Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)

1953-12-31 / 52. szám

December 31, 1953

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

11

Jelentés egy kolozsmegyei faluból

— Erdélyi riport —

Irta: ASZTALOS ISTVÁN

RITKÁN marad meg a novemberi hó. Most is pénteken lehullott és vasárnap reggel már csak a teteje volt hó, az alja csupa viz, locs-pocs. Autón megyünk, de úgy érzem, mintha motorcsónakon ülnék: reng-ring, himbálódzik a kocsi s magasra felvágja a vizet. Mintha nem is országúton, hanem a Szamoson haladnánk Boncida felé.

A tartományi népnevelővel, meg a soffőrrel ülök a kocsiban, s bár a népnevelő okos tanácsokkal igyekszik szolgálni, nem tudok figyelni a szavaira. Bólogatok ugyan: — igen, értem, rendben van... — de közben mind csak arra gondolok izgatottan, hogy is lesz ez az egész dolog, ez a bpncidaiakkal való találkozás. Hiszen ismerem én őket. Dolgoztam én szamosvölgyj napszámosokkal /eleget s azok között bizonyára akadt egykét bocidai is, csakhát az régen volt, még ifjúságom idején. Most meg tartományi képviselő- jelöltnek javasoltak a saját körzetükbe. Igyekszem hát visszaemlékezni rájuk, de csak magas- tetejű szalmakalapjukra, kék szemükre és örökké csendes hangjukra emlékszem. Meg arra, hogy milyen nehezen éltek s hogy ilyenkor tél elején csapatostól hagyták el falujukat s mentek munkát keresni, hogy ne egyék föl a család elől azt a kicsi élést, ami nyáron termett, hogy valami kis pénzt is szerezzenek.

Arra riadok, hogy a kocsi előtt az útról, lomha varjak lebbennek fel; egész sereg varjú. Kavarognak a légben, mint a pernye, majd károgva szállnak a Szamos melletti berek felé. A berekben hatalmas nyárfák magasodnak. A nyárfák között gyönyörű épület áll.

— A grófi kastély... — mutat oda a népnevelő. — Gróf Bánffy nyúzta itt a népet — magyarázza.

Közben az autó beszalad a faluba s egy falka lúd gágérozva repül fel az útról, egyenesen neki a Szamosnak. Mint valami kis hidroplánok hasítanak bele a vízbe, aztán körbecsődülve varizsál- nak. Lehet, szidják az autót, amiért rájuk ijesztett.

Átmegyünk a Szamos-hidon, el a malom, majd valami templom mellett s végül megállunk a Néptanács előtt. Megérkeztünk. Délután három órakor van a találkozó s még csak tizenegy az óra. Legalább van időm körülnézni.

JÁROK egyet a faluba, aztán egy órakor a néptanács-elnökkel, — lakatos volt —, meg az alelnökkel, — boncidai szegénypasaszt — s még másokkal összeültünk megosztani a dolgokat. Elmondták mindazt, amit tudnom kell Boncidáról. íme a boncidai helyzet:

ötezer lakosú község, hatvan százaléka román, a többi magyar. Gépállomása van és kollektív gazdasága. A község lakosságának majdnem a fele — ötszáz családból kétszázharminc — kollektivista. És példamutató a boncidai kollektiv gazdaság. Az idén egy munkanapra öt kiló búzát nyolc kiló kukoricát, ezenkívül zöldséget, krumplit, napraforgót, szénát, gyümölcsöt osztottak szét a tagoknak, ráadásul négy lejt.

— Jegyezze fel, elvtárs — biztat Rus Tódor, a néptanácsi alelnök. — Campian Ioanicanak négy- százhuszonkilenc munkanapja volt ebben az évben. Most számítsa ki, mennyit kapott osztáskor. Egy gyereke van s a felesége.

Kiszámítom: 21 mázsa 45 kiló búzát, 34 mázsa 32 kiló kukoricát s 1716 lej készpénzt, azonkívül zöldséget, krumplit meg másegyebet. Három hektár földdel ment be a kollektívába s mint magánparaszt három év alatt sem tudott volna ennyit termelni.

Rus Tódor bólogat.

— Sok minden függ a vezetőségtől barátaim. Ha érti a dolgát, meg ha a tagok dolgoznak, akkor nincs hiba. Veres Aurél a kollektíva elnöke, de jó elnök — mondja meggyőződéssel.

Ezt az is igazolja, hogy három év alatt nyolc kollektivista épített magának uj házat. Azelőtt földhözragadt szegények voltak.

