Reformátusok Lapja, 1971 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1971-06-01 / 6-7. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA meg halálos ágyában. Soha nem feledem el. S ez a vigasztalás az enyém is lett, amíg csak élek. Tudod, én nem a túlvilág kálvinistáfa voltam, hanem a mindennapok soha megalkuvást nem tűrő, harcos, küzdelmekkel tele mindennapoké. Ebben a megalkuvást nem tűrő életben a szép szó s jó szó nagy segítség volt. Köszönöm!” Ez pontosan a két levél, ahogy Szabó Pál írta. Bizonyos, hogy Szabó Pál számot vetett az életével, s nem izgatta, idegesítete az, aminek jönnie kellett. Készen volt reá. Most már nézzük tovább, Testvéreim, hogy Isten igéje mit is mond nekünk itt a Szabó Pál temetésének alkalmából. A Szentíge mellett a János apostol közönséges levelében a második részben, de a következő részekben is azt mondja Isten: aki szereti az ő atyjafiát, világosságban marad, aki pedig gyűlöli az ő atyjafiát a sötétségben van. Szabó Pál szerette az ő atyjafiait, másként nem égett volna el élete ennek a szeretetnek a megbizonyításában. De azt is tudnunk kell, hogy ez a szeretet nem embertől, vagy magától származott. Onnan felülről, az Istentől és az Ö Fiától, Jézus Krisztustól, ezért mondja az imént említett könyv: arról ismertük meg a szeretetet, hogy Jézus Krisztus életét adta érettünk. És ebben a könyvben újra, meg újra ismétlődik, hogy szeressük egymást! mert az Isten legtökéletesebb teremtményének, az embernek, ez a legfontosabb tennivalója. — A legmegrázóbb ebben a könyvben ott az Isten igéje, amikor azt mondja nekünk, az örökké egymást emésztő embereknek, hogy: ha úgy szeretett minket az Isten, hogy Fiát adta érettünk, nekünk is szeretnünk kell egymást, és hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyafiát. — A szeretet úgy lett, hogy az Isten elküldötte a Fiát. És ez nem érzelmeskedő szeretet, mert ez a szeretet a tett, a magatartás, a másokhoz való viszonyom. A szeretet csak a golgotái keresztben lett teljessé, a másokért odaáldozott életben. Amíg például sugdosom a füledbe, hogy az Isten szeretet, és ezt tudom, értem is, ez mind hiába van. Bele kell tekints a Krisztus sebeibe, áldozatába, ami érted, személy- szerint érted történt, és úgy az egész embervilágért. Ekkor érted meg, hogy ez arra kötelez, hogy mi is szeressük felebarátainkat. Be kell állanunk abba az áldozathozatalba, amit Krisztus tett érettünk. Persze, úgy szeretni, mint Krisztus szeretett, nem jó dolog. Rámegy az egész élet, az ember vagyona, szíve, tüdeje, minden ereje. Nem ellágyulásokban történik a szeretet. Életével fizetett Jézus Krisztus is azért, mert szeretett, és bizony nekünk is ez a tennivalónk. Hiába volt minden gúny, bántalom, gyalázkodás az ember részéről Jézus ellen, mégis úgy szeretett. Persze, ismétlem, ez értelmetlen, ostoba, bolond szeretet, — elégni másokért, — de Isten erre a szere- tetre teremtett minket. Ennek bizonysága a Szabó Pál élete. Szent leckénk Igéjét a mi Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, mondotta, éppen azon az éjszakán, amelyen Őt az ember elárulta, s Ő ment engedelmesen a kereszt felé, amelyen letette az Ő életét és halálra adta magát, mert szerette az embert. Szeretni halálosan, szeretni halálig: egy a krisztusi szolgálat legmagasabbra tett mércéje. Áldjuk érte az Urat, mert ez a halálba adott élet lett forrásává minden emberi lélek üdvösségének. El kellett ezeket itt mondanom, mert ebből a halálosan szeretni tudó életből hordozott magában nagyon sokat Szabó Pál. Valljuk, hisszük, mint fentebb mondtam már: nem magától. Jézus Krisztusból, Szent Lélek által. Tehát felülről. Máskülönben nem bírta volna, de így halálig bírta. Nem az egész embervilágra nézve, egy kicsi darab magyar életrészre nézve. A magyar parasztra nézve. Szabó Pál ezt a kicsi világot szerette halálosan és mindhalálig, ami a magyar paraszt kicsi, és mégis óriási világa ezen a magyar földön. Kicsi volt ez a világ, mert kicsi emberekből állott. Senki emberekből, csak letaposni, de előbb kihasználni való emberekből. Messzi tanyák cselédeiből, látástál-vakulásig hajszolt emberekből, akiket valamikor hajdúknak neveztek, majd nem is olyan régen ostoros gyereknek, kommenciós cselédeknek, részesaratóknak, tanyásoknak. Mit számítottak ezek? Mégis óriási világ volt ez, mert óriások voltak a szenvedéseik, amiket fűtetlen tanyák dermesztő hidegében, hajnalok didergésében, messzibe terülő puszták kietlenségében, éhezésében, rongyoskodásában átszenvedett a temérdek gyermeket világraszülő cselédasszony, a korgó gyomorral egész nap szántóvető, kapáló, arató csépelő cselédember .... ki szedte ezt számba, kinek fájt mindez, ki kiabálta ki mindezt? Csak az tehette, akinek a lelkét betöltötte az igében rejlő igazság, — élni, tenni másokért, — Szabó Pál! Ismerjük a magyar irodalmat. Tudjuk, hogy íróink közül voltak és vannak mások is, akik részt kértek és részt kaptak ebből a roppant nehéz szolgálatból, de meggyőződéssel valljuk, hogy senki any- nyit nem vett és nem végzett, mint Szabó Pál. Ő a magyar parasztságnak nemcsak a legnagyobb írójává, hanem a magyar parasztságnak a prófétájává lett! Nem tudott másról, csak a paraszti népről. Néha- néha egy-egy rendet belevágott az úri világba, az iparosok, városi munkások világába, de csak azért, hogy annál nagyobb legyen a tűz, amit a paraszti világban fellobbantott. S írta, szinte ma még fel nem mérhető aszkézisben írta egyik könyvét a másik után . .., állott a csendőrszuronnyal szemben, vállalta az ügyészség fenyegető vádjait, — kihallgatások gyötrelmei után ő maga mondta nekem: egyszer csak azt vettem észre, hogy zsoltárt énekel a lelkem! Megjárta a börtön mélyét, s mindez nem számított, próféta volt, akárcsak jeremiás a zsidók számára .., és írta tovább a jeremiádokat, kiáltó, jajgató, vádoló, követelő jeremiádokat, könyvek hosszú sorát, felszólalások, cikkek, tanulmányok özönét..., járta fáradhatatlanul az országot, szembe mert állani mindenkivel .., megszállott volt, úgy szolgálta, szerette a
