Amerikai Magyar Szó, 1953. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1953-01-23 / 4. szám
January 23, 1953 Az amerikai — vagy bármely más — kabinetnek a legfontosabb szerepet betöltő tagja: a külügyminiszter. Az c tehetségétől, Ítélőképességétől és okosságától függ, hogy nemzetközi viszonylatban milyen súlyúnk, tekintélyünk és befolyásunk van; az Ö ügyességén, jóakaratán és igyekezetén múlik, hogy külországokkal egészséges, békés és barátságos viszonyban vagyunk, avagy állandóan puskaporos hordók tetején táncolunk. Egy kétbalkezes belügyminiszter, egy ügyetlen igazságügyminiszter, egy tehetségtelen mun-1 kaiigyi miniszter sok kárt tehet ugyan, de ballépéseinek csak belföldi viszonylatban isszuk meg a levét; ám amikor a külügyminiszter lő bakot, a lövésnek visszhangja támad az egész földkerekségen és egy-egv ilyen baklövés magát a világbékét veszélyezteti. Nem egy esetben megtörtént, hogy egy külügyminiszternek a meggondatlan kijelentése vagy cselekedete véres háborút zúdított országa nyakába. A külügyminiszter tehát kétségkívül a legfontosabb személyiség j a kabinetben és joggal feltehető, hogy a kormány feje olyan j egyént nevez ki erre a felelősségteljes tisztségre, akit te-! hetsége, integritása és bölcsesége valósággal predesztinál: erre a pozícióra. Hát ha John Foster Dulles-ról el is tudnám hinni — mint ahogy nem tudom —, hogy ő a legbecsületesebb, legfeddhetetlenebb jellemű külügyminiszter, aki valaha is a State Department élén állt, a tehetségében és bölcseségé- ben nagyon sok okom van kételkedni. Ez az ur, akit ezer kötelék ftiz a Wall streeti érdekeltségek világuralomra törekvő labirintusához, s aki a protestáns egyházi életben vezető szerepet tölt be annak ellenére, hogy a fia jezsuita szerzetes, s aki éppoly lelkesen szolgálta ki Wilsont, Trumant, mint most Eisenhowert. a napokban alaposan levizsgázott a szenátusi bizottság előtt, amelynek az volt a feladata, hogy a külügyminiszter-jelölt ur kvalifikációi felett Ítéletet mondjon. Ha a logika és józan ész elengedhetetlen kellékei a külügyi hivatal sikeres vezetésének (már pedig ki meri állítani, hogy nem azok?!), akkor Mr. Dulles napnál fényesebben bebizonyította, hogy ő ezeknek a tulajdonságoknak egy igen csekély töredékével sem rendelkezik és nemhogy egy hatalmas ország százfelé ágazó kiilügyeinek az intézésére, de még egy csirkepör levezetésére sem alkalmas. . . Amikor egy jelölt egy olyan bizottság előtt áll, amelynek a felőle alkotott véleményétől függ, hogy a kiszemelt tárcát rábizzák-e vagy sem, akkor világos, hogy a jelölt igyekszik alaposan felkészülni a “vizsgára”, gondosan latolgatja, mit feleljen az elhangzott kérdésekre, röviden: minden törekvése odairányul, hogy a lehető legjobb benyomást gyakoroljo a bizottság tagjaira s hogy azok minél több olyan tulajdonságot fedezzenek fel benne, amely őt a szóbanforgó tisztség betöltésére kiválóan alkalmassá teszi. Nos, a külügyminiszter-jelölt ur, akinek az éleslátásától, Ítélőképességétől és bölcsességétől fog függni nagy mértékben a világ jövendő sorsa, ilyen elképesztően sületlen kijelentést tett a nagyérdemű bizottság előtt: “Semmiesetre sem tűrhetjük, hogy a kínai nép ‘szolgai eszköze’ legyen a Szovjetnek — akarata és hajlamai ellenére.” Hát aki el tudja képzelni, hogy évezredes tradícióira oly büszke, négyszázötvenmilliós hatalmas nép — akár akarata ellenére, akár önkéntesen — “szolgai eszköze” lehet egy nálánál sokkal kisebb lélekszámú nép kormányának, az — bocsánat a kifejezésért! — tökkelütött idióta. Maga Dulles sem hiheti ezt az abszurdumot, ha csak egy unciányi agy is lakozik a koponyájában. Aki el tudja hinni, hogy a kínai nép, amely csak nem is olyan régen úgy kiverte a saját fajtájából való zsarnokot és Sisera-hadát, hogy még irmagja sem maradt, megtűrné magán egy idegen zsarnokság béklyóját, az a fejét csak arra használja, hogy kalapot viseljen rajta. Az a barátságos viszony, amely a kínai nép és a többi népi demokráciák között valóban létezik, nem erőszaknak vagy kényszernek az eredménye (hogyan is lehetne barátságot kényszeriteni akár egy népre, akár egy egyénre?!), hanem az érdekközösségnek, az azonos vagy hasonló célkitűzéseknek a logikus és természetes következménye. Ha a kinai nép