Megtudom azt is, hogy hételemis iskolája, meg emeletes internátusa van a falunak. 650 gyermek tanul a román és magyar tagozaton s ezek közül 120 kap ösztöndíjat. Az internátusbán koszttal látják el a gyermekeket. Villany is van a faluban. Rádiósitották a falut. Háromszáz házban van hangszóró. Harmincnyolc boncidai gyermek jár a kolozsvári szakiskolákba; 12 szegényparasztnak tiszt fia van néphadseregünkben.

— Azt majd elmondják a többiek a gyűlésen — vágja rá nevetve Rus Tódor.

A néptanácsi elnök azonban elmondja, hogy a legnagyobb hiba az, hogy a kollektíva nem gazdálkodik elég előrelátóan. Nem igyekeznek bővíteni, gazdagítani a gazdaságot. A tagoknak egyelőre még csak az a fontos, hogy sok legyen a járulék. Nem gondolnak beruházásokra, mondjuk: disznóhizlalásra, tehenészetre, tyukászatra. — Meg aztán a fa kérdés ... De ezt úgyis meghallja majd a gyűlésen — teszi hozzá légy intve.

A KULTUR otthonban volt a gyűlés, illetve a jelölt és a választók közötti találkozó. S bizony reámnézve valahogy csalódással kezdődött. Ugyanis mikor bementünk, alig voltak százan. — Nem nagyon tolonganak, hogy engém lássanak —fanyalodtam magamban. Az elnök azonban elmondta, hogy a hó,miatt a pásztorok behozták a nyájat, most választják szét, s a gazdák odamentek a juhokért.

Miután megköszöntem a bizalmat, hogy jelöltüknek javasoltak s elmondtam mindazt, amit szükségesnek tartottam elmondani, arra kértem a boncidaiakat, mondják el mindazt, amit ők is szükségesnek tartanak elmondani. Beszéljük meg a bajokat, s próbáljuk azokat közösen megoldani.

Elég hosszú csend támadt s ahogy ott ültem, éreztem, hogy megnéznek alaposan, mérlegelnek, szinte körül tapogatnak a pillantásaikkal.

Az első sorban egy már idősebb macskabajuszu paraszt ült, összehúzott szemmel hallgatott egy darabig, majl pislogva körülnézett, mintha csak azt mondta volna: — Na, nem szól senki? — Végül is rászánta magát s felállt.

— Mi nem sokat tudtunk magáról eddig, legalább is én. Csak aztán a fiam elhozta a könyvét, amit rólunk irt volt; aztán úgy gondoltam, megfelelő. Egyelőre csak ezt akartam hozzászólni — ravaszul körülnézett. — Majd egyebet is fogok, csak elébb szólják más. — Azzal leült bölcsen.

Rögtön kiáltozni kezdtek.

— Szólják csak, Feri bá! Nézz oda, de okos. . . Üdvözli a megjelentet, aztán leül s a javát elhallgatja. Álljon fel s mondja, ha van mit...

De az öreg oda se nézett, ült megelégedetten, sőt büszkén.

Ekkor a hátulsó sorokból felállott egy még idősebb ember s odaszólt, hogy ő Bozsodi Aladár kollektivista, szót kér. Kissé pöszén, selypítve beszélt s hiába szólt rá az elnök, hogy ne cifrázza; nem kell itt olyan hivatalosan; azért igyekezett megadni a módját.

Tisztelt gyűlés, már én azt mondom, ismerünk olyan képviselőt, akit amig meg nem választottunk, addig azt is ígérte, amit senki sem kivánt tőle. Aztán mikor megválasztottuk, utána sohasem láttuk a faluban. Hát ezt csak azért mondom, hogy a tisztelt elvtárs igaz, nem ígért semmit, de arra kérjük, keressen fel a választás után is minket, mert mi akkor is szívesen látjuk.

Bólintott egyet.

— Na, ez egy. Most meg tisztelt gyűlés, birá- ILLYÉS GYULA:

A KÉSŐ TÉLRE

Mikulás napja... Gyerekkorunkban tél volt ilyenkor;

zuz-lepte hegyről jöttünk,, kezünkben fonott-üveg bor;

csusszands ellen feszült az ember botja, meg izma;

fagyot roppantott a kerékvágás jegén a csizma —

Most meg itt zölden rezeg a fénybe, virul a rózsa.

Parázs nap, kék ég. . . mintha csak délre utaztunk volna.

De jó is volna, mint már tudósi nyelven is mondják,

dél felé mennél éghajlatoddal, kis Magyarország!

Jó volna, hogyha — mit oly jól kezdett Árpád meg Ábnos —

közelebb jutnánk, fényre-sóvár nép, az örök nyárhoz!

