Amerikai Magyar Szó, 1953. július-december (2. évfolyam, 29-52. szám)
1953-11-19 / 47. szám
12, amerikai magyar SZÓ November 19, 1953 MIT TUD A KATONAI ELME Irta: BÓDOG ANDRÁS A JÁRÁS KÁDERE Előadást tartottam az egyik Most tessék elképzelni, mikönyvtáros iskolán. Gyarló ember vagyok, hiúságom nem szereti, ha hallgatóim hangosan horkolnak. Márpedig éppen orrom előtt, a legelső sorban elaludt egy férfiú. Szép, őszhaju, nagybaj uszu bácsi, orrán előre- csuszott a drótkeretes szemüveg. Feje időnként előrebukott, mintha bólogatna, a ceruzája legurult a földre. Többen vigyorogtak, az iskolavezető pedig megbökt,e a vájlamat: — Ne vegye rossz néven... nehezen bírja a tanulást az öreg. — Nézze, Sümegi bácsi, — mondtam neki óra után. — Én igazán nem akarok beleavatkozni a rriaga dolgába, de ha egyszer ilyen nehezen tanul, minek jött el, az iskolára ? — Hát tehetek én róla?— válaszolt panaszosan. — Hiszen én megmondtam a Kolompár munkástársnak, hogy gyenge a szemem, még a tehenészet, ment valahogyan, de azt a ménkű sok könyvet én nem bírom. . . — Maga tehenész volt? És most könyvtáros akar lenni? — Nem kérem. Én sosem voltam tehenész és nem akarok könyvtáros lenni. Énnekem községi csősz a becsületes foglalkozásom. De mivelhogy már hatvanöt esztendős elmúltam és az egyik lábamra rokkant vagyok, hát most én volnék a járás kádere. — Micsoda? — Hát akit iskolára küldenek kérem. — Bocsásson meg, de nem értek egy büdös betűt sem. — Pedig egyszerű. Tetszik tudni, mindenféle leirat szokott jönni a tanácshoz. Hogy aszongya, két ember beküldendő könyvelői tanfolyamra. Meg, hogy januárban állategészségügyi továbbképzés lesz. Azután kell egy* káder színjátszó csoportvezetőnek. Még a régi ferencjóskai békevilágban is, az úri Magyarország évi bevételének felét költötte katonaságra. A hadsereg úgy tündökösitette az országot, mint ahogy egy valódig hamisítatlan, ragyogva csillogó gyémántutánzatos üvegből készült, terebélyes diadém ékesít egy rikító, de viharvert selyemruházatba öltözött hölgyeményt, kinek nyakán a vastag rizspor csak félsikerrel takarja a ráncokat és a piszkot; szoknyája fodrai között ügyetlenül összeöltött szakadások bujkálnak és a gyanús tisztaságú alsószoknya félujjnyire kicsüng egyik oldalt. Mindazonáltal az ország “magyaros nyíltsággal” és csendőrök segítségével megválasztott képviselői minden évben tüntető lelkesedéssel szavazták meg pártkülönbség nélkül a katonai kiadásokat, mert a haza védelme az első és az adót meg amugyis a városi “hazátlan bitangok” béréből húzták le, meg kivetették a föld katasztrofálisnak csúfolt tiszta jövedelmére,' amely csudálatosán egyre kisebbedett a földbirtok növekedésével, de hatalmassá nőtt a nincstelen félholdakon. Isten tudja, hogy is esett, hogy ami másodnövés ü csemete-erdő volt az adókönyvekben, azon termett a nagybirtokos legjobb szőlője, kukoricája és dohánya, de a mezítlábasok futóhomokján az adóhivatal mindig gyümölcsfának és szőlőtőkének látta meg a sínylődő ökörfarkkórót és hogy tudatlanságában a paraszt arról még nem ^szedte a bibircsókokat as'zuszőlő gyanánt, az az ő baja volt, de nem ok arra, hogy1 emiatt az állam megrövidüljön az adóval. Aztán