Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-04-01 / 4. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 A PREDESTINÁCIÓ Irta: Dr. Vass Vince III. Predestináció és akaratszabadság Van vallásos fatalizmus is, ahogy az a mohamedánizmusban kifejezésre jut, ami azonban csak annyiban különbözik a természeti törvény fatalizmusától, hogy még kegyetlenebb. Nem egy állandó és változatlan törvényszerűséget helyez az ember fölé, hanem egy szeszélyes akaratot. Az ember itt már nem gép, hanem rabszolga, aki kénytelen tehetetlenül alávetni magát Allah akaratának. Ez az Allah keleti despota, korlátlan kényur, jellemében alig különbözik valamit Mohamedtől. Éppen úgy tele van politikai körmönfontsággal, cselszövéssel, haraggal, bosszuállással, mint Mohamed. Ehhez a fatalizmushoz nekünk semmi közünk, mert a mi Istenünk nem ilyen Isten. Krisztusban mi megismertük, hogy Atyánk az Isten és mi néki gyermekei vagyunk. A természetet kormányozza azzal, hogy törvényszerűséget rekesztett belé, a mi életünket pedig azzal, hogy rendeltetést adott nékünk, és munkálja ennek a rendeltetésnek valóra válását. Mi az ember? Akár fatalizmus van, tehát ránk erőszakolja Isten a maga akaratát, akár predestináció, tehát belénk neveli, vagy mondjuk: kibontakoztatja belőlünk Isten a maga elgondolásait és terveit, végeredményében a mi szabad akaratunk szenved sérelmet — mondják sokan: Mi hát akkor az ember, ha Isten hatalma alatt áll, akár diktatórikus, akár alkotmányos ez a hatalom? Falevél, amit tetszése szerint sodor a szél? Nagyszerű gép, üres agy és ideg- rendszer, ami zakatol végzetszerűen? Nem. Ez ellen felágaskodik bennünk minden ösztön. — Mindenki, akivel a predestinációról szót váltottam, ezen a ponton szokta magát megmakacsolni. Hol az emberi szabadság?! — kiáltják úgy, mintha az életük forognak veszélyben. Semmitse értek meg jobban, mint ezt. Valóban akaratszabadság nélkül nem ember az ember. Mi a szabadság? Nos, mi hát a szabadság? Szabad az, ami önmagát élheti. Szabad a hal a vizben, nem szabad a szárazon. Szabad a madár az erdőben, nem szabad a kalitkában. Szabad a gabonamag, amikor kikelhet, szárt, kalászt nevelhet, nem szabad, amikor beleépitik egyiptomi piramisokba. Szabad az, ami saját természete szerint élhet. Más szóval: szabad az, ami be tudja tölteni rendeltetését. — Az a kérdés, hogy az az isteni akarat, ami a predestináció tanában kifejezésre jut, korlátozza-e ebben az embert vagy nem? Világosan át kell látnunk, hogy az ember éppen az által ember, hogy van benne valami az Istenből. Ha csak egy elő nem hivott léleklemez is ez a valami, ami az örökkévalóságban fogott fényt s ebben a világban még nem jutott aranyfürdőbe, ez is az Isten szivéből való. Tehát nem két különálló hatalmasság Isten és ember. Ami bennem azt mondj hogy ÉN, ami gondolkodik, érez, akar, az az Istenből való. Egy kicsi léleksugár a léleknapból. Egy csepp viz a lélekóceánból. Egy lélekcsira, amiben az örökkévalóság pompázó lilioma rejtőzködik. — Ember vagyok: ez már predestináció. Erre születtem. Az igazán ember Mikor a gondolkodásom ösztönösen az igazságot kutatja, mikor az akaratom olyan, mint a megzavart delejtü, mindaddig, mig a jó irányba nem fordul, mikor az érzésvilágom csak a szeretet békességében tud boldogságot találni, akkor már tulajdonképpen az általános emberi predestináció vonala mutatkozik meg az életemben. Mikor leszek igazán ember? Ha az a lélekcsira kibomlik bennem, ha az a lélek- csepp az örökkévalóságot tükrözi, ha az a léleksugár az Isten léleknapjának a fényét árasztja szét, ha a belémhelyezett fényképlemezen kibontakozik a kép, ami rávésődött. Egyszóval: ha ÉN leszek az, és AZ leszek én, ami bennem, az Istenből való, ha öntudatos birtokommá válik az, ami most még csak tudatfeletti, rejtett, titkos és ismeretlen Amint a börtönbe csukott embernek, aki a szűk ablakból csak ferdén és mintegy felerészben látja ragyogni a napsugarakat, bár meg van fosztva a nap szabad szemlélésétől, mégis kétségbevonhatatlanul fény jut szemeihez, úgy minket is, kik a földi test bilincseibe vagyunk verve, bár minden oldalról homályosságba vagyunk burkolva, Istennek sugárzó fénye, ha kis mértékben is, de mégis megvilágít annyira, amennyi elég az Ő könyörületességének kinyilvánitására s üdvösségünk felől való teljes bizonyosságunkra. KÁLVIN