ezt a barátságos viszonyt nem találná magára nézve előnyösnek, el lehet képzelni, hogy fenntartaná és ápolná azt ? Ha pedig előnyösnek találja, akkor nyilvánvaló, hogy pz a viszony NEM “akarata és hajlamai ellenére” alakult ki, hanem pontosan azért, mert a kinai nép igy akarja! Aki egy ilyen szembeszökő és kézzelfogható tényt nem képes felismerni, arra még a világ legkisebb államának: San Marino- nak a külügyeit sem merném rábízni, hát még egy világhatalom nemzetközi kapcsolatainak az irányítását! De mondott a külügyminiszter-jelölt ur — sok egyéb bornirtságon kívül — egy ennél sokkal hajmeresztőbb ostobaságot is. Titót hozza fel példának arra, hogy miképpen lehet “íelszabaditani a kommunizmus igája alatt nyögő népeket”, köztük Kínát is. anélkül, hogy háborúra kerülné a AMERIKAI MAGYAR SZÓ ROHAM A KONCOKÉRT mely végeredményben éppen- olyan eszköz volt a Wall St. urainak és a nagytőke kiskirályainak a kezében, mint az uj, az Eisenhower-kor- mány, csak szavakkal volt “demokrata”, de tettekkel az imperializmus érdekeit szolgálta. Már uralma idején osztozkodott a republikánusok-' kai a hatalomban és mindenesetre igen nagy mértékben előkészítette a terepet a republikánusok javára. A demokratikus hagyományok cserbenhagyása, a republikánusok és a mögöttük rejtőzködő gazdasági hatalmak kiszolgálása ellenére is a demokrata kormány homlokára sütötték a politikai korrupt- ság bélyegét a republikánusok. Szinte megalázva, leforrázva kellett a demokrata kormánynak eltávoznia helyéről. Távozását mohó türelmetlenséggel vái'ták a republikánusok, akik még mielőtt a hatalmat hivatalosan átvették volna, önhitt hatalmaskodással idő előtt azonnal megalakították kormányukat, ráültek az ország fejére és a kalmársajtó nagybetűs cim- hireiből egy-kettőre kiszorították a Truman-kormányt, amely november óta mindösz- sze árnyékkormánnyá zsugorodott és még intézkedni sem tudott az uj kormány megkérdezése nélkül. Éppen ezért nem egyszer ugv tűnt, mintha már boldogan hagynák el helyeiket, még mielőtt hivataloskodásuk ideje törvényesen lejárt. Lényegében tehát megszűnt a kétpárti politika és a demokraták nem remélhetik, hogy az uj urak ugyanazza. az előzékenységgel fognak bánni velük, amint ők csele- kedték a republikánusokká azelőtt. Ez azonban természetesen nem jelenti, hogy “mély” szakadás állott volna be közöttük, vagy az, hogy bármiféle lényeges változás történne az ország bel- és külpolitikai vonalvezetésében, hiszen a politikusok eddig is csak színészek voltak a gaz- Bourbonok és a Wall Street színpadán. A komédia, vagy tragikomédia megmarad, csak más színészek fogják szavalni a szerepeket, a- melyeket a színfalak mögött pusmogó urak előírnak. A demokraták megtették kötelességüket, a demokraták mehetnek. A republikánusok a nagy munkásszervezetek hivatalos támogatása nélkül kerültek hatalomba, az állásosztogatásnál tehát egyedül maradtak a konc körül. Szakítani nem fognak azért. A “didszdemokrata”, a “disz- munkásvezér” Durkint már bevették a kormányba. Üzletté vedlett kormányhatalom Persze, Eisenhowernek igy sincs könnyű dolga. Az eddigi -kinevezésekből az derült ki, hogy az uj elnök kormányában már nem a politikai és államférfim erények számítanak, nem hivatásos politikusok játsszák a főszerepet, nem a gazdasági érdekek képviseletében dolgozó ügyvédek a fontosak, hanem maguk ezeknek a gazdasági érdekeknek hordozói: nagyvállalati igazgatók és bankárok, akik eddig vállalataik és bankjaik élén húztak hasznot a kormánypolitikával járó hadimegrendelésekből. — Annyi, mintha az iparmágnások és bankárok — politikus- közvetítők nélkül — maguk vennék át a kormányhatalmat. Eisenhower ezt azzal indokolja, hogy az államvezetés — üzlet, amelyet szakembereknek a kezébe kell le-* tenni. Ezek a “szakemberek” voltak azok, akik az uj elnök megválasztását is biztosították. Az eljárás oly leplezetlen, oly nyers, annyira politi- kálatlan, hogy — amint a Charles E. Wilson, az uj védelmi miniszter, a General Motors volt vezérigazgatója kinevezésének megerősítése körüli kínos viták mutatják — még ezt az izig-vérig reakciós Kongresszust is össze- röffentette. E tekintetben nemcsak ott vannak nehézségek, hogy a kinevezéseknél nem veszik tekintetbe a politikai érdemet I és