit és körülötte egy pillanatra hangos nevetés csendül. Fáradtan lépked Varga, a szigorú rajparancsnok, aki mindig oly szépen tisztítja fegyverét. És jönnek egymásután izzadtan, lihegve, de rendületlenül, az örökké zsörtölődő kis Balogh, a rendetlen Horváth, Torók, a mesterlövő és a többiek. Hirtelen szélroham támad sötétedni kezd az ég. Vihar készül. Végighullámzik a sorokon a vezényszó: — Zárkózz fel! Ä harcosok szaporábbra fogták a lépést. Kijutottak az erdőből a szántóföldek szélére. Ott .meneteltek éppen a Tömösélo földje mentén. A fiatal tiszt szánakozva nézte a különös aratópárt. — Na, ezek is szépen állnak. Éjfélre sem készülnek el, addigra meg a vihar alaposan kicsépeli a gabonájukat. De hogyan is lehet ezt egy öregre meg egy asszonyra bizni! Segíteni kellene... — De elkergette a tolakodó gondolatokat: — A fiuk fáradtak, éhesek... Hátamögött a században sugás-bukás támadt. — Milyen szép búza! — Kárbavész! — Szegények... — Szőni kéne! — Szólj te! — Én? Úgy sem engedélyezi ... Perjesi jött előre futólépésben: — Hadnagy elvtárs, kértun engedélyezze, hogy segítünk ezeknek az elvtársok- nak. A hadnagy legszívesebben magához ölelte volna az izzadt, kipirult arcú, behemót fiatalembert, akinek szeméből néma könyörgés áradt. Melegség, jóérzés öntötte el, de szigorúságot öltött magára. — század kimerült Perjesi elvtárs. Ha megállunk. . . — Hadnagy elvtárs jelen- , tem: egyikünk se fáradt! — Jó. Ha van önként jelentkező, engedélyezem. De van egy kikötésem: kaszálni én fogok! Eltávozhat. Perjesi .tisztelgett, megfordult és futni kezdett. — Engedélyezte! Engedélyezte ! S a század — mintha csak vezényszóra történt volna — raj vonalban megindult Tömö- sék felé. • TERUS igyekezett, de délutánra mégis messze elmaradt az öreg mögött. Két óra felé a gabona harmadrésze már aT földön feküdt, de az asszony csak kis részét tudta kévébe kötni. Tömös András körül elmerült a világ. Mar nem érzett fájdalmat, fáradtságot. Szive úgy dörömbölt, mintha ki akarna ugrani mellkasából, de feje csodálatosan tiszta volt. Csak egyet látott, hallott, érzett: a búzát. Emlékezetében rég elfelejtett gyermekkori képek villantak fel. Mosolygott, de nem tudta, miért mosolyog. Riasztó csattanással dördült az ég. Terus már futott is feléje. — Apám! Vihar lesz! Úgy nézett körül az öreg, mint aki bóditó, mély álomból ébred. És akkor megér(Folytatás a 16-ik oldalon) BETTY SMITH: FELHŐKARCOLÓK ÁRNYÉKÁBAN (Regény egy amerikai csalán 'letérői) Copyright 1952 Karper Bros. E regény eredeti ríme: A Tree Grows In Brooklyn. Fordította Kilényi Mária Harper Bros. engedélyével közöljük. Francié észrevette, hogy túllőtt a célon. Utálta magát. Állandóan motoszkált benne valami és ilyen szörnyűségeket kellett neki állandóan hazudni. A tanítónő lehajolt a gyermekhez s átölelte. A szeme megtelt könnyel. A gyerek ezt észrevette és egyszerre megtört. Valami fojtogatta a torkát. Keserves bünbánatot érzett. — Egy szó sem igaz az egészből. Én ettem meg a sülttököt. — Tudtam, fiacskám — mondta a tanítónő. — Kérem, ne tessék intőt küldeni haza — könyörgött Francié. Eszébejutott a hamis lakáscím. — inkább minden nap bentmaradok az iskola után áz