Reformátusok Lapja, 1969 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1969-05-01 / 5. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 “Jövel, Szentlélek ..!” Az első pünkösd ünnepe az egyház születésnapja. Isten kitöltötte szent Lelkét az apostolokra, kik a Lélek indítása folytán nyelveken szólva bizonyságot tettek Isten megváltó szeretetéről Jeruzsálem városában. A lelkesítő leírás nyomán a mi óhajunk se lehet más: Jövel, Szentlélek Úristen! Úgy látjuk, hogy a mai világban az egyház keretté lett, szakszerűen felépített szervezetté, de amelyik nehezen mozdul. Sokakban meghidegült a szív, a lélek. A márvány folyammederben alig csörgedez az életadó víz. Hol a hiba? Isten most is szeret, hivogat, táplál, ápol, gondot visel. Isten továbbra is Úr és uralkodik. Az ember lett ó tömlővé, repedt cserépedénnyé, süket fülű, vak és szenzációra váró valakivé, tékozló fiúvá, aki nem hallja meg az egyház bizonyságtételét, a mennyei muzsikát, az Atya hívó szavát... Ezért az egyház legégetőbb könyörgése ma is: Jövel, Szentlélek Úristen! Jövel és ébressz fel! Kelj fel, te nagy alvó! Légy a nappal, a világosság gyermeke, a világosság hordozója. Támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus! Nyisd meg szemeidet, hogy láss! Nem látod kárhozatba rohanó életedet? Vagy csak Urad figyelmeztetésére nem hallgatsz? Mivé leszel Krisztus nélkül, mi lesz veled, ha nem teljes szívből kiáltasz Uradhoz? Ideje, hogy tégy valamit egyházadért és Krisztusodért. Ébredj fel és dolgozz, a nap deleidre hágott. A gyom, a konkoly felveri templomod és életed! A mezők megértek az aratásra! Legyen az egyház szívednek kedves otthona, az örökélet előszobája, mennyei kolónia, szentek egyessége... Nem csak épület, keret, hanem élő lélek, a Krisztus teste. Azok csoportja, akik szeretik Krisztust és egymást, akik Krisztusért járnak követségben, Általa, Neki és Benne élnek. Zarándoksereg, akiknek lábát feltöri a rögös út göröngye, de akiknek szeme, szíve és lelke már hazatalált, a halálból átment az életre. .. Hitvalló, vértanú, kinek lehúlló fejére Krisztus teszi rá az Örök Élet koronáját... Pünkösd ünnepén téged is várunk az Úr diadalmas seregébe! Vitéz Ferenc ANYÁM A o kezdete a legcsodásabb szónak, N bogy nekem adta javát minden jónak. Y jelenti sok-sok imádságát, Á az újrakezdést, hitét, buzgóságát. ]\I a jelentése a sok-sok munkának, Mellyel értem küzdött, sosem ismert gátat; De oly betű nincsen még az ábécébe’, Mely szeretetének lehetne jelképe. .. E kicsiny öt betűt, hogyha összeteszed, Adja meg számodra a legdrágább nevet, Amelynek e földön sohasem lesz mása... Anyám, Édesanyám, az Isten megáldja! Vitéz Ferenc Kalács, keddi kalács Már szombat este megsütötte anyám. És reggel már adott. Az aranya besugarazta a harangos vasárnapot. Vasárnap estig nem fogyott el, fénye áthullt az ünnepen. Még hétfőn is jutott belőle. És kedden is. De csak nekem. Ma sem tudom, hol rejtegette, melyik fiókból jött elő, de olyan áldott volt az íze, olyan hétköznap-szentelő. Az asztalkendőből kibukkant szép sárga fénnyel: Itt vagyok. Nagy árnyékok, fekete gondok, még várjatok, maradjatok. Igénytelen polgári-kalács volt, olyan egyszerű, mint falum. És mégis úgy megnőtt azóta, mint úrvacsora-szinbolum. Száguldó évek távolából megérzem néha jószagát: a tűzhely tájáról elindul s betölt szívet, betölt szobát. Lelki kenyér ínség-időkben, verőfényes vigasztalás... Pedig tudom: a keze föld már. És nincsen több keddi kalács. Aprily Lajos Leánykökörcsin Az est becsuk s egy fényes kéz kinyit, mikor a nap felhőtlen égre hág. Becézem kelyhed érző bolyháit, s tűnődve kérdem: Lélek vagy, virág? Aprily Lajos Egy rügy a naphoz örök fény, mit akarsz velem? Mondd, mért csaltál elő A fénynemjárta jótékony homályból? Aranyfogóval mért kényszerítettél Elhagyni bűvös rejtekhelyemet? Mit akarsz velem, örök napmeleg? öntudatlanság alvó éjjeléből Felsajgó öntudatra Riasztón mért vertél fel engemet? Azt akarod, hogy levél legyek, S reményzöld ruhám’ átüsse a jég, Ha forró május tikkadt alkonyán Hirtelen, tompán megdördül az ég? Azt akarod, hogy levél legyek, És nyári napok gyötrelmes során Megbarnítson majd perzselő heved, S hazámtól, fámtól eltépjen az ősz? Mit akarsz velem, örök napmeleg? Vagy talán abban nyugodjunk mi meg, Mi hervadásra ítélt levelek, Hogy forró, gyilkos órán árnyat adtunk Valakinek, ki megpihent alattunk? Reményik Sándor