ott voltak a mindenféle fogyasztási adók tán: százféle dolgon is, mint petróleum, gyufa, lámpabél. szesz, j dohány, só, de olyan ügyesen elrejtve, hogy csak az fizeti, aki megveszi és szidhatja az árát, de akit a doktor eltiltott sótól, dohánytól, szesztől és korán lefekszik, meg se érzi. Azt meg mindenki tudja, hogy a zsidók forgolódnak legtöbbet, hát csak fizessék a forgalmi adót, amely úgyis azt terheli, aki boltban vásárol. A munkabérek színvonala bőven gondoskodott arról, hogy ilyesmit munkás és dolgozó ember ne tegyen sokszor és ezzel megkimélődött, hogy sokat fizessen forgalmi adóban. A paraszt pedig, ha kukoricáját maga megdarálta magának és krumplin meg kásán élt kenyér helyett, elkerülte az adót, mert húst úgyse engedhetett-meg magának és ha egy emberéletben egyszer csizmát, vagy nadrágot vett — hát azt a három százalékos adót kibírhatta az olyan ember, aki mindenáron uj csizmában akar parádézni. A katona mindig kétfajta. Az egyiknek ez a mestersége, ezért “meldige hozzam”, “tiszt urnák jelentem alásan” a titulája, mindenféle magas rangot visel és szép egyenruhát, melyet kedvelnek az urihölgyek, hivatásból szereti a hazát és beleadja a sok észt és katonai tudományokat a hadseregbe, amiért jó fizetést húz. A másikfajta katona a fiatalembei’, akit az állam besoroz közvitéznek, még a békevilágban is, két évre, három évre, ha tetszik neki, ha nem, hogy “haptákkal”, “rekcummal”, “linkcum- mal”, “kertajtóval” egyik vagy másik nyelven tanulja védeni a hazát és szalajtsa az ellenséget, ki és amikor jön, ha jön. Mint minden hadsereg, a ferencjóskai hadereje is ig.v tevődött össze a nagy katonai elmét viselő, kackiás tisztek-j bői, generálistól- lefelé, akik hivatásból, fizetésért működtek és bakának, tüzérnek, huszárnak befogott fiatalokból, akik muszájból napi hat krajcárért szolgáltak. Hogy mi volt 3 esztendős idővesztegetés a parasztlegényeknek vagy fiatal munkásnak, aki csak most jutott a sorba, hogy igazi segítséget jelentett volna a családnak és először kereshetett volna felnőtt béreket, azt könnyű elképzelni annak, aki tudja, mit jelent ez, ahol minden krajcár számit. Ámde a haza védelmére kellett készülni komiszkenyéren, cigória- kávén, köménymagoslevesen, szalutálást gyakorolni, fogkefével padlót súrolni, negyven kilós felszereléssel masírozni naphosszat, ha kellett, hát nem, mert a főhadnagy ballábbal kelt fel. Azonban a rengeteg kiizzadott védelmi kiadásoknak nagyon csekélyke része költődött el a közvitéz puskájára, béleletlen, de annál ritkább szövésű ruhájára és kosztjára, amely az előbbemlitett komiszon és löttyökön felül krumpli meg bablevesből állt, egyszer-kétszer hetekint csirizt kapott, amit a reglama főtt tésztának csúfolt meg és vasárnap az ebéd húsleves volt, amelyben ott úszkált valamiféle özönvizelőtti négylábú teremtés cupátkájának mutatványos darabkája. A katona szegesbakkancsa se kerülhetett sók pénzbe, hacsak a gyáros rokonságban nem volt a manipu- láns őrnagy úrral, vagy másvalami nagyfejüvel, de akár rokonság, akár komaság .volt, akár nem, a katonai lábtyü mintha csak a reglama előírta volna, mindig teljesen elégetett és hasznavehetetlen, rothadt