.. .Jó volna, — be jó hinni egy jelre betegen, ősszel:

meleg, nem fogysz el, nap, nem ürülsz ki, tél, sose jössz el!

lom a néptanácsot. Mert miféle néptanács az olyan, aki engedi, hogy naponta öt kilométert járjon a dolgozó nép. Ugye, a kollektívánk inne r van a Szamoson, a földje meg túl, aztán az a Prekov-féle hid meg ott áll javitatlanul. Ember sem mehet át azon, nemhogy szekér. így aztán hajnali négykor indulj el, hogy ötre a földeken legyél, hogy megfoghassad a munka nyelét, fiát én azt mondom. . .

De nem tudhattuk meg, hogy mit akart még mondani Bozsodi elvtárs, mert Feri bá az első sorból már talpon állt s az ötszál bajusza is rezgeti az indulattól.

— Na, lássátok emberek! E-z itt a hiba. Ezt akartam én elmondani. Hát csak a kollektíva kelt kerüljön? Mi már nem számítunk? Hóhó, elmúlt az még augusztusban, hogy velünk nem kell törődni. Mink is olvastuk a határozatot! Aztán miért nem hívtok már a kollektívába, he? Nekünk is van oda jogunk. Akkor mehetünk be, amikor akarunk.

Diadalmasan nézett szét a nagy "csendben.

Valaki dühösen kiáltotta oda.

— Akkor hát, miért nem akarsz jönni? Szóiot- tunk ügyi? De akkor csak ugráltál, hogy nein kényszerithetünk téged.

Az öreg Feri bá csak legyintett s leült.

— Ez is hibás, az is — súgta oda nekem Rus Tódor — azok nem szívesen vesznek be újakat, mert önzők; ezek meg, mig a világ mind csak ingadoznának...

Az elnök felállva csittitotta az embereket.

— Csendesebben, hé, csendesebben!

De csak akkor csitult a lárma, mikor bejelentette, hogy a hídról kíván szólni.

— Szóval, a néptanács csinálja meg a hidat, azt mondta Bozsodi elvtárs. Vagyis menjek ki az alelnök elvtárssal, meg a titkár elvtárssál s csináljuk a hidat. Bozsodi elvtárs meg nézné ugye* hogy csináljuk. Ht, emberek, nem azért tettetek ti ide minket, hogy hidat csináljunk! Menynyit könyörögtem, hogy megvan az anyag, csak önkéntes munkát adjatok, de senki sem jött, hogy hidat akar javítani. Szóval az anyag megvan, emberek, de nem merem kivitetni a Szamos mellé, mert. amig ti önkéntes munkával jösz- tök, addig mind kirügyeznek a gerendák, vagy méghamarabb a fahiány miatt elhordják a “tisztességes” emberek s eltüzelik. Szóval ezért nincs meg a hid, — fejezte be nyugodtan s azzal leült.

Hát erre szólani sem lehetett egy darabig. Végűiig a nagy csendben felállt egy szélesvállu ember, Ruian Petru, a gépállomás sztahanovistája » az ottani alapszervezet nevében ezt mondta csendes szóval:

— Barátaim, a boncidai gépállomás dolgozót

vállalják, hogy holnap reggel nekifognak s a legrövidebb időn belül kifaragják a pilonokat, azonkívül a hídhoz szükséges vasmunkát is elvégzik.

Erre még nagyobb csend lett s ebben a csendben állt fal aztán Deményi György kollektivista c a boncidai kollektiv gazdaság alapszervezete névé!ion bejelentette, hogy a hid megjavítása érdekében 40 ökörigát és 60 napszámost váüal a kollektíva.

— Akkor holnap reggel ott lesz az anyag is

a viz partján — jelentette be az elnök.

Eg;, r■ ük ember felvetette, mivel Boncidáa a krumplit még virágjában elverte a ragya, most ho y a !•• k beszolgáltatni a krumplit. Megvitatták ezt is-ß úgy döntöttek: kérni fogják a tartományi, hogy krumpli helyett, kukoricát, búzát, vagy egyén terményt adhassanak be.

De .köbben a fa kérdést vetették fel. Nincs

elég tüzclőfa Boncidán s ami van, az is nyárfa meg fűzfa.

t—A fa sir a tűzön, az asszony meg a tűz mellett, hogy nem tud főzni — magyarázta az alelnök. — Gróf Bánffy annak idején eladta az erdőket, a fakitermelő cégek pedig kopaszra pusztítottak mindent s nem ültettek helyébe másikat. Ez az igazság, emberek — mondta. — Fő, hogy már nő az uj, azt kell most dédelgetni.

Már sötétedett jócskán, mire végére értünk a gyűlésnek. Nem tudom, meg voltak-e elégedve velem, mint jelölttel a boncidaiak,' én azonban nagyon meg voltam velük. Megfontolt, közösségi emberekként láttam őket viszont, akik a fejlődés utján járnak: s ha még számtalan hibával is, de csirájában már látom az egyre erőteljesebbe a kibontakozó szocialista falut.