Reformátusok Lapja, 1970 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1970-04-01 / 4. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 6. Egyéb megfontolandó szempontok, tanácsok, elgondolások, stb. SZEMÉLYES ÍGÉRET Ha Isten is úgy akarja, ez év augusztusában részt veszek a Református Világszövetség nairobii (Kenya) gyűlésén. Tudtommal jelen lesznek e gyűlésen a Magyarországi Református Egyház és az utódállamokban élő testvér-egyházak kiküldöttein kívül a diaszpórában élő magyar reformátusság képviselői is. Önként adódik tehát a kérdés: nem lenne-e tanácsos megragadni ezt az alkalmat a Magyar Református Ökumené hivatalos elindítására? Amennyiben erre igenlő a válaszotok és a magatok részéről is igyekeztek mindent megtenni a személyes részvételre, akkor én szívesen vállalom a fenti kérdésekre beérkezett válaszok feldolgozását és prezentálását. Ezen túl csak azt ígérhetem, hogy a magyar református ökumené ügyét igyekezni fogom szolgálni Annak dicsőségére, Aki az Ő kegyelme magasztalására hívott el bennünket. Szolgatársi szeretettel: Dr. Bütösi János, a Kálvin Egyházkerület elnöke Wines igaza annak, aki minket, idősebbeket megcsontosodott maradisággal vádol!” — fakadt ki egy 70 felé ballagó presbiter Sao Pauloban. Határozott beszéd. A helybeli református templomi énekléssel kapcsolatban hangzott el. Itt ugyanis, az óriásváros református gyülekezete felhagyott a vontatott énekléssel. Eleven gyerekek, ifjak kezdték, a felnőttje nem ellenezte, s kevéske biztatársa az idősebbje szívesen követte. Igaz, Apostol János, Dél-Amerika rangban is első tiszteletese, már évekkel ezelőtt bevezette a hazai Énekeskönyvet. Abból énekelnek. — A tengerparton nyaraló vasárnapi iskolások serege a “Fecs- kefészek”-ben (csakugyan, úgy tapasztották össze,) esténként lelkesen kopogják velem az énekek ritmusait. Könnyű az! Nincs más kotta csak nagy, meg kicsi. — A felnőtt a felfedezés örömével bökött rá a soha, senki által nem ismertetett szarkalábakra; értik már, mit jelentenek. — így aztán valóban zenghetik: “Mely igen jó az Úristent dicsérni!” * Elgondolkoztató. — Odafent, Északon felvetődött a kérdés: újranyomassék-e a régi Énekeskönyv? — Nem kis gond! — Továbbra is benne terpeszkedjenek az üresfejű félkották? Ne legyen ritmus továbbra sem? — Arra az érvelésre: “Mindegy milyen a kotta, úgyse olvassák! — lehet-e rábólintani? — Nem lesz reformációs hitvalló ének ezentúl sem? Helyettük maradjon a sokívnyi avult kántoros kórustétel? — Nagy a felelősség; nem könnyű a döntés. Igaza van a presbiternek. Vélt maradiságában kozerválódjék a gyülekezeti tagság egy része? — A kérdés valóban sokrétű. Ám hadd donogjon az ellenvetések darázsraja. A szakszerű felelősség bizonyára ép melódiába fogja. Itanhaem, (Brasilia) 1970. január. Ádám Jenő Világra kiterjedő Magyarország (A múlt nyáron először járt Magyarországon Nt. Varga Emil, a south riveri (N. J.) Első Református Egyház lelkésze. Meglátogatta szülei faluját, s alkalma volt meglátogatni a rédei és nyárádi református gyülekezeteket. A következő szavakkal üdvözölte őket:) Mint Amerikában született, gyermekkoromban sokszor hallottam “csonka Magyarországról.” Nem régen Magyarország térképe került kezembe, melyen látható volt, hogy mennyivel kisebb Magyarország — területileg —, mint régen volt. De hadd mondjam, mire jöttem rá, amint a térképet nézegettem. Az a gondolat fogott el, hogy Magyarország sokkal nagyobb, mint a térkép mutatja, — igen is nagy, világra kiterjedő nagy, mert ahova csak magyar ember vándorolt ki, magával vitte, szívében-lelkében, Magyarországot! Ma már kevés olyan hely lehet ezen a világon, ahol magyar ember ne volna. És ahol csak van, ott él Magyarország egy-egy emberi szívben! És még mennyire él! Ámbár az élet úgy hozta, hogy hosszú útra mentek a nagy világba, a hazaszeretet megmaradt a szívökben! Abban a reményben éltek, hogy amikor már egy kis vagyont szereztek, hazamennek. A sors másképpen döntött. Ott maradtak Amerikában, vagy más országban. És ott mindenütt tovább élt a magyar szívekben-lelkekben Magyarország. így történt aztán, hogy “csonka Magyarországból” egy világra kiterjedő ország lett. Nem feledkeztek meg a szülőföldről, hanem szívükben-lelkiikben élt, s a hazaszeretet beleépítették egész életükbe, a családi és az egyházi életbe is. Ahol csak magyar egyház jött létre, mindenütt magyar szó hangzott: magyar imádság, magyar ének, magyar igehirdetés. Imádkoztak a szülőhazáért, a szülőkért, testvérekért, rokonokért, ti érettetek! S hányszor, de hányszor énekelték: “Isten áldd meg a magyart!” Ha az élet úgy hozta, hogy messze útra mentek a nagy világba, ez nem valami vaksors volt, hanem inkább valami megragadni való alkalom, amelyben benne volt az isteni gondviselés és terv. Ábrahám is kiment a nagy világba Isten szavára hallgatva, új földet keresni. “És monda az Úr Ábrahámnak: Eredj ki a te földedből és a te rokonságod közül és a te atyádnak házából, a földre, amelvet én mutatok neked.” (1 Móz. 12:1). Ez mintha csak kivándorolt magyar népünkről szólna, kik szintén kimenve e földről, a rokonság közül, az atyáknak házából, új földre mentek, ahova Isten vezérelte őket. És mivel Ő vezérelte őket, vitték magukkal hitöket. Ahol csak magyar népünk letelepedett, mindenütt templomot építetek. Nehéz volt az élet, sokszor igen is keserves. A legnehezebb munkákat kapták, kevés fizetéssel. Istenbe vetett hitük nem csökkent, hanem annál inkább reménykedtek, hogy majd megsegíti őket. Éppen ezért voltak hajlandók és képesek templomot építeni. Saját otthonuk még nem volt, de templomot építettek!
