Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)
1952-11-14 / 4. szám
November 14, 1952 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7 Irodalom Művészet - Tudomány umiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiimiiiimimiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmimiiiiiitiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiu' 111■ • i■ ■»■ n■ • ■ 11nif• ■ • 11husiii«ainn■ ii■ ma■ • ■ ■ (t(i^4|tut((l(at• ((,l(c,11(,,,lltg,,,,, KÖNYVSZEMLE AZ IROKÉZEK FIA A már idős Hindenburgtól megkérdezték egyszer, mit szokott olvasni. így válaszolt: “Az olvasás felesleges dolog. Utoljára kadettkorom- ban olvastam könyveket, még pedig May Károly regényeit.” Hitler is lelkes hive volt May Károlynak s többször is dicsérte “a May Írásaiból sugárzó férfiasság”-ot. Nem véletlen, hogy éppen ezek a könyvek ragadták meg Hin- denurg és Hitler — s a Hin- denburg- és Hitler-jelöltek — figyelmét, mert May Károly “indiánus” regényei nem a földjükről elüldözött, kifosztott, 'hősiesen védekező indiántörzsek mellé álltak, hanem a hódítók feje fölé fontak glóriát. Az az “indián nemeslelküség”, melyről May helyenként ir, nem más, mint az árulás dicsőítése; May Károly könyveiben azok az indiánok nyerik el ezt a megtisztelő jelzőt, akik társaikkal szemben a hóditót szolgálják. Joggal tekinthetjük May Károly regényeit a pre- fasiszta, hóditó “szellemiség” egyik bővizű forrásának, a gyarmatosításra és agresszióra való mozgósítás “irodalmi” példájának. Valószínűleg tudatos — de könnyen lehet az is, hogy a társadalom és a kultúra történetének belső szükségszerűségéből fakadó “véletlen” — cselekedete Anna Jiirgen- nek, a Német Demokratikus Köztársaság kiváló ifjúsági írónőjének, amikor éppen azokról az irokézekről, a hajdan az Erie-tó környékén tanyázó bátor és bölcs indiántörzsről irt most regényt, a- kiknek ábrázolását annyiszor torzította el May Károly. A most magyarul is megjelent “Az irokézek fia” egy, az irokézek törzséhez került fehér kisfiú, bizonyos George Rüster élményein és kalandjain keresztül az Erie-tó és a Shawnee-völgy körül .élő indiántörzsek valóságos életét, történetét Írja le a XVIII. szá zad 50-es éveiben. Ebből a nagy gonddal megirt ifjúsági regényből megismerhetjük az üldözött, halálraítélt indián társadalom szerkezetének és szervezetének legjellegzetesebb vonásait, s azt a példátlanul aljas árulást, amellyel a francia király hadserege a pusztulásnak szolgáltatta ki a franciákat az angolok ellen dly áldozatosan segítő indián törzseket. Megismerjük e regényből a gyarmatosító “civi- lizálás” döbbetnetes történetének egy igen jellegzetes, érdekes fejezetét. A tomahawk, bungalow, a skalp, a békepipa, a totemfa, a sas- tollaktól ékes fejdisz — gyermekkorunk nem éppen nemes romantikájának e kellékei — uj megvilágításban, mint az irokézek és shaw- neek mindennapi életének, 'klórjának elemei jelennek «I» ’UH 111! 111! Hír Ilii mii .íin ..... . meg az ifjú és kevésbbé ifjú olvasók előtt. A prairi, a Vadnyugat, az indiánok egész világa uj fényben áll előttünk; a fent említett kifejezések már nem vérbenforgó szemeket, vijjogó vadságot, ablakbetörések és a gyengébbek elnáspángolásának “indiánosdi” ürügyét asszociálják, hanem egy szabadságáért és békéjéért küzdő nép elszántságát és becsületét. Anna Jürgen könyve nem mentes művészi hiányosságoktól, mégis figyelemreméltó könyv, mert újra felfedezte az indiánok és a gyarmatosítók szabadságharcának rendkívül érdekes — és lényegében kiaknázatlan — területét, különösen jelentős azonban, hogy Anna Jürgen német. Nem kétséges ugyanis, hogy elsősorban német irók joga és kötelessége szembeszállni May Károly szellemével és amikor a német Írónő ifjúsági regénye csapást mér a “maykárolyiz- mus”-ra, ugyanakkor csapást mér Hindénburg és Hitler ma is élő, működő politikai és szellemi örököseire is. Thomas Mann irta a 30-as évek végén, hogy “a német irodalom felelőssége a veszély időszakában megnövekedett ... az emberiség távlatát kell megmutatnia a német nép számára.” Ma, amikor az Egyesült Államok a támadó náci militarizmust éleszti fel, s Nyugat-Európa csendőre szerepét szánja