Reformátusok Lapja, 1970 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1970-06-01 / 6-7. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

3

A magyar emlékezések margójára

Valljuk meg, hogy 1970 újból a megosztottságnak vádaskodásoknak és hitetlenkedéseknek ítéletes jeleit hordja magán, amint emlékezik az elmúlt félévszázad eseményeire. Vannak, akik szándékosan megfeledkeznek az ötven évvel ezelőtt aláírt Trianoni Békeszerződésről és csak a huszonöt évvel ezelőtt elindult átalakulásra emlékeznek — hálaadással. Mások viszont kizárólag a trianoni igazságtalanságokra szeretnék összpontosítani a figyelmet és tudni sem akarnak a huszonötéves jubileumról — keserűség nélkül. Próbálkozások történtek arra, hogy e harcban egyházainkat is a pártoskodás eszközévé tegyék. Mi kötelességünknek tartjuk visszautasítani e kísérletet annak a meggyőződésnek az alapján, hogy Isten az egyházat kegyelme dicsőségének magaszta- lására, a megbékélés szolgálatára, nagy tettei hálás hirdetésére hívta el. Ugyanakkor azonban szükségesnek látjuk, hogy alázatosan és önmagunk felé is irányítva olyan kérdéseket tegyünk fel magyar református testvéreinkhez, bárhol is éljenek a földtekén, amely hitünkben és engedelmességünkben szólít meg bennünket. Különösképpen három kérdést látunk szükségesnek.

1. LÁTJUK-E, HOGY A NEMZETI LÉT ELSŐSORBAN ISTENHEZ VALÓ KAPCSOLATUNKTÓL FÜGG? Mint ahogy a nagyhatalmak ütköző pontjában élő Izráelhez az volt a prófétai üzenet, hogy “ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok’ (És. 7:9), a mi reformátori elődeink hasonló helyzetben ugyanezt hirdették. Istenhez és az Ö Igéjéhez való ragaszkodást a legfőbb nemzeti érdeknek látták, s merték a hit szemével nézni a történelmi eseményeket. Eger viadala, Ferdinánd halála, a kolozsvári tűz, Fráter György pusztulása éppúgy ige- hirdetési alkalmakká lettek, mint ahogy Dávid imája, Anna hálaéneke, a babilóniai fogság mind-mind magyar sorsot átvilágító üzenetet hordoztak. Ki merték mondani: “Annakokáért az Istenhez térjünk, Bálványimádástól mind elszakadjunk, Csak Tőle függjünk és csak Benne bízzunk, Ha azt akarjuk, hogy győzedelmet valljunk.” Vájjon megvan-e ez az indulat bennünk, amikor nemzetünk XX-ik századbeli megpróbáltatásaira nézünk? Látjuk-e, hogy meg- tartatást csak az a nemzet remélhet, mely “minden halál és kárhozat fölött Az Élet Urával szövetséget kötött”? (V.ö. És. 20:15) Ez az első kérdés!

2. A másodikat így fogalmazhatnék meg. IIISZ- SZÜK-E AZT, HOGY NEMCSAK KIS NEMZETEK, DE NAGY NEMZETEK DOLGAIBAN IS ISTEN MONDJA KI AZ UTOLSÓ SZÓT. Ha csak annyit látunk, hogy “vae victis”, jaj a legyőzőiteknek, akkor még nem látjuk az Ige teljes mondanivalóját. A próféták mertek szólani arról is, hogy jaj a győzteseknek, ha nem Isten szolgáinak tekintik magukat!

(Jer. 27:6, Dán. 2:37-38) “Jaj Asszíriának, haragom botjának” — olvassuk Ésaiásnál (10:5), mert felemelte magát Isten ellen, s ezért Isten meg fogja látogatni nagyakaró szíve kevélységét. Jaj a nagyhatalmaknak, ha politikai vagy katonai erejüket önkényesen, a gőg és bosszú istentelen-embertelen végrehajtására használják, mert ezzel ássák meg saját sírjukat! Vájjon nem erről szólnak hitvallásaink is? (V.ö. Második Helvét Hitvallás, XXX. fej.) Vájjon nem ez volt-e a bizodalma a magyarság legjobbjainak, amikor a nagyhatalmak önkényét kellett tapasz- talniok? Igen: Isten a történelem ura, de nem olyan értelemben, hogy mindenfajta történelmi erőt, mozgalmat és döntést fenntartás nélkül azonosítani lehet az Ö akaratával, hanem olyan értelemben, hogy minden hatalom, kicsi vagy nagy legyen is az, amely istenként mutogatja magát, már megítéltetett (És. 10:15-16, Mt. 28:18, Ef. 1:21-22) Természetesen ezt a tényt Isten megítéltetett népe nem teheti politikai játék tárgyává, de arról sem hallgathat, hogy Isten nem csúfoltatik meg: amit vet az ember, azt aratánd- ja is (Gál. 6:7). Amelyik egyház ma ezt nem meri megvallani, nem tesz jó szolgálatot sem a hívőknek, sem a hitetleneknek. Merjük-e mi ezt hinni, amikor az elmúlt fél-évszázad történelmi eseményeire emlékezünk? Bízunk-e e törvény érvényében? Szolgálunk-e ezzel a látással? Ez a második kérdés.

3. Mindezt azonban ki kell egészítenünk a harmadik kérdéssel: ELISMERJÜK-E, HOGY A KERESZTYÉN EMBER ÉLETE SZÜNTELEN VALÓ MEGTÉRÉS. Nem azt jelenti ez, hogy mazochista módon a mások hibáit is magunkénak tulajdonítjuk, de jelenti azt, hogy önismeretünk igaz forrása nem a magunk véleménye, nem is a mások ítélete, hanem Isten belső szemlélete (Luk. 6:26, 1. Kor. 4:3-4, 2. Tim. 3:12). Míg tehát egyfelől e világi viszonylatokban nem hallgatjuk el azt, hogy mind 1920-ban, mind 1945-ben súlyos igazságtalanságok érték a magyar nemzetet, amikor megtagadva a népszavazás jogát, a nemzetközi jogszabályokkal teljes ellentétben jelentékeny területek lakosságát megkérdezésük nélkül Magyarországtól elszakították és a szomszéd államokhoz csatolták s ezzel további békétlenségek magvát vetették el, másfelől azonban Isten színe előtt állva megkérdezzük: vájjon nem lenne-e itt az ideje annak, hogy az elmúlt ötven év történelmi eseményeire a bűnbánat és a megtérés lelkületével nézzen az egyház? Vájjon nem az lenne-e a jövő igaz szolgálata, hogy — akármilyen kellemetlennek látszék is — szemébe merünk nézni ilyen kérdéseknek: (a) Igaz-e, hogy a Kárpát-medencében levő nemzetiségek viszonyában mi mindig az evangélium erejéről tettünk bizonyságot ez idő alatt? (b) A Kárpát-medence nemzetiségeinek tartós megbékélésére van-e nekünk olyan látásunk, amely kiállja Isten Igéjének, az egyház természetének és magyar reformátori örökségünknek a próbáját? (c) Vájjon mi amerikai magyar reformátusok e kérdések egészséges kibontakozásához hozzájárul-