Amerikai Magyar Szó, 1952. október-december (1. évfolyam, 1-10. szám)

1952-12-19 / 9. szám

6

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

December 19, 1952

Irodalom • Művészet • Tudomány

gmiiitiyiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiitfiiiiiMBiRBBBiivviiHiiiiiiiiiiii.............................unni ....................................................................................................................................................................................................................iiiiiiiiimiiiiiiiHitiiHiitiMmiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiitiiiiiiiiiuiiiiiiiiKiiiiiiiiiitiitiiHimMiiiiimiiiiimiiimi'

ARANY JÁNOS

Halálának hetvenedik évfordulóján a magyar nép megbecsüléssel emlékezik a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjára, Arany Jánosra, akinek müvei oly ragyogó helyet töltenek be haladó hagyományainak sorában.

Népünk tudatában eltörölhetetlenül élnek Arany legszebb sorai. Élnek a sorok, melyek az alföldi tájat mutatják be, a Toldi első énekének kezdetén, vagy a pusztán támadó vihart, a Buda halálában. Arany lelkesen, odaadással szerette a hazát, s a népet, mely a hazát lakja. Ezért tudta is a nép életét annyi melegséggel, annyi bensö- séggel bemutatni. Ki ne emlékeznék a Családi kör cimti költeményére, mely a népi élet valóságát oly egyszerűen — mindennapiságában is oly megkapóan állítja elénk. Ennek a “családi körnek” tagjaiban Arany meglátta és vádolón ábrázolta kizsákmányoltságukat is. Arany együtt- érzett a nép szenvedéseivel és megrajzolta a Szegény jobbágy cimü költeményében a vármegye robotjában sínylődő nép helyzetét.

Arany ismerte a szegény jobbágyot, hisz paraszti, szegény emberek voltak a szülei, akiknek hajlékában, Nagyszalontán, 1817-ben látta meg a napvilágot. Szülei takarékossága tette számára lehetővé, hogy tanulhasson, de csak üggyel- bajjal sikerült iskoláti elvgégeznie. Megrokkant, magányos apját akarván istápolni, segédjegyzői állást vállal, majd megnősül, s csak sokára szánja rá magát, hogy a költői alkotómunkát megkockáztassa. 1846-ban tűnik föl, az Elveszett Alkotmány cimü elbeszélő költeményével, mely pá- Jyadijat nyer.

Aranynak ez a müve a reformkor politikai küzdelmeibe szól bele: Arany a nemesi osztályt bírálja éles szatírával. 1846-ban kezdi Írni a Toldit is.

Az igáját lerázó fiatal Toldi lázadásában 1848 forradalmának indulatai jelentkeznek. Toldiban a nép erejét ábrázolja a költő — a fölfelé törő népét, mely láncait nem soká hajlandó már viselni. Petőfi valóságos testvéreként üdvözölte a Toldi költőjét —, ő látta, hogy ez a mü a nép öntudatát hivatott megszilárdítani. A Toldi a magyar realista költészet egyik legszebb alkotása. Ilosvai Selymes Péter verses históriájából meríti müve témáját Arany — de abban, ahogyan megformálja, s a hős alakját megteremti: a népköltészet sugallatára kell ismernünk. Tiszta, erős, becsületes jellemet állít elénk Toldi'Miklósban a költő — olyan népi hőst, aki nem csupán az erejével, de a szívj óságával, a gyengeségével is népi erényeket testesít meg. Miklós paraszti sorban él és egész mivoltában, szokásaiban, erkölcsében: parasztinak hat. Miklós győzelmében a nép győzelmét ígéri Arany, s müve éppen ezért, előremutat, 1848 forradalma felé.

A szabadságharcot, Petőfivel kialakult barátságához híven, Arany a nép sorsával azonosulón éli át. Költeményeivel részt vesz az agitálás munkájában, leleplezi a klerikális reakciót (János pap országa) hitet tesz a forradalom mellett, s a Kossuth oldalán fegyvert ragadó nép hősiességét énekli meg.

A szabadságharc leveretése után Arany szólaltatja meg a forradalom mártírjai felett a gyász legszivtépőbb hangjait. A hűség, mellyel a forradalom mellett kitart, olyan vonása Arany költészetének, melyet feltétlenül számon kell tartanunk. Ez a gyász gyakran csak burkolt allegóriás módon nyerhet kifejezést — Ráchel siralmának hangjaiban — vagy egy-egy ballada cselekményébe burkoltan. A walesi bárdok, a Szondi két apród ja stb. megannyi tiltakozás az osztrák önkényuralom csábítása ellen. A walesi bárdok és a két apród egyaránt megtagadják, amire kényszeríteni próbálják őket, s nem hajlandók a zsarnokot zengeni. Edwárd király alakjában lehetetlen a magyar szabadságharc hóhéránek, Ferenc Józsefnek alakjára nem ismernünk.

