Reformátusok Lapja, 1971 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1971-08-01 / 8-9. szám
I . 4 REFORMÁTUSOK LAPJA Jl LL cóo Ez itt a bölcsőm, ez a táj, a fényben olvadó párák hazája, két meleg tenyér szigete a fékeveszett rohanás parttalan örvényében. Fakardot, pitypangórát, mindent, amit szerettem, úgy gyűjtöttem itt össze, égfedelű gúlába, hogy állja az időt. Itt kenyérmezők tengere tajtékzott örök érésben, örök sarjadásban, és minden magban édesen átszüremlett az anyatej íze. Itt ünnep volt a nap. Reggel az áhítatnak fémcsőm pacsirták dalból emeltek tornyot. Itt minden eggyé vált hangzásával, nevével, létért esengett hozzám szín, alak, árnyalat, és én, a fénytelen, egy értetlen világ értelmi tükre lettem. Úgy térek meg ide, mint szél, ha visszalohol szirmokért, illatért porba gyúrt virágokhoz. Egyetlen szigetem álnokul simogatva mardossák vad habok, kútunkban iszap bűzlik, széptollú dalaink számytalan porba hullnak. Bölcsőmből, világomból annyi maradt csupán, amennyit belém mostak rejtett vízgyökerek az álmok fénykorából. (Kassa) Petrík József “Ballag már a vén diák.. A ballagások, diák találkozók, évfordulók soksok örömmel töltik meg az öregdiákok szívét. Tipegő tanároknak és professzoroknak egyre kisebb és szürkülőbb a csoportja. Régi diáktársak “deresedő öreg fejjel...,” “könnybe borult két szemmel...” üd- vözlik egymást — ki tudja — talán utoljára. . . Az öreg iskolák is egyre komorabban tekintenek az egykori nebulók fogyó seregére. Sokaknak megadatik az alkalom, hogy hosszú évek után eljussanak egy-egy ilyen találkozóra, mások lemaradnak, és ki tudja — talán csak az egykori nagy találkozóra jönnek össze, amikor maga a földreszállott Mester hívja össze tanítványait. . . Ti, akik lemaradtatok, jertek most velem egy kis ballagásra, s arra a találkozóra, amelyikre mindeni- tek vár, de amelyiken csak lélekben lesznek ott a még meglevő öregdiákok... Mérföldes csizmákkal, “hosszú út porával” belepve, menjük vissza a hosszú peregrinációból, és álljunk meg egy kis felvidéki falusi iskola napsugaras udvarán, ahol még mindig vár az egykori tanítónéni, aki betűvetésre tanított... Az iskola nem az eklézsiáé már, talán már az udvarán sem beszélnek magyarul, és nem zeng benne az ősi zsoltár... Kincses Kassa drága nyolc esztendeje, öröme, bánata, álma, hajnala, sötét tantermei, majd árnyas udvara, pompás intemátusai és egy szál pipával fűtött diáktanyánk... Azokból, akikkel együtt kezdtük az első osztályt, érettségire csak négyen maradtunk. Azóta ez az iskola is megszűnt, vagy más létesült helyébe..., harminc év után hová menjek találkozóra. .. ? Sárospatak ódon, impozáns kollégiuma várt. Iskolákért, diákszobák, intemátusok, tervek, kollokviumok, legációk, szerenádok, remények, álmok... így ment ez, több mint négyszáz éven át... Tizenegyen kezdtük, öt év után hárman tettünk csak káp- láni vizsgát. . . A háromból egy odahaza, kettő Amerikában. . . Három maradt csak a professzorokból is, kettő otthon, egy Amerikában. .. És azóta nincsen már pataki teológia..., féltőnszeretett drága kincsünk: a Főiskola sincsen már... Huszonötéves évfordulóra hová menjek találkozóra... ? Miskolc széles utcái — a jó pap holtig tanul — jeligével, ismét iskolába vezettek. Evangélikus Jogakadémia és Tanítóképző. Ott is ütött az óra — be- záróra... “Deresedő öreg fejjel,” “könnybeborult két szememmel” ide se mehetek diáktalálkozóra... Minden Alma Materem bezárult... Egyedül indultam el, és harminc esztendő során igen nagy sereggé lettem. . . Velem bandukolnak az alma matertalan, bezárt iskolák öregdiákjai a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délen, Nyugaton és a csonka Hazánkban... Peregrinálunk széles e világon. .. A mi találkozónk olyan adyírta: “itt valahol, ott valahol. ..,” vagy akkor történik, mikor kihunynak a lámpák, mikor nyugovóra tér minden és mindenki. . . Távoli, álmatlan öregdiákok lelke, nagy serege, ekkor útrakél, és száll, száll az “imádott hazába. .s felkeresi a régi megszentelt berkeket... Csak akkor térnek vissza, mikor reggelt üt az óra... Ballagó és ünneplő öregdiákok, lélekben én is ott vagyok. A tömegben és magányotokban. A nagy utcán hallik még fokosom kocogása, a folyóson csizmám kopogása, sarkantyúm pengése, a diákszobában toliam percegése, pipám szortyogása. . ., és néha-néha bús dalom is, az, hogy “Kezemben van már az úti levelem...,” “sok víz lefoly még addig a Bodrogon..és ez is: “szeressétek a vén diákot, fiúk, fiúk, ha messze járok, üzenjetek, üzenjetek...” Megrakodva “búval és bánattal.. .” ballag már a vén diák, tovább, tovább, tovább...” “Isten veletek, cimborák...!” Vitéz Ferenc