osztályban és. . . — Nem büntetlek meg. Nem hazudtál. Csak nagyon élénk a képzeleted. A tanítónő barátságosan elmagyarázta a kislánynak, mi a különbség a hagugság és a mese között. Az ember gyávaságból vagy komisz- ságból hazudik. A mesét csak kitaláljuk, az éppen meg is történhetett volna. — Te másként mondtad el az esetet, mint a valóságban történt. Úgy mondtad el, ahogyan a te véleményed szerint történnie kellett volna. Nagy teher szakadt le a kislány leikéről. Utóbbi időben uj szokást vett fel: állandóan eltúlozta a dolgokat. Nem úgy mondta el, amint történt, ahogy az az igazságnak megfelelt, hanem kiszínezte az eseményeket s izgalmas bonyodalmakat, szőtt belé. Katiét bosszantotta lányának ez az uj szokása. Állandóan korholta Franciét, mondja mindig a színtiszta igazságot, ne meséljen neki. De Francié erre képtelen volt. Muszáj volt mindig a puszta igazsághoz valamit hozzátenni. Katieben is megvolt ez a hajlam. Szerette kiszínezni az eseményeket; Johnny pedig valami álomvilág-félében élt. És mégis, kislányukból h akarták irtani. És nem ok nélkül. Az ember is, az asszony is élénk fantáziával volt megáldva. Keserves, nyomorúságos szegénység volt az életük. Képzelőerejük azonban rózsaszínűre festette ezt a keserves nyomorúságot. így tudták csak elviselni ezt a rettenetes életet. Ezzel mindketten tisztában voltak. Katie sokszor gondolta, hogy az élnk fantáziájuk miatt nem tudnak világosan gondolkodni: nem úgy látják a dolgokat, mint ahogy a valóságban vannak, a maguk szörnyű ridegségében. Ha nem ilyen élénk a fantáziájuk, rég megundorodtak volna ettől az élettől. S utat- módot találtak volna, hogy javítsanak helyzetükön. Francié nem felejtette el, amit a kedves tanítónő mondott neki. — Ugye, kislányom, te állandóan meséket találsz ki magadban s aztán úgy mondod el, mintha az, amit te elképzeltél, mind igaz volna. És erre a legtöbb ember azt hiszi, hogy irtózatosan hazudsz. Mit gondolsz, miért? Mert az emberek többnyire másként látják az igazságot, mint ahogy te azt magadban elképzeled. Ha legközelebb megint történik veled valami, mondd el pontosan, úgy ahogyan történt. Aztán ird le magadnak, hogy a . te véleményed szerint hogyan kellett volna a, dolognak történnie. Kislányom, ha beszélsz, mondd mindig az igazságot. A mesét pedig ird le. Akkor nem fogod a kettőt összekevernni. * Kitűnő tanácsnak bizonyult. A magányos gyermek lelkében összekeveredik a valóság és a fantázia. Francié számára annyira egymásba- folvt az eleven és az elképzelt világ, hogy maga sem tudta, mi igaz és mi mese. A tanítónővel való beszélgetése után kis történeteket kezdett irogatni, erről-arról, amit látott, amit érzett, amit tett. Idővel meg is tanulta az igazmondást: éppen csak hogy ösztönszerüen kissé kiszínezte a tényeket. Tiz éves korától fogva Írással vezette le belső feszültségeit. Hogy mit irt? Nem fontos. Irt s már az első kísérletek megmutatták neki a választóvonalat a* valóság s a képzelet birodalm; között. Irt, s már nem kényszerült hazudni. Igen, Francié már az Írásban élte ki a fantáziáját. Ha valaki meg nem tanítja erre, ílv korán, felnőtt korára bizonyára hazug eml vált volna belőle. (Folytatjuk)