bőrökből került ki, tovább azonban a baka- lábán nem rothadt, mert nem állt meg benne a sárié és viz, hanem ahogy befolyt, úgy szélien ki is szivárgott belőle. A sok katonai pénz a berendezkedésekre, védelemre és azoknak a fizetésére ment el, akiknek nagy haditudománya és katonai elméje éjjel-nappal azon' dolgozott, hogy előkésZWljenek a védelmi háborúra, fmert a háború mindig védelmi, tudvalevőleg), nehogy aa ellenség, kies mikor jönni talál* kéezületienüt-tftiálja m országot* Az olvasónak jelenteTsudássan. zaékHge hozzám, a ménkű sok könyv. Ha tetszene egy jó szót szólni az érdekemben, hogy most már küldjenek valami fiatalabbat . . . Két héttel később valóban elutaztam F. járási székhelyre. Az első embgr, akibe botlottam — Sümegi bácsi volt. Ragyogott a boldogságtól. — Nem kell már Semmit csinálni, — mondta. — Képzelje, alig hogy maga elment, jött a postás, táviratot hozott a járástól, hogy vizsga után haza se jöjjek, hanem indulás egyenesen Zsám- békra, gépi zabhegyező tanfolyamra. Most tessék mondani, minek nekem a gépi zabhegyezés, amikor még kézzel se szoktam. No, mondtam magamnak, mert hogy- amióta ezt a sok tanfolyamot végzem, néha már magamban szoktam beszélni, mondom, no, Sümegi, terajtad csak a csoda segít. És ha hiszi, ha nem, gyütt is a csoda. Éjfélkor felvernek, megint távirat. “Zsámbékra ne menjen, holnapi vonattal hazajön, nálam jelentkezik, Kolompár.” Persze másnap felülök a vonatra, még gondoltam, nyavalyát megyek én egyenesen az oktatási osztályra, előbb bizony hazamegyek az anyjukhoz, biztosan főzött valami jót. De ez a Kolompár ott, vár a vasútnál, rámveti magát. Egés^ ki van kelve a képiből. Azt mondja: “Sümegi bácsi, baj van. Össze kell hivni a tanfolyamot végzett hallgatók konferenciáját, holnap reggelre. Itt van ez a tizenkilenc meghívó, ez mind a magáé.” Azzal adja a kartonlapokat, nézem, olvasom. “A statisztikus tanfolyam végzett, hallgatójának, Sümegi Károly- nak, szavazati joggal.” “A lóápolási tanfolyam végzett hallgatójának, Sümegi Ká- rolynak, szavazati joggal.” És igy végig. Mindegyikhez uzsonnajegy, ebédjegy, ha én ezt mind végigeszem, kit,e- í'itenek. Kolompár gondterhelten rámnéz. “Tudja, Sümegi kartárs, abból némi kellemetlenség lehet, hogy az értekezleten egyedül képviseli majd a hallgatók széles tömegét. Nagyon kérem, amennyire csak tud, csúszkáljon a székeken, különösen szavazáskor, hogy többnek lássék.” Hát én igyekeztem is, már csak azért is, mert Kolompár ilyen szokatlanul finoman beszélt hozzám, de azért csak feltűnt, a megyei kiküldötteknek, hogy én egymagám voltam összehiva. De azért igy is határozatot hoztunk. Én ot.thonmaradok és három napon belül el kell döntenem, hogy melyik tanfolyamon tanultakra emlékszem, aszerint leszek beosztva. Kolompár viszont ment. — Iskolára? — Nem — hajolt közel hozzám és L*egsugta, hogy hová. Jó nevelésein tiltja, hogy továbbadjam, — És kit küldött iskolára a járás? — Egyelőre nyolc fiatalt aköziii a: százötven közül, akinek- k kérvénye másfél éve feküdt a Kolompár iróaazt»,-. lyen bajban vannak. Aki jól dolgozik, annak a munkáját nem tudják nélkülözőn. Akit meg tudnának küldeni, az nem tud elmenni