Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)

1952-11-14 / 4. szám

November 14, 1952

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

9

HOWARD FAST:

HEGYI EMBERKEK

EGY VÉN, öreg, ősrégi országban történt ez velem, ahol szakadatlanul csak utaztam-utaztam, egy műszaki őrmesterrel, egy törzsőrmesterrel és az Egyesült Államok tiz mázsányi postájával együtt, egy vonaton. A vonat körülbelül tiz kilométerenként meg-megállt és ilyenkor sohasem lehetett biztosan tudni, megindul-e még egyszer az életben újra. Agrába értünk, vagy Laknóba, vagy Patnába, vagy ilyesféle helyre mindegy hogy hova, nem sokat számított, egyik város olyan, mint a másik az ilyen országokban. Valahányszor begördültünk egy állomásra, hogy ott vesztegeljünk egy órát, vagy hat órát, vagy esetleg egész éjszakán át, mindig egy zöld, piros és fehér egyenruhába öltözött, óriás fehér turbános tálpás ember ugrott fel az ablakok alatt végigfutó felhágóra, aki a turbánján még egy csodálatos tollat is viselt, úgyhogy tekintélyesebben festett, mint egy lovastestőr-tábornok a diszfel- vonuláson, és igy szólt:

— Teát parancsol, száib?

Vagy:

— Kérem az üres tálcát, száib.

Teát kínált, vagy tálcát kért, éppen ellentétben a tizenöt-husz kilométerrel hátrább működő hozzá hasonló egyénnel. Hogy reggel volt-e vagy este, annak semmi köze nem volt a dologhoz. Ebben a napsütötte országban, melyet az angolok hódítottak meg, a nap minden szakában tea-idő volt, 'hajnalban éppúgy, mint az éjszaka kellős közepén s a turbános embernek, ahogy igy szólt: “Szolgálhatok teával, száib?”, ott volt a kezében a tálca; ott egyensúlyozta, mint egy szemfényvesztő, bűvész, légtornász és pincér egyszemély- ben, de soha le nem ejtett semmit és mindig tudta, hogy ha volt a fülkében mosatlan, üres tálca.

Sokat beszélgettünk erről, — erről a bámulatosan megszervezett kis szolgálatról, ebben a gyökerében szervezetlen országban. A szomszédos tülkében két angol tiszt utazott mellettünk s én még nekik is szóbahoztam a*dolgot. Az egyik ezredes volt, a másik, ahogyan mondják, az alárendeltje.

— Még sose jutott eszembe, hogy ezen gondolkozzak, — mondta az ezredes. — Nem értem, hogy mi a fittyfenének kell ezen annyira megakadniuk.

— Hát, olyan társasjáték-féle, hogy találgatjuk, — magyaráztam. — 11a egyszer amugy- sincs miről beszélgetnie az embernek.

— Hát kérdezze meg az állomásfőnököt, ahol majd legközelebb megállunk.

— Az úgy nem vicc. Aztán akkor megint nem volna miről beszélgetnünk.

Nagyon kedves, nagyon barátságos ember volt mind a két angol. Minduntalan átmentem a fülkéjükbe néhány órára. Volt egv-két üveg skót vvhiskyjük meg ginjük, s azt éreztették az emberrel, hogy nincs is számukra nagyobb boldogság, mint velem koccintgatni az egészségemre, az italukból. De nem tudtak beleilleszkedni a mi eszünkjárásába, nem értették meg a mi gondolkodásmódunkat. Az idősebbikiik például, az ezredes, harminc éve élt Indiában, de még soha nem jutott eszébe, hogy elgondolkozzon ezen a talán ezer más-más város és falu állomásán megszervezett tea- és tálca-szolgálaton. Miránk nagy hatást gyakorolt ez a teástálea-hálózat, a legjobban megszervezett dolog talán az egész világrészben, őket azonban hidegen hagyta az ilyesféle vívmány.

A műszaki őrmester és a törzsőrmester nem szerette az angolokat, nem győzte meg őket, hogy én azt bizonygattom, milyen kedves emberek.

— Csuda kedves emberek az anglikusok, — bólogatott a törzsőrmester. — Az ember fejére csinálnak a kedvességükkel.

— Mindenben kedvesek, — mondta a műszaki őrmester. — Kedvesen élnek. Kedvesen viselnek háborút. Kedvesen nyisszantják el az ember torkát.

. — Ha olyan fene kedvesek, akkor miért nem

kérdezi meg tőlük, hogy ez a zötyögő tragacs menetrend szerint jár-e?

— Már kérdeztem, — mondtam. — Azt londjáV hegy valószínűleg menetrend szerint »zlekedik, de háború idején nem.

— Mint a Laredo és Mexico City közötti vonat . . . hozzá kell adni harminckét órát, aztán elosztani és levonni. De Einstein legyen, aki kiszámítja.

— Kérdezte töltik ezt a micsodás teástálcadolgot ?