Meglátja a kapitalizálódó Budapest sivárságát, s a Hidavatás nagy látomásában vonultatja fel a nagyvárosi nyomor és szenvedés áldozatait.

Arany költészete, legjobb alkotásaiban realista költészet. A Toldiban — de még első, epikus müvében, a vármegyét ostorozó Elveszett Alkotmányban is — egy friss, gazdag realizmus szólalt meg. Arany valóságos típusokat teremtett, figyelte az életet, s számos, jellegzetes, plasztikus részlettel gazdagította müveinek valóság-anyagát. Mindez azért vált lehetővé számára, mert a nép szemével tudta figyelni az életet, az embereket — az egész társadalmat. Még nyelvében is a nép nyelvének kimeríthetetlen forrsaihoz s a régi magyar költészet népszerű alkotásaihoz folyamodott. Arany nyelve a népi nyelv sokrétűségének, élénkségének, szemléletességének művészi továbbfejlesztése.

Sajnos a szabadságharc utáni idők, az önkényuralom, a kiegyezés megakasztottak Aranyban egy olyan fejlődést, mely a magyar irodalom realista kincseinek gazdagodását szolgálhatta volna. A Bolohd Istókban még megpróbált olyan müvet alkotni, mely a maga korának valóságát, típusait, jelenségeit tükrözhette volna — de ezt a müvet már nem sikerült befejeznie. A maga korától mindinkább elfordult.

Arany nem volt harcos természet, nem tudott Petőfi módján lázadni az elnyomatás, a méltatlanság ellen. Csak tűrt, szenvedett, s keserűségét magában emésztette. Kevés költőnek müvén mutatkozott meg oly szembetűnően a feudál- kapitalista Magyarország valóságának romboló hatása, mint az Aranyén.

Arany legtöbbet Petőfitől tanult, s költészetének igazi irányát Petőfi tudatosította benne. Petőfi nélkül Arany nem válhatott volna azzá, ami lett.

A kiegyezés korának Magyarországa a maga hivatalos Íróját szerette volna látni Aranyban, s olyan “bölcs” költőnek próbálta őt bemutatni, aki megbékélt korával, s otthonosnak érezte magát benne. Holott a valóság az, hogy Arany a kiegyezés utáni helyzet miatt is tartósan szenvedett.

Amikor ma Aranyt méltó módon megbecsüljük — a Toldi költőjének, a magyar szabadság- harc költőjének adózunk azzal a tisztelettel, mely- lyel kulturális örökségünk legértékesebb részének tartozunk.

Sötér István

mii mi mi mi im M mm iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii 111111111 iiiiiiiiiiiiii un iiiiiiiiiinii

Arany János:

SZEGÉNY JOBBÁGY

— Elbeszélés —

Széles országúton andalog a jobbágy,

Végzi keservesen vármegye robotját.

Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,

Annak terhe alatt nyikorog a kerék.

Tántorogva ballag a két kajla söre,

Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,

Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:

Hány ízben hozott már és hány Ízben hoz még?

Ott ül a szegény pór az első saroglyán,

Elkopott ostorát a kezében fogván;

Szomorú képére rőtt kalapja aláHullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.

Néha megakasztja hosszú hallgatását, Riztatgatja két hü igavonó társát,

De azok nem bírnak lépni sebesebben,

Talpok a kőuttól ég eleven sebben.

Széles országúton, mint az ég morgása,

Haitik a távolban hintó robogása.

Csak imént dördült meg messzi földön, és lám, Perc alatt elétiint, mint a fényes villám

A négy szürke lónak a két kajla sőre Nagykeservesen tud kitérni előle,

Pedig félni, félnek; mert az isten-adták Bírnák csak a jármot, mindjár’ elragadnák.

Dölyfös úri kocsis ül a hintó bakján,

Félkezében cifra ostort suhogtatván;

Jobban esik neki, a kényes lelkének,

Ha nyakába sújt a két szegény sőrének;

Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:

Földi, a kerékagy siratja a hájat!

Kár volt annak árát a csapszékben hagyni, Szegény tengelyedet siralomnak adni.

Föltekint a jobbágy, szomorúan felel:

Hej! biz a háj árát nem kocsma nyelte el,

Ami volt körülöttem, egy kevés zsiradék,

Gyors hintóitokra mind fenkenegették.

De a hintó népe nem hallotta e szót:

Szegény ember! és ez igy talán jobb is volt, Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek Nyers-nyakasságodért meg nem fenyitenek!