azért, mert fiatal felesége van, vagy a lába fáj, vagy költözködik, vagy valami más akadály támad. Aztán meg ha hazajön az iskoláról egy káder, azzal külön kezdődnek a bajok. Aki traktoros t.anfolya- mot végzett, az nem akar visszamenni az iktatóba, aki táncművészeti iskolán volt, az már a világ minden kincséért, sem akar visszamenni Barnevál-előadónak. Hát a zavarokat megelőzendő, kijelölt engem a Kolompár iskolakádernek. — És más tanfolyamon is volt már ? — érdeklődtem rosszat sejtve. — Hát hogyne— húzta ki magát, Sümegi bácsi. Ezekilencszázötvenegyben elvégeztem az angóranyulte- nyésztői iskolát, ut,ána voltam egy könyvelési továbbképzőben. Innen mentem kéthónapos bentlakásos iskolára Mohácsra, az már nem emlékszem mi volt. Akkor hazamentem, mondom a Kolompárnak, most szeretnék egy kicsit megpihenni, de nem lehetett, mert már ott, volt a behívó, hogy egy fiatal lányt küldjünk fejőnői szakelőadásokra. Onnan két nap múlva hazaküldtek, az életkorom miatt, de akkor már kezdődött a vezetékesrádió szerelői tanfolyam, onnan egyenest a statisztikai iskolára mentem, ősszel meg négyhetes halastpásási tanfolyamit. Megjegyzem, ott nagyon szerettem lenni, igen szép helyen volt az iskola és nagyon jó a koszt. De azért, tudja, nehéz kenyór ez az én koromban. Otthon a család, a gyerekek, van két hold földünk is, í»& öregasszony mégsem tudja úgy művelni. És nem lenne rossz itt az io- kolau, csak tetszik tuJlni, tu. elképzelni ezt a dolgot. Az ország dolgozó nepe keservesen kiizzadta az adót. A nemzet fiatalsága, amelynek alkotó munkájára az országnak és keresetére a családnak legnagyobb szüksége volna, katona és azzal veszejti idejét és munkásenergiáját, hogy tisztek és altisztek kénye-kedvére előre masírozik, hátra masírozik, fordul, guggul, szalad, rohan, haptákba áll, gyalogol, lovagol hétszámra teljes felszereléssel, könnyű felszereléssel, puskával, szuronnyal, anélkül, de csak akkor, ha olyan szerencsés, hogy feljebbvaló valamiért nem őrről rá. Mert ha igen, akkor egyszerűen jaj neki. Tizedes ordit, őrmester kiabál, hadnagy ordit, főhadnagy kiabál, százados szitkozódik, ezredes pattog és igy tovább. Ez igy megy napról-napra, évröl-évre. Mindefölött, mint bárányfelhő az égen, úgy lebeg az ész, a legfőbb katonai hadvezetőség, a hadtudományok tudója, amelynek egész munkája az előkészület, szervezés és kitervezés. Hiszen működtek, működtek, zümmögtek, mint a megzavart darazsak titkosan, mindentudóan és az eredmény az lett hogy amikor 1914-ben kitört az első világháború és vitték a 2—3 évi kínzásokkal kiképzett és felszerelt hadsereget a frontra, hát ez a magyar generáció a háború első évében teljesen elpusztult. Ezzel szemben, amikor az idősebbeket, meg olyanokat, akik sose voltak katonák, két hónapos "kiképzés után küldtek el harcolni, ezek valamivel jobban jártak, mert nem volt elég idő a kiképzésnél őket arra szoktatni, hogy a katonai reglamát használják az eszük helyett és tudták, hogy a katona legfőbb kötelessége nem az hogy meghaljon, hanem hogy éljen a hazáért. Egy olyan világban, amely teli van katonai. Fáborus- védefení kéMölődésekkel, érd«««* okúim abból;,, hogy fflk tantik imk « soR^igtuű.