— Nem tudják, hogy van. Azt ajánlották, kérdezzem meg az állomásfőnöktől, ahol majd legközelebb megállunk.

— Jellemző, — mondta a törzsőrmester. — Tisztára jellemző rájuk. Anglikusok.

— Hát, most már őket is érdekli, ugylátszik. Ilyen a természetük... kell nekik egy kis idő hozzá, hogy felkeltse valami az érdeklődésüket. Átmegyek hozzájuk teázni és majd szóbahozom megint.

•

MEGTEÁZTAM VELÜK és ott ültem a fülkéjükben, amikor megálltunk azon az állomáson, ahol a dolog történt. Tulajdonképpen azért szerettem őket, mert olyan kellemesen el tudtak beszélgetni akarámilven apróságról. Ha kérdeztek valamit az embertől, nem azért kérdezték, mintha komoly feleletet vártak volna rá; értették a módját, hogyan beszélgessenek különböző témákról, hogyan tartsák fenn a társalgás fonalát. Az ezredes azt mondta, hogy ő azért szereti Bengá- liát, mert jól lehet itt vadászni, de mihelyst megtudta, hogy én nem vadászom és hogy egyáltalán nem is érdekel a vadászat, szinte mentegetődzve kezdett rögtön másról beszélni. Soha nem mondtak semmi olyant, ami rosszul eshetett volna az embernek. Bizonyos szempontból azonban valahogyan mégis kényelmetlen helyzetbe került az ember velük szemben.

Ha azt mondtam, milyen szegények itt az emberek, helyeseltek,'igazat adtak nekem.

— Fenemód szegények, — mindták együttérzéssel; és megértő hangon, megbecsüléssel beszéltek a népről, nem úgy, ahogy az amerikai közlegények beszéltek volna. A fiatal tiszt, aki husz-huszonkét éves lehetett, s szőke bajusza és rózsás képe volt, sohasem esett ki nyájas, szeretetreméltó modorából, akármi is történt körülötte. Nem zavarta őt sem a szenny, piszok, sem a nyomor, éhínség, amit látott, sem a hőség, sem az éhenhalt emberek hullái végig az utón, ahogy a szemünk láttára lakmároztak rajtuk a dögkeselyűk ; sőt még az sem zavarta, hogy Laknóban háromszáz-négyszáz angol katona holtteste feküdt kiterítve egy ponyva alatt, a pestis áldozatai, — olyan szeretetreméltóság áradt belőle, hogy még a mi két őrmesterünkhöz is kedves volt, pedig ezek egyszerű legénységi emberek voltak. A műszaki őrmester ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a kis angol tiszt nem kóser.

— Hog.v-hogy nem kóser? — kérdeztem.

— Nem kóser... langyos, meleg. ..

— Úgy érti, hogy... — kérdezte a törzs- őrmester.

— Jómódú úriember, semmi más, — mondtam.

— Attól, hogy langyos, még lehet jó modora.

Nem igaz, gondoltam magamban akkor,

akármit mondjanak is rá, ez csak egy rokonszenves, kedves fiú. A vonatunk lassított, lefékezte szokásos villámszerű óránkénti huszonöt kilométeres sebességét, állomáshoz közeledtünk; a fiatal tiszt azt mondta, hogy valószínűleg Krumát jön, de bocsánatkérő hangon mondta mentege- tődző mosollyal.

— Próbálom megtanulni az állomások neveit.

— Túl sok van belőlük, — mondta az ezredes.

Úgy vélekedtem, hogy valakitől biztosan meg lehet tudni, a kalauztól, vagy nem tudom kitől.

— Vagy a menetrendről, — tettem hozzá.

— Csak időpocsékolás, — mondta az ezredes.

És különben is, mind egyformák ezek az állomások. Északon kopár pusztaságokon fut keresztül a vonat, délen rizsföldek között, de mindenütt fatornácos indóházak láthatók, három víztartállyal, az egyik a hindu katonáknak, a másik a muzulmán katonáknak és a harmadik az angol katonáknak. Mindenütt megjelennek az élelmiszer-árusok, ahol van élelmiszer, a vizet kinálga- tók, az alkoholmentes italok árusai. Mindenütt nyüzsög a végeláthatatlan embertömeg, akik mennek valahová, vagy megérkeznek valahonnét. Ott keringnek, sodródnak, tolongnak az állomás körül fehér lepleikben, piszkos fehér vagy tiszta fehér lepleikben, a férfiak is fehérben, a nők is fehérben. Már jó korán kijönnek az állomásra; hoznak magukkal ennivalót; a levegőt elárasztja a keletindiai kéri fűszer illata; s csak várnak, várnak, várnak. Amikor befut a vonat, megrohamozzák, begyömöszölődnek a fülkékbe, fürtökben lógnak a lépcsőfelhágón. Most is ezt csinálták, avval a különbséggel, hogy újfajta szereplőkkel

szaporodott a számuk: vagy száz aprónövésü, sötét borii, meztelen emberkével, akik lándzsákat, kis bőr-pajzsokat, meg nyilakat, nyílvesszőket hordoztak magukkal s szintén megrohanták a vonatot, ámbár feltétlenül volt valami csüggedtig, valami reménytelenség a nekibuzdulásukban, ezt az elsi> pillantásra látni lehetett.