Nyu- gat-Németországnak — egyáltalán nem múlt el ez a veszély, sőt növekedett. Növekedett hát a felelőssége is annak a német irodalomnak, amely az emberiség Thomas Mann követelte távlatát nem elvont eszményekkel kívánja helyettesíteni, hanem gyakorlati harcra buzditja a német olvasókat az emberiség és a német nép közös ügye ériekében. Urániumot tartalmazó érceket fedeztek fel az Alaszkához tartozó Seward félszigeten, néhány mérföldnyire a Behring szorostól, amely Alaszkát Oroszországtól elválasztja. Alaszkát tudvalevőleg a cári Oroszországtól vásárolta meg Amerika. ( ★ Chilében ellopták egy autó kerekeit és a radiatorját. Az autó tulajdonosa hirdetést tett közzé, amelyben udvariasan meghívta a tolvajokat, hogy vigyék el a kocsi többi részét is, mert nem tudja mit csináljon vele. ★ Az American Leprosy Mission, a protestáns szervezet, 450 ezei dollárt költ évente a világ szenvedő lepra betegeire. Ezt a; összeget 40 országban működe j 159 misszió juttatja el az illeté- ! kesekhez. DÉRYNÉ• RÉSZLETEI? “ DÉRYNÉ N AP LŐJ Á,}-BÓL Nyolcvan évvel ézelőtt 1872 szeptember 29-én halt meg a magyar nemzeti színjátszás úttörő harcosa, Déryné, Széppataki Róza. A jászberényi özvegy pati- kusné gyengeszervezetü le-; ánya évtizedeken keresztül; megingathatatlanul állt szemben a reakciós magyar mágnások és a bécsi udvar ármánykodásaival, azokkal, a- kik bitófákkal, börtönökkel némitották el a hazafias érzést, a szabadságvágyat, a- kik örök némaságra akarták kárhoztatni a magyar nyelvet. Déryné élete szakadatlan küzdelem volt a magyar nyelvű színjátszásért. Ezért vállalta az örökös vándoréletet, sokszor az éhezést, nélkülözést. Ezért utasította vissza a busás jövedelmet, gazdag, fényes életet kínáló külföldi szerződéseket — bárhonnet1 jött is az, akár olaszhonból, akár a császári udvartól. Amikor már az geész ország visszhangzott nevétől, megnyíltak előtte a főurak kastélyainak zárt kapui. De Dérynét nem kápráztatta el a fény, a csillogás. Naplójában sokszor írja egy-egy vendégeskedés előtt, hogy nem kíván a pompázó falak közé menni, nem kívánatos előtte az a világ. Déryné csak akkor volt boldog, amikor dalaival, csengő, gyönyörű hangjával mosolyt tudott varázsolni a sokat szenvedett magyar arcokra. Mig dalolni, játszani tudott, nem merte bántani az úri világ. Amikor azonban megöregedve visszavonult a színpadtól, évtizedek harcos életéért bosszút állt rajta a császári és királyi rend: rettenetes nyomorban halt meg, 79 éves korában a magyar kultúra történetének kimagasló alakja, Déryné. A magyar szóért, a magyar szabadságért rendületlenül harcoló halhatatlan művészt forró szeretettel emelte nagyjai közé felszabadult népe. Magyarországon Déryné életéről készített film nemcsak felelevenítette a kedves alakot, s hősi küzdelmeit, hanem egy évszázad elmúltával elismerést és dicsőséget szerzett nevének szerte a világban : Moszkvában és Berlinben, a távoli Kínában és Indiában is. ★ Én tehát színésznő lettem! Volt-e még ezenkívül valami, amit reméltem, mire vágytam, vagy amiért lelkem úgy lángolt volna, mint a színpadra íölépni? Hiszen sok küzdelembe is került, mig végre sikerült, miről már gyerek-, szemel álmodám. Én már ( szerettem volna egyenesen a színpadra fölugrani. Azt nondták, hogy egy napig pi- lenjek, majd aztán fölme- ryünk a színpadra s ott meg fogják hangomat próbálni. jz. az egy nap egy évnek tetszett nekem. Harmadnapra kilenc órakor felmentünk Mu- j rányiékkal a színházba, még. alig voltak néhányan a tagok közül jelen. Egyszerre megjelenik egy német, az volt a karmester: Pachának nevezték. Murányiék mindjárt ajánlottak neki, hogy én| leszek az ő tanítványa. Végig-; nézett rajtam, de az első benyomásom nem igen kedvező- leg látszott reá hatni: “Aber1 sie ist ja zu klein; was ist aus ihr zu machen? übrigens, ward werden ja sehen.” (De hiszen túlságosan alacsony, mit kezdhetek vele? No de majd meglátjuk). Én nagyon lésütöttem a szemeimet, mert én mindjárt megijedtem mindentől, ami nem bátorító volt. De éppen fölérkezett Vida ur is. “Ah! — kiáltott már messziről — az én kislányom pontosabb volt, mint én.” ő is mindjárt ajánlott a karmesternek, ki azonnal