Reformátusok Lapja, 1968 (68. évfolyam, 8-12. szám)
1968-10-01 / 10. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 KECSKEMÉTHY JÓZSEF: Az Áldott Reformáció . . . . “Kiáltottál Világ Királya: S hajnal hasadt az éjszakára. Levél hullásból, Virág hervadásból fakadt fény, Fakadt élet, örök dicsőség e napon. Ott jársz mindég, hol az éjnek rémei fojtogatnak, ölnek. Szakadjon ránk hegy, tenger, ég le itten: lm áll a példa túl minden halálon, Erős várunk az Úristen, Védő sáncunk, fegyverünk Az Isten az Isten.” (Dr. Makkai Sándor) A költő megzenésített szavait mondogatva és énekelgetve, szárnyat ölt fel lelkünk gondolata, és századok szárnyán repül képzeletünk a régmúlt időkbe. Majd megáll és megpihen a wittenbergi vártemplom kapujánál, ahonnan Luther Mártonnal, s a templom kapujára kiszögezett 95 bátor tételével, elindult világot hódító útjára az áldott Reformáció. Tévesen emlékeznék az egyház, a társadalom, az egyén és mi is, ha úgy vélekednénk és Írnánk a reformáció tényeiről és áldásairól, hogy: a 16-ik század elején egy nyugtalan vérü egyházi-forradalmár néhány kortársával és követőjével elindult új vallást, új hitet, új egyházat alapítani. Vagy téves lenne a magyar reformációra annak a megszokottan hangoztatott másik beállításnak az alapján emlékezni, amely szerint Luther, Kálvin és Zwingli tanaival, a magyar reformáció vezéralakjai: Méliusz Juhász Péter, Szegedi Kiss István, Sztárai Mihály, Szenczi Molnár Albert, Szegedi Gergely, Károli Gáspár és a többi lánglelkű ősök egész hosszú sora, tudásukkal, életükkel, vérükkel, arra szánták magukat, hogy egy új hitnek, a magyar református vallásnak vessék meg alapjait. E téves beállítással szemben azonban az áll, hogy az általuk képviselt hitnek már megvolt az egyszer és mindenkori alapja és fundamentuma: JÉZUS KRISZTUS. “Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett...” (I. Kor. 3:11). Reformátoraink nem is új fundamentumot akartak, hanem egy megtisztított és tisztulásában megújult egyháznak rakták le alapjait. így lett a reformáció legnagyobb áldása és világot átformáló értéke: a Krisztushoz, mint egyetlen fundamentumhoz való visszatérés és az Egyház ilyentén való megreformálásának áldott ténye. A reformációra való emlékezésünkkel mi, azt forgatjuk elménkben, és azt a hitújítást éltetjük, amely a Krisztust, akiről századokon át megfeledkezett az egyház, a papság és ennek következtében az emberek, az istenadta nép is, visszahelyezte eredeti méltóságába. Mi, a reformáció további nagy áldásaként az egyháznak ama tisztulási folyamatát emlegetjük, amelyben a lelkek többé nem a földi helytartók és világi hatalmasságok előtt hódolnak, hanem az egyház egyedüli Feje, lelke, éltető és kormányzó hatalma, a Krisztus előtt igyekeznek járni szelídségben és alázatosságban. Isten kegyelmi ajándékainak és áldásoknak könyvelhetők még el a reformáció további vívmányai is: annak a tévtannak az eltörlése és gyakorlatból való kivétele, amely a lelkekben megvalósuló Istenországa helyébe a földi, múló egyházat helyezte, mint az ember üdvösségének birtokosát és letéteményesét, amely nélkül Istenhez nem juthat senki. Ettől és más megmerevedett és eltévelyedésekre vezető hagyományoktól a reformáció odafordította az emberi lelkeket az Igéhez. Megmutatta, hogy az Ige fényénél az ember nappali fényességben járhat, mennyei fényben fürösztheti a lelkét, s nem kell többé lelki sötétségben tapogatóznia. Megérttette a reformáció minden lélekkel, hogy nem kell a közbenjárók egész seregén keresztül keresgélni az embernek azt az útat, amely az Istenhez vezet, mert oda juthat FOGADÁS TÉTEL Református magyar vagyok, Halálomig az maradok! Vallásomnak semmi foltja. Tiszta, mint a menny-ég boltja. Amint én e tiszta vallást Megszerettem: Ügy áldjon meg, úgy szeressen Isten engem! Arra való a vallásom, Hogy a lelkem mennyet lásson; Lásson örök üdvösséget, Boldogságot, dicsőséget. Az én hitem az Istennek Szent igéje, Melyért hullott Jézusomnak drága vére. Hit az élet! Igaz dolog, Ügy írták az apostolok. Ha elhagynám a hitemet, Megölném az életemet; A hitlenek nem találnak Vigaszt, enyhet, — Lángjában a kárhozatnak, gyötrelemnek. Vallásomnak nincsen ára, Nem viszem én azt vásárra, Azt, aminél drágább nincsen: El nem adnám semmi kincsen. Es amiért ősapáink Szenvedének, Azt a vallást drága vallást, hogy vetném meg? Ha betérek templomomba, Nem vakít el semmi pompa. Nem kell nekem semmi hívság, Csak a lélek, az igazság. Nem imádom a jó Istent Semmi másban, Csak egyedül lélekben és igazságban. Harcaim közt kitől féljek, Ha vezérlőm tiszta lélek? Krisztusommal élek, halok, Szent nevéhez hű maradok! Hűségemért tőle várom Pályabérem... Fogadom ezt! Isten engem úgy segéljen! Kálvin János címere
