Reformátusok Lapja, 1971 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1971-06-01 / 6-7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 m cuj tjat'orAzaíj Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőké! A tiétek zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az erőszak! s döntött az Erőszak ... mi jogotok beszélni többé? Nekem van rá jogom! ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem kiálthattok már: én elkiálthatom: Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! falak, omoljatok hangjaitól! gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben! mit érnek a ma-épített falak körülöttem? ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben! árad a vizekben! Óh tiszta, éles trombita, zengj! ne hallgass sohase! egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint ahogy nem hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség ... nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes irányában essék ... nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér. .. nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér ... nem hallgat a szél, míg él.. . * Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: Igazság! Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim! s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán — de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám? Van-e reményed abban? a sötét utakban? Nem! — csak a napban! melv éget a kövön és ragyog a patakban. Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak! s hangotok zavart most, mint mocsarak habja. De én azt mondom: dönt majd az erős Nap! Kitárom tiszta szavamat a Napra. * Ti eldobtátok a trombitát de a trombita zeng tovább, zeng, nem a ti kezetekben, hanem a vízben, a hegyekben, Erdélyben, felvidéken, az égen, s bennem! Én sohse mondtam: “Dönt majd az erőszak!” — most mondhatom: “Nem! Nem!” Babits Mihály TEMETÉSI BESZÉD Szabó Pál magyar parasztíró temetésén 1970. november 5-én elmondta Oláh Béla nyírkátai (Gebe) református lelkipásztor. Ige: “Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” János 15:13. Kedves Gyülekezet! Egy levelet kaptam 1969. január első napján Szabó Páltól, amit ő 1968. december 31-én írt. Felolvasom, mert annyira ő szólal meg abban, hogy amikor többször is elolvastam, mintha őt magát hallottam volna, s tudom, hogy így lesz mostan is. A levél így hangzott: “Két hete kezelésre járok egy kórházba, s ráadásul ma, az év utolsó napja van, tehát van mód és alkalom, hogy lépésröl-lépésre felmérjem elmúlt életemet. Hogy mi s mennyi van még hátra, már alig lényeges. Ami reá volt kiszabva megharcoltam hitem és lelkem szerinti becsülettel, semmit, de semmit nem szégyenlek, amit tettem, éltem, cselekedtem. Legfeljebb kacagok egyes fondorlatosabb eseteknél. S milyen jó, ha van mit kacagnia a vénülő embernek. Nem lényeges, hogy Ti tudjátok-é, avagy nem, de olyan jó nekünk Etelkáival, hogy mi nagyon szerettünk Benneteket. Hiszen nagyon nehéz időben tudtatok jó barátaink lenni, amikor a legnagyobb szükségünk volt reá, a nagy történelmi áradásokban és viharokban. De mindezt csak úgy említésképpen, mert ennél komolyabb dolgokról írok. Először is: kívánunk Nektek boldog új évet! Fakó, színtelen így a szó, de másként kifejezni alig lehet. Másodszor pedig: lehet, hogy holnap, holnapután, három év múlva, vagy öt év múlva “Minden kör bezárul." (egyik kisregényének címe) Vagyis által lépek én is a Létbe vizén. Lehet, hogy Chúron hajójával megyek át, de lehet, hogy csak cubogva, pacskolva, lubickolva. Egyszóval szinte látom a véget. S én Ugrán akarok által lépni. Magyarán, Ugrán temessetek el a szőlőskert előtti új temetőben. Arccal keletnek s lábbal a lemenő napnak. S Te búcsúztass engem az élettől, Bélám! És Éva is legyen ottan. S ez nemcsak az én kívánságom, hanem Etelkájé is és az egész családé. S ezt a levelemet használd fel majd, mint végső kívánságomat, hiszen a mi múltunk, harcunk, barátságunk ezt szinte megköveteli.” Erre a levélre válaszoltam megfelelő tartalommal s erre Szabó Pál azonnal választ írt: “Köszönöm, hogy teljesíted kérésemet! Lehet, hogy nem kerül még erre sor egyhamar, de lásd, én már túl léptem az emberi lét citlagán, és ha tetszik, ha nem, a holnappal szembe kell nézni. Tudod, én még barátságunkon is túl igen sokat gondolok arra az időre, percre, amikor Édesanyámat vigasztaltad