leült a zongorához s megütött néhány akkordot. Én csak néztem s nem tudtam, hogy kezdjem el. “No? — mondja a karmester — tessék.” Hát mit énekeljek? “Hát nem tudja — mondja rossz magyarsággal —, nem érti akkord után a hangot fölfogni?” “De igen — mondám —- értem, de nem tudom, nekem tetszik játszani, vagy csak egyedül énekeljek?” “Csak énekeljen egyedül és amit akar, amit tud” — s még egyszer, adott akkordot. És én rákezcltem Mozartnak Tündérsip nevű operájából egy egyszerű magándalt és elénekeltem minden félelem nélkül. Pacha csak nézett föl a színpadra, hol reám, hol Vida urra egy nagy kérdőjellel az arcán: no? “Nicht übel.” (Nem rossz.) “Hát hol vette maga ezt az egy dalt a nagy Mozart-tól?” “Hát csak ott, ahol a többit, édesmamámtól.” Énekeltem többet is, népdalokat, s mindent össze-vissza. Pacha ur fölmosolyodott s bólingatott fejével Vida urra s mondja: “Lesz valami, ezt tanítani kell.” Aztán hozzám fordult: “Én grtulálok. Hangja ércteljes, no, no, csak tanulni sokat.” Vida ur megdicsért, Murányiék megdicsértek, kellett-e nekem több? ★ Itt Miskolcon játszottunk folyvást; mindig szép közönség volt. Itt szerették akkor a szép szomorú játékokat, drámákat, Operát ritkán adhattunk, mert, újak nem voltak, a régieket már többször adtuk, a publikum pedig éneket is szeretett volna hallani. Egyszer a többek között adtunk valami nézőjátékot, de már nem jut eszembe, hogy mit. Én éppen egy fájdalmas monológot mondók, egyszerre csak fölkiált egy öreg ur: “Déryné, énekeljen.” Én csak forogtam hol oldalt, hol hátra és mondtam a szerepemet annak jeléül, hogy én őt nem hallom. De ő nem tágított; a közönség csak úgy csendes mosollyal nézett föl- rám, hogy már mi teendő leszek? Én hősies elszántsággal megállók, fölhúztam két vádamat, ránéztem —- ott tilt az első sor zártszékben— s mondám: “Hiszen nem lehet.” “Ej, dehogy nem — monda — azután is elmondhatja a mondókáját, csak maga énekeljen.” Ebből aztán a publikummal való társalgás következett; mondám: “De nem lehet gitár nélkül énekelni.” “Hát hozzanak valahonnan egyet.” Mondom: “Hát haza- kiildök az enyémért és ha a föl vonásnak vége lesz, majd akkor énekelek. Jó lesz?” “Jó lesz, éljen!” s ebben az egész | publikum, mint egy kórus belevágott: “Jó lesz,, / jó lesz, ;éljen!” Volt aztán kacagás az álfalak mögött. A sziné- j szék egyike erre, másika | amarra dőlt, alig tudtam elmondani a mondókámat. Elhozták lantomat, énekeltem egy áriát s úgy folytattuk tovább a játékot. A társaság azonban mindig szaporodott tagokkal. Ekkori időben keletkeztek azon sok apró fióktársaságok, melyek a vidéken, úgy elszaporodtak, mint a gomba az erdőben. Most már komolyan kellett épület után látni, mely alkalmas legyen, minden nagyszerűbb masinériás darabok előadására. Leltek is egyet; ez már elég tágas volt nagy publikumot befogadni... de milyen kinézésű! A sötét kapu alatt volt egy nagy, ronda kinézésű épület, nagy, üres vakolatlan ablakokkal, csak a vörös téglákkal környezett ablakkörülete vigyorgott. kellemetlenül az emberre. Hát még a bejárat?! Óh, i kedves publikum! No de ők mégis eljöttek, az igaz, hogy ők beburkolhatták magukat télen meleg bundájukba, de . mi, szegény nők, rövidujju 1 ruhákban, mezítelen nyakkal! Öltözőszoba itt se volt-; enge- met esek egy olasz fal kerített el az álfalaktól. Aztán ; nyolcszor-tizszer is kellett átöltöznöm, mert uj operák hiánya miatt gyakran kellett ' adni énekes egyveleget. Énekeltem a nagyáriákat, fölül a színház teteje nem volt befödve, csak egy sor ritka zsindellyel s a hó kénye-ked- ve szerint esett le csupasz nyakamba s karomra. Ez volt az úgynevezett: csizmadiaszin... azelőtt a csizmadiák árulták benne csizmáikat! A színház orvosa, Szathmári Józsi — ki ismerősünk volt még Pestről — sokat járt Murányiékhoz; föl jött a szin- padrda: “Déryné! Az istenért, mit gondol? Maga vizi-s betegségbe fog esni: az ének hevíti, a nyakán hócsomók ülnek!” Ez igy volt. Istenem! Akkor kacagtam rajta s most midőn az öregséghez mindenféle fájdalmas betegségek, szaggatások csatlakoznak, nem jut eszébe senkinek, hogy: bizony, sok nyavalyát gyüjtöttél magadba öregségedre, jóasszony!