— Tyü, a jebuzeusát, — mondta az ezredes.

Aláír ndeltje szelíden mosolygott, mialatt a

vasúti őrszemélyzet közbelépett és erélyesen visz- szaszoritotta a kis emberkéket.

— Négerek, — magyarázta az ezredes. — De honnan a csudából jöhettek?

Őrá nagyobb hatással volt a jelenet, mint alárendeltjére, aki csak annyit jegyzett meg:

— Talán adhattak volna rájuk valami ruhafélét.

— Minek? — kérdeztem.

— Hát úgy értem, az illendőség miatt, meg

mi. '

A vonat őrsége nem bánt velük durván, se kegyetlenül; csak egyszerűen határozottak velőik. Ódé b kergették a kis embereket, azokban meg nem volt nagy lelkesedés, hamar feladták a dolgot, bátortalanul.

— Hát ebben az országban minden megtörténhet, — mondta a műszaki őrmester. — Biz- islen, itt minden megtörténhet. Cigánygyerekek potyoghatnak az égből.

— Mit mondanak az anglikusok? — kérdezte a törzsőrmester.

— Azt mondják, hogy nem kellene pucéron

járniuk.

— Talán zálogba csapták a ruhájukat. Leszállók, megnézni.

Lezártuk a postafülkét és mind a hárman kiszálltunk.

— És a vonat? — kérdezte a műszaki őrmester. — Meddig áll vájjon, mennyi ideig fog

itt csücsülni?

Egy órát, két órát, három órát? Nem tudtuk, de akárhogyan is, ezt okvetlenül meg kellett nézni. Az állomás mentén agyagos, szikkadt föld és egy kevés fonnyadt fü busult a napon. Kint, ennek a térségnek a közepén táborozott ez a kis sereg, csináltak maguknak karókból háromlábú tűzhelyet, meg egy-két fészer-féle sátrat. Százszázötvenen lehettek, egy egész nemzet, törzs, egy falu, népfaj, ahogy sokan mondanák, — itt volt apraja-nagyja, Öregje, fiatalja, ősz aggastyánok, a fiaikkal, unokáikkal.

Kistermető emberek voltak, a férfiak közül egyik sem volt magasabb másfél méternél; a nők nagy bábuknak festettek, a gyerekek pedig apró, törékeny játékbabáknak. A férfiak és a női csüggedten, elkeseredetten néztek maguk elé, de az apró gyerekek olyanok voltak, mint a többi gyerek, még nevettek is olykor-olykor. A szinü.< sötét aranybarna volt, a szemükvágásáról pedig kínaiaknak tarthatta volna őket az ember, "azonban nem voltak kínaiak, se semmiféle olyan fajtához nem tartoztak, amelyet valaha is tanulmányoztak, osztályoztak, ide vagy oda besoroztak a tudósok. Nem viseltek ruhát, nem számítva a férfiakon egy kis spárgafélét, nagybőgőhur-ma- radványt, vagy a nőkön imitt-amott egy-egy bőrfoszlányt, de láthatta rajtuk az ember, hogy nincs tudomásuk meztelen mivoltukról. Még a kökorszakon sem voltak túl. A dárdáikat fából faragták, a végét tűzben edzették helyesre. A nyilaik játék-nyilak voltak, s a nyílvesszőjüknek sem tolla, sem hegye nem volt. Pajzsuk pácolat- lan, száraz irhából készült, a fazekaikat pedig agyagból gyúrták, pacsmagolták össze ügyetlenül. A lábukon nem viseltek semmit, mezítláb jártak, s a férfiak arcán éppencsak hogy nyoma volt egy kis szőrzetnek.

Még soha életemben nem láttam ilyen embereket. Se a törzsőrmester nem látott, se a műszaki őrmester. Mintha az emberiség hajnalkorszakából való lények lettek volna. Egymással nagyon kedvesen, gyengéden, szeretettel bántak; ölelgették, karolgatták, dédelgették, vigasztalgat- ták egymást. És nagyon éhesek voltak, rettenetesen éhesek voltak. Kiállt a csontjuk a bőrük alól, lefonnyadt róluk a hús. Még ebben az éhes országban is éhesebbek voltak azoknál, akik csak éhesek és nem volt kétséges, hogy hamarosan éhen is halnak majd.

Közéjük sétáltunk; nagy, szelíd szemükkel követték mozdulatainkat. Megálltunk egy lapos és aszott mellű nő előtt s a műszaki őrmester rámutatott a csecsemőre, az asszony karján:

— Jézusmáriám, hisz ez a gyerek már régen halott. Már szaga is van, olyan régen halott ez a gyerek.

(Folytatás a 10-ik oldalon)