1847.

Illés Béla:

BERNARD SHAW

Magyarországon hosszú évtizedek óta nagy az érdeklődés Bemard Shaw személye iránt, de valahogy többé-kevésbbé majd mindenki félremagyarázta a nagy “tréfacsinálót”. Mivel éveken keresztül leveleztem Shaw-val és hét napon át együtt voltam vele, talán egy két adattal helyesbíthetem a Shaw-ról kialakult hibás, részben tudatosan elferdített képet. Tréfacsináló? Igen. De Shaw tréfái szinte kivétel nélkül véresen komolyak. Chestertonnál olvastam, hogy ő semmiben sem egyezik meg Bemard Shaw- val, de ennek ellenére szükségesnek tartja leszögezni: Bemard Shaw házában a seprű is tisztább, mint ellenfeleinél az arany evőeszközök. Ennek mintájára azt merném mondani, hogy Shaw tréfái százszor komolyabbak, mint bizonyos ellenfeleinek többkötetes filozófiai etikai vagy közgazdasági tanulmányai.

Shaw 1931 nyarán ellátogatott a Szovjetunióba .

Moszkvában az irók ebédet adtak Shaw tiszteletére. ő az ebéden a többi között ezt mondotta.

— Végre elértem életem célját. Több mint öt évtizeden keresztül van dolgom kiadókkal és és írókkal. Eddig még mindig csak olyan írókat láttam, akik kizsákmányolták az Írókat és olyan kiadókat, akik megggazdagszanak az irók munkájából. Most végre látok írókat, akik kizsákmányolják a kiadókat és látok kiadókat, akik sírnak, hogy az irók megnyuzzák őket. Ezért a pillanatért érdemes volt élni!

Beszélt arról, hogy milyen nehézségei voltak mint kezdő írónak:

— Első regényemet kerek számban hatvan könyvkiadó utasította vissza. Már csak úgy tudtam postaköltséget szerezni, hogy — nyár lévén — elzálogosítottam a télikabátomat. Azután, mikor a regény megjelent (talán ismerik, egy box- bajnok története), a könyv kerek számban éppen hatvan kiadást ért meg. így aztán egész életemben anyagi gondjaim voltak. Ifjúkoromban nem tudtam, miből éljek, most pedig nem tudom, mit csináljak a pénzzel.

— Mint már mondottam, Shaw tréfái nagyon komolyak voltak. De nekem alkalmam volt a nagy tréfacsinálót látni, amikor nem akart és akarva sem tudott volna tréfálni. Én kisértem el kihallgatásra —, Sztálinhoz.

— A Sztálin és Shaw között lefolyt beszélgetésnél nem voltam jelen. De a kihallgatás után én kisértem vissza lakására Bemard Shaw-t. Útközben egyetlenegy szót sem szólt. Hazaérve, vagy egy félórát ültünk — szótlanul.

Végre megkockáztattam a kérdést:

— Nos, Shaw elvtárs, mi a véleménye Sztálinról, az emberről?

Shaw sokáig késett a válasszal, aztán lassan, vontatottan beszélni kezdett:

— Vannak olyan kis dolgok és jelenségek, amit csak nagyon nagy művészek tudnak leírni. Aztán vannak olyan monumentális jelenségek, amit senki sem tud leírni maradék nélkül. Én igazán nem vagyok szerény ember, de be kell látnám, hogy ahhoz kicsi vagyok, hogy Sztálint jellemezni tudjam. Természetesen a sajtónak azt mondom, hogy Írni fogok Sztálinról. Várják, találgassák, hogy mit fogok írni. De magamnak be kell vallanom, hogy nem érzem magam elég erősnek e feladat megoldására.

Mikor Shaw-nak — egy gyermekotthon megtekintése után — nagyon jó kedve volt, megkockáztattam egy tréfát.

— ön, mester — mondottam —, mikor vitatkozik, valahogy jobban hasonlít az önről készült karikatúrákhoz, mint fényképeihez.

— Tudom — felelte Shaw. — Én ugyanis 75 esztendő óta olyan világban élek, amely alig több szánalmas karikatúránál. Mint okos ember — legalább külsőségben— alkalmazkodom...

Amikor Shaw elutazott Moszkvából, a pályaudvaron az egyik szovjet iró megkérdezte tőle:

— Remélem, Shaw elvtárs, barátja marad a Szovjetuniónak ?

— Halálomig mindenesetre — felelte Shaw— Hogy azután mi lesz — nem tudom. Ahogy az (európai sajtóviszonyokat ismerem, megtörténhet, hogy halálom után szovjetellenes leszek.

(Budapest)