Reformátusok Lapja, 1969 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1969-12-01 / 12. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 Különös karácsonyi ajándék Nt. Gönczy Lajos, a homiletika, akarom mondani az egyházi szónoklattan professzora tanított minket annak idején Kolozsváron, hogy igehirdetésünknek két sarkalatos pólusát, az ítéletet és kegyelmet, okosan keverjük. Kell, hogyne kellene a dörgedelmes prédikáció, amely a hívek alvó lelkiismeretét (és egy-egy — a lelkiismerete tisztaságának tudatában — alvót) felébressze. De azért nem ajánlatos a híveket túlságosan elkeseríteni, meg aztán a kegyelem hirdetésével talán még több eredményt is el lehet érni. És hogyha elmondhatjuk valamikor, hogy most aztán csendesedjék az ítélet harsonája, az határozottan ilyenkor van, amikor ennek a világnak minden rücskét, bogát, hegét és üszkét puha, fehér paplannal takarja he szépen az Odafelváló. Karácsony táján... És én úgy érzem, hogy annak a tündérszép takarónak minden egyes szikrázó kristálya annak az Odafelvalónak mindenkinek egyformán kijáró örök szerelmét, kegyelmét hirdeti. .. Persze, — mondhatná valaki, könnyű annak ilyen szép karácsonyi gondolatokban andalogni, aki biztos, védett fészekből gyönyörködik a szállingó hópelyhek holló játékában. De milyen érzések rohanják meg azokat, akik történetesen a világnak rücskös, sebhelyes, üszkös oldalán érik meg a karácsonyt? Akik úgy érzik, hogy éppen ilyenkor fakadnak fel újból a sebek, amikor valakinek a távolléte, talán százszorosán jobban fáj, mint máskor? Mit éreznek az embermilliók, akiknek ősi fészkét szétdúlták és akiknek az jutott, hogy a nagyvilág országútjain barangolva zokogva lássák, hogy a meny- nyékből lehúlló fehér gyémántokat, miképpen nyeli el a sár. . . ? Mert ahogy ott a hegyoldali, kanyargó úton feleségemmel együtt dagasztottuk a sarat, nekünk ilyenforma gondolatok motoszkáltak a fejünkben. Pedig inkább hálásaknak kellett volna lennünk, hiszen a hóval kevert csatakos úton tele szánkót húztunk magunk után. Az erdőben, régen, talán még a békevilágban kivágott erdei fenyők otthagyott tönkéiről lefejtett, vastag kéreggel volt megrakva. Micsoda kincs volt az! Micsoda változást varázsolt a barakk-szobában, meggém- beredett verebekként gubbasztó gyermekek társaságában. . . Az ám, a gyerekek... Ügy látszik, mindketten egyet gondoltunk, mert hirtelen olyan nehéz lett a szánkó, mintha minden tündérszép, régi karácsony édes emléke nehezedett volna rája, tetejében egy mosolygó angyallal, akinek földönjárását messze Magyarországon egy kicsiny dombocska jelzi csupán . . . Hogy szerette a karácsonyfát... És most se neki, se a többieknek, akikkel itt járjuk a nagy világ sáros útjait, nem jut karácsonyfa. . . Csak a kérge maradt, csak a kérge jutott nekünk a valamikor égig érő szép karácsonyfáknak. . . Egymásra néztünk, azaz néztünk volna, ha könnyeinktől látni tudtunk volna. — Mit adunk a gyermekeknek karácsonyra — kérdezte a feleségem, az asszonyoknak és édesanyáknak azzal az örök áldott, logikátlan észjárásával, amellyel olyan sokszor megszégyenítették a mi büszke, fennhéjázó férfiúi logikánkat... — Istenem, mit is adhatunk — folytattam a kérdést, mert hát mi mást tehet az ember az ő földi vándorlásának nagy rejtélyében, minthogy kérdezzen, örökké kérdezzen. . . és aztán mélyen, egészen a mélyen a lelkében hamu alatti parázsként, titkon reménykedjen, hogy hát, majd csak jönni fog a felelet... Mert nem hiszem, hogy volna a földön szomorúbb bánat annál, mint amikor a szerető szív, amelynek a lényege, az élete az, hogy adjon, — úgy érzi, hogy kifosztották, megrabolták, megüresítették és nincs mit adnia! És most szorozzátok meg ezt a fájdalmat százzal, hogyha szülőkre gondoltok... ☆ Mikor a táborba értünk, feltűnt, hogy, mint máskor, — senki se tartotta szenzációnak, hogy a református pap és a felesége “tüzelőt szereztek”. Egy sokkal nagyobb esemény kötötte le a magyar táborlakók figyelmét. Mikor egyik hívem, öreg szanitéc, meglátott, szinte futva sietett elénk: — Tiszteletes úr! — Mi történt János bácsi, hazamehetünk? — Azt nem, de a tábor karácsonyi ajándékot kapott! Feleségem jelentőségteljesen nézett rám, és nézésében benne volt, hogy “Látod!” Aztán, miután az ajándékozás kérdése általában női tudománv, ő kérdezte: — Kitől? János bácsi a kálvinista magyar embertől várható egyszerűséggel vágta ki: — Hát a római pápától — és megpederte a bajú- szát. Persze most rajtam volt a sor, hogy csodálkozzak: — A római pápától? — Hát aztán mit küldött a pápa a magyar tábornak? — érdeklődtem érthető kíváncsisággal. — Hát azt még nem tudom, de a G. H.-ban bizonyára megmondják a tiszteletes úrnak. Persze, hogy alig vártuk, hogy behordjuk a tüzelőt egy szobára leegyszerűsített összkomfortos rezidenciánkba, ahol hamarosan kivirult a nyár a vígan duruzsuló kályha körül. Rohantunk a G. H.-ba, azaz Gazdasági Hivatalija. Az Őrnagy úr, Katona Antal, kis tábori gyülekezetünknek tagja volt. Kedvesen szólított meg, — Úgy látom az arcáról, hogy tiszteletes úr már hallott az újságról... Szavába vágtam: — Igen és öl a kíváncsiság, hogy mi is az az ajándék, amit a pápa őszentsége küldött a tábornak? — Az őrnagy úr huncutul mosolygott, ahogy kimondta: — Csunkamájolajat! — Csukamájolajat — kérdeztem meghökkenve és
