Reformátusok Lapja, 1968 (68. évfolyam, 8-12. szám)
1968-10-01 / 10. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA Őhozzá minden Benne hívő és Hozzá hittel könyörgő ember, minden hívő lélek egyenesen az által, akit egyedüli közbenjárónkul küldött, a Krisztus által, és az ő nevében mondott imádságainkon keresztül. Mindez az isteni kegyelem és áldás összefoglalva azt jelenti, hogy a reformáció amellett, hogy megmutatta az egyház egyedüli fejét a Krisztusban, s így összeköttetést létesített Isten és közöttünk, emberek között; bepillantanunk engedett az Ő örök tanácsába, és részt adott abból a méltóságból, amely az Ő választottait illeti. Ez által Isten magához emelt, mint gyermekeit. Ez a felemeltetés pedig az a magaslat, a keresztyén életnek az a hegycsúcsa, amelynél magasabbra az Istenhez való viszonyában ember nem juthat. A reformációnak ezekért az áldásaiért, mint Istennek kegyelmi ajándékaiért, az idén is méltó hálaadással kell leborulnunk házainkban és templomainkban egyaránt. Az áldott reformáció a mai súlyos történelmi időket élő, testi és lelki sötétségben botorkáló világunk és emberiségünk számára is világítótorony lehet. A bűn, a szeretetlenség és békétlenség éjszakáját áttörő, útmutató fénysugár, Isten ujja lehet minden egyén, család, nép és nemzet számára. Fogadjuk hát el és éljük naponkét tanításait! Éljünk áldásaival és zengjük buzgó hálaadással és örvendezéssel a wittenbergi vártemplomról, ahonnan a reformáció elindult, és a reformációban megújult hitünkről a költők alábbi szép énekeit: “Köszöntelek, ti vén, mohos falak! Messziről jöttem, hogy lássalak ... Köszöntelek te vén mohos tető, Egész világnak új tant hirdető...” Űj tant, amelynek élte itt fakadt, S aztán felöltve villám szárnyakat, Végig csapott a nagy világon át... Megrendítő a hét halom honát.” (Jánossy Zoltán) Csodás hit! Égi kéz lövellte Magvát a szívbe. Szent alázat! A szenvedésből, gyötrelemből, Halálból új reménység támad. S akik bíznak az Ür Istenben, El nem veszhetnek semmiképpen: Megállnak, mint Sionhegy orma Ég-földindulás közepében. (Baja Mihály) Tallózás RODOSTÓ. Július 27-én ünnepség volt Tekirdagban, magyarul Rodostóban, Törökországban. II. Rákóczi Ferenc bujdosó fejedelem hajlékát tatarozták, s nagy ünnepség keretében a két nép hivatalosai múzeumnak nyilvánították az épületet. Örülünk, hogy mind a két nemzet megbecsüli ezt a házat. Rákóczi közel húsz esztendőt töltött Rodostóban, 171 évig feküdt holtan Törökországban. Nemzete 1906- ban hozta haza hamvait. Ő élő Rákócziként lépett Magyarországba, s a nemzet csak holtan tudta visszahozni szabad honi földbe - Kassára! ...Ez történt Kossuthtal is! Ferenc József Budán • Kossuth Torinóban. Be más lett volna az élet, ha a török, 150 évi vendégeskedése törlesztéseképpen, nem Rodostóban adott volna házat számára, hanem vissza segítette volna Kolozsvárra, vagy jó Budára! Rákóczi vállalta az emigráció keserű kenyerét, hogy szegény hazáján valamit segítsen. Óriási erkölcsi és nemzeti lelki hatalmának lépésre készen, de veszteg kellett maradnia, mert nem illett be a porta akkori politikai játszmájába. Emléke őrzésére kicsi Rodostó, Kassa, az egész ország és világ, — megillető helye Isten panteonjában van! Őmaga pedig, és amiért harcolt, a magyar szabadság, nem múzeális emlék, hanem ma is éltető lélek és diadalra vezérlő hatalom .. ! ★ HOLLÓHÁZÁN kerámia készül, fehér tányér népünk asztalára. Gyárrá lett a gyáracska. Növekedésében csak a “régi templom akadályozta ...” A templomnak mennie kellett, máshová. Fel is épült az új, modern templom a régi falurész dombján. Az “állam” lett a “templomépítő.” Csodálatos! “Azt gondoltuk juh- hodály épül itt, de most már nekünk is tetszik” — mondják. Szép lehet! Sokan járnak csodájára és imádkozni is benne, akkor is, ha a “templomépítő” “állam” kisbetűvel írja Isten nevét.. ! A Reformáció Emlékünnepére - 1968. otkóber 31. Amikor hálás szívvel emlékezünk a magyar reformátorokra, akik a megújult és megerősödött hitet Luthertől, Kálvintól, Zwinglitől és Buliingertől átvették és izzó, széttörhetetlen érccé formálták és meggyökereztették Magyar- országon, akkor elmondhatjuk azt, hogy ők nem keresték a maguk hasznát, hanem odaszentelték életüket Istennek, hogy áldásul legyenek a későbbi nemzedékek számára. Még a legnehezebb üldöztetésekben is terjesztették az egyház megújhodását szolgáló mozgalmat. Istenbe vetett hittel és bizodalommal szenvedtek hithőseink, közöttük: Mé- liusz Juhász Péter, Szegedi Kiss István, Sztárai Mihály, Szegedi Gergely, Szenczi Molnár Albert, Kopácsi István, Kál- máncsehi Sánta Márton, az istenes vénember: Károli Gáspár és még sokan, akiknek a nevét helyszűke miatt nem lehet felsorolni. Nem távoli nagyságok ők, hanem lelki rokonok, akiknek áldott emlékét őrizzük meg szívünkben, mi, a szétszórtságban élő magyar reformátusok. Amikor ünnepet szentelünk a nagy magyar reformátorok áldott emlékére, hálával emlékezünk meg a holland nép nagy fiáról de Ruyter Mihály admirálisról is, aki 1676. február 11-én kiszabadította a gályarabokat, akik inkább vállalták a gályát, sőt még a halált is, de megújított, megerősödött hitüket, református vallásukat nem adták fel, amiért Isten megáldotta őket szívük utolsó dobbanásáig. Ezért kell megtartanunk, megőriznünk drága, magyar, református hitbeli örökségünket a föld kerekségen mindenütt, ahol magyar nyelvű reformátusok hiszik és dicsőítik Istent. Istennek adjunk hálát a magyar reformátorokért, akik örömmel hordozták egymás terhét. Az Ür, csodálatos szere- tetéből, emberek által végzi el munkájának nagy részét. Az egyház megújítását is emberek által végezte el. Hogy a magyar reformátorok mennyire bíztak Istenben még a börtön sötét fogságában is, megmutatja a következő egyháztörténeti példa: Amikor Fáber r.k. püspök meglátogatott az ellenreformáció idején egy reformátort a börtönben és ezt mondotta: “Megáldanálak, ha visszatérnél hozzánk”, a reformátor válasza ez volt: “Nincs szükségem, hogy te áldjál meg engem. Van Isten, aki megáld engem, s egykor majd könyörülni fog rajtam.” Ilyen választ csak mélyen hívő, égő szívű ember tud adni. Amerikai magyar református testvérek! Olvassuk a magyar reformátorok írásait, Igét hirdető, irodalmat formáló hagyományaikat! Vajha mi is áldásul tudnánk lenni a második, harmadik és a negyedik nemzedék javára! Szívükbe tudnánk oltani amerikai nyelven is, a mi drága, magyar, református hitbeli örökségünket. György István
