Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-11-01 / 9. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 valósításától akkor, amikor tudjuk, hogy minden, bármelyik denominációba tartozó magyar református gyülekezetnek zsinat-presbiteri kormányzati formája van, minden magyar református gyülekezetben az óhazában, vagy itt Amerikában felszentelt lelkipásztor által, Isten igéje tisztán és elegyitetlenül hirdettetik, minden magyar református gyülekezetben a sákrá- mentumokat ősi hagyományainkhoz hűen igazi és valóságos értelmükben szolgálják ki, és minden magyar református gyülekezetben az egyházfegyelmet a lehetőségeket figyelembe véve gyakorolják. Ha mindezeket a közös jellemvonásokat megtaláljuk Amerika földjén szerteszétszóródott magyar református gyülekezeteinkben, miért nem valósult meg eddig a Magyar Egységes Egyháztest? Az én szerény látásom szerint két fődolog hiánya miatt volt meg nem valósítható! Először: lelkipásztoraink fegyelmezetlensége. Másodszor: a gyülekezeteink élén álló presbitereink és gyülekezeti tagjaink magyar református öntudatának hiányossága miatt. 1. Lelkipásztoraink fegyelmezetlensége legjobban lelkészi körökben ismeretes. Ez a fegyelmezetlenség az okozója több, mint negyven esztendős széthúzásunknak, szétszóródottságunk- nak! Egy hazából, egy múlttal, egy ősi közös vallásos szokásokkal számtalan denominációba tartozunk néhány papunk jóvoltából, akik sem Isten, sem ember előtt nem akarnak meghajolni, senkinek maguk közötti irányitó felsőbbségét nem akarják elismerni, akik a krisztusi szeretet nagy parancsát saját szájizük szerint értelmezik melyik dicsőbb, melyik nagyobb elve alapján, akik ha vezetőt választanak annak minden rendelkezéseit sutba dobják, mert a rendelkezés mindenkinek szól, csak nekik nem. Tudom én nagyon jól, hogy kemény beszéd ez ... de ha idő előtt nem orvosoljuk, ez a minket szétszóró fegyelmezetlenség kérlelhetetlenül idő előtt eltemet bennünket örökre. Bármelyik denomináció lelkészi karát nézem, annak majdnem mindegyike szorgalmas és kiváló tanuló volt. Tudásukat és szorgalmukat az életiskolájában éretté és fényesre csiszolttá tette Isten és gyülekezetük szolgálatában eltöltött idő. Annyi nagy tudásu és a szellemi élet minden terén kiválló lelkipásztorunk van, hogy könnyűszerrel el tudnák vezetni maguk Amerika összes protestáns felekezeteit . . . csak egyet nem tudnak: fegyelmezetten fegyelem alatt élni. Ha visszatekintünk a múltba, láthatjuk, hogy Anyaszentegyházunkat, gyülekezeteinket és azok példátmutató pásztorait a Reformáció első napjától kezdődően, az Ellen- reformáció minden véresen keserves évein keresztül a zsinat-presbiteri egyházkormányzat által biztosított erős fegyelem tartotta meg számunkra napjainkig. Aki nem tanul meg engedelmeskedni, az parancsolni, és egyházat vezetni sem tud soha. Nézzük csak a római Egyházat, ahol tervszerű csontfegyelem van. Ez a tervszerű csontfegyelem fogja pápistává tenni hamarosan a protestáns Amerikát, amelynek Alkotmányát tiszta kálvini református szellembe írták. Mi világiak, akik szeretünk felnézni pásztorainkra, akiket Isten a legszebb és a legnehezebb élethivatásra, az Ő szolgálatára hivott el, kérjük, hogy az egyházfegyelmet gyakorolják először maguk között, azután gyülekezeteikben. 2. A gyülekezeteink élén álló presbitereink és gyülekezeti tagjaink magyar református öntudatának hiánya nagy mértékben hozzájárult osztottságunkhoz azzal, hogy sem lelkiekben, sem anyagiakban nem támogatták papjaikat. A magyar református ember alapvető jellemvonása az, hogy szereti pásztorát és családját, akit lelkivezetőjének és mintaképének tart, aki jóban, rosszban, szeretetben és szeretetlenség- ben egyaránt vele van. Aki jóra és szépre, szülők iránti engedelmes tiszteletre, azoknak életükbe való megbecsülésére tanítja a hozzá- küldött, vagy hozott gyermekeket. Aki nem egy esetben a szülők nemtörődömsége és hanyagsága után türelmes lélekkel tanítja meg gyermekeiket az első imádságra és az örökkévaló Isten szeretetére és tiszteletére. Merem állítani igaz telkemből, hogy ez a Pásztor, ez az Ember, aki fáradtságot nem ismerő igyekezettel dolgozik sokszor napi 16 órát is, aki ha kell éjnek idején is ott áll betegágyunk mellett, bizony nem kapja meg méltó jutalmát sem lelkiekben, sem anyagiakban. Nem kapja meg elsősorban a presbiterektől, akiknek egy- része azt hiszi, hogy a gyülekezet azért választotta elöljárónak, hogy órával a kezében ellenőrizze, mennyi ideig prédikál, gyanakvóan sanda szemekkel kiséri papja minden mozdulatát és fontoskodó arccal szaglász körös körül azt a látszatot keltve, hogy ő és hozzáhasonló em- berrek irányítják és mentik meg egyházukat a tönkremenő megsemmisüléstől. Akik gyűlésről hazamenve baráti és családi körben nagy hangon azzal dicsekednek: na máma jól megmondtam a főgondnoknak meg a papnak a véleményemet. Az igazság azonban az, hogy a gyűlésen egy szót sem szólt, azt az egyet elérte otthon, hogy gyermekei ilyen egyház és papellenes légkörben nevelődtek fel. Ennek végső eredménye az, hogy azok a lelkészi, vagy presbiteri családból származó gyermekek, akik ennek ellenére mégis a lelkészi pályát választották élethivatásul, szívből irtóznak a magyar gyülekezet vezetésétől. Inkább elmennek angol gyülekezetekbe, ahol nem kell két nyelven prédikálni és nincsenek örökös rosszindulatú kritikáknak kitéve. A presbiternek nem a szaglászás és papellenőrzés a feladata. A presbiter Isten által elhívott segítő munkatársa lelkipásztorának, aki imád- ságos, tiszta családi életével mintakép a gyülekezet tagjai előtt, azért választották elöljárónak, hogy Istenfélelemre, templombajárásra, papja iránti szerető tiszteletre és az egyház