rátermettséget, hanem —- ' egyebek jönnek számításba. A bajok ott is vannak, hogy I amig a statisztikai kimuta- I tások szerint egy vállalati igazgatónak az adók levonása előtt átlagban évi 45 ezer dollárnyi fizetése van, a némi tekintéllyel és évi 10 ezer dollárnyi vagy annál is több, magas fizetéssel járó kormányállások száma nem haladja meg az ezret. A szövetségi kormányban mindössze 300 olyan állás akad, amely évi 15 ezer vagy annál több dollárt fizet és csupán huszonkét olyan, a legfelső csoportba tartozó állás, amely évi 20—25 ezer dolláros javadalmazással jár. Nagyüzletemberek számára ez nem nagyon csábitó, legfeljebb akkor, ha el vannak készülve nagy pénzügyi áldozatokra vagy pedidg olyan nagy a va- ■ gyonuk, hogy ilyen kicsiségre 1 (Folytatás a 7-ik oldalon) Az egymást váltogató demokrata és republikánus kormányok a múlt század óta mindenkor azzal kezdték meg győzelmeik kikanázását, hogy i szövetségi állásokból kitették a régi embereket, akár rászolgáltak, akár nem, és a saját kreatúráikkal töltötték be. Hogy ennek igy kell lenni, azt a nép tehetetlenül tudomásul vette és elfogadta. A hatalomért viaskodó két párt módszerei e tekintetben semmiféle különbséget nem mutattak. Ez hozzátartozott a politikai élethez és rendszerhez. Ugyanez történik most isi Eisenhower és a republikánus párt zajos diszbevonulásával a nemzet fővárosába, a Fehér Házba és a Kongresszusba. Van azonban egy óriási különbség. A jelenleg zajló politikai helyzetcsere egyedül áll a maga nemében abból a szempontból, hogy az idők fejlődésével a kormányhatalom a világ legnagyobb üzletévé, üzleti vállalkozássá vált. Itt elvégre arról van szó, hogy a költségvetésben évi 50 billió dollárt, egy valóságos csillagászati számmal felérő összeget használnak fel, vásárolnak el, hadimeg-J rendelések formájában osz-l fogatnak szét. Ez az összeg! oly horribilis nagy, amilyen-1 hez fogható még nem szere-! pelt az amerikai politika tör-| ténetében. Olyan tülekedés folyik a husosfazék körül, amilyent még nem látott a világ. Ezért ezt a mostani kormányváltozást nem lehet csak úgy egyszerűen olybá venni, mint a korábbiakat. Huszévi böjt után — terített asztal Húsz évig kellett várniuk a republikánusoknak, hogy abba a kellemes helyzetbe kerüljenek, hogy a hatalom feltétlen birtokában, kegyúri joggal, maguk között osztogathassák szét a szövetségi kormányzat állásait. A hosz- szu böjtnek vége; eljött a vidám falatozás ideje. A Truman-kormánvzat, ai»iiiii»iimi»ii»i»iiiiihiiiiiiiiiu»iii«iii,mi*i»m»»hh»i»,ihi»#»h sor. A legbutabb 6ll6ntmonGas cootíii az auiiasuaii nem hogy szegény Jugoszlávia soha olyan híján nem volt a szabadságnak, mint éppen most, amikor Washington olyan büszkén vallja iitót magáénak, hanem az, hogy Tito a legklasszikusabb példája és bizonyítéka annak, hogy az a sokat emlegetett “szolgai eszköz” és “csatlósállam” csak Washington fantáziájában létezik, mert hiszen ha a Kremlin valóban akarná erőszakkal és nyomással a maga táborában tartani az úgynevezett “csatlósállamokat”, hát akkor a; aránylag kicsiny Jugoszláviát — amikor Tito elfordult a kommunista iránytól — egy uzsonnára vagy vacsorára lenyelhette volna... A valóság mégis az, hogy Tito minden provokáló és hepciáskodó legénykedése ellenére a Szovjet az elmúlt öt év során még csak a kisujját sem mozdította metánnak érdekében, hogy Tito nadrágját kiporolja... Vagyis a mi uj külügyminiszterünk olyan éleslátással és ítélőképességgel rendelkezik, hogy mig a négyszázötven milliós kinai népet “szolgai eszköznek” látja a Szovjet kezében, addig a tizenhét milliós Jugoszláviát követendő példaként állítja a világ elé, hogyan kell “kiszabadulni a Szovjet igájából” — holott Jugoszlávia esete éppen azt demonstrálja, hogy a Szovjetnek nincsenek “szolgai eszközei”: aki nem óhajt vele égy tálból cseresznyézni, az egyszerűen sarkon- fordulhat, fel is ut, le is ut... Tito pontosan ezt tette és öt év alatt egyetlen hajaszála sem görbült meg. . . Hol van itt az erőszak? Hol van itt a kényszer? Hol van itt a vak, szolgai engedelmesség?! Hát ilyen bölcs, biztosítóiétü, élesszemü emberre bízta az uj elnök a külügvek irányítását. . . Kirie, eleison! Uram, irgalma zz! Hétvégi lévé írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. 3
