Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-11-01 / 9. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 IIEgŐ CsiPKEBOKOR ORTH GYŐZŐ ROVATA A KASTÉLY Egy gazdag, de meglehetősen fukar fiatal embernek jelentette a titkárja: — Uram, egyik oldalági rokona messzi külországban meghalt, már el is temették és most jött meg a végzés, hogy vagyona: egy értékes régi kastély Önre maradt. — Nagyszerű — lelkendezett az örökös — készitse elő a papírokat, elutazunk és megtekintjük az örökséget. Hónapok múltak el, mig végre ott állottak a kastély előtt. Nem valami nagy kiterjedésű, de elég szép park vette körül az épületet. Hát bizony azt már kikezdte az idő. Előző gazdája nem sokat törődött már vele. Ahogy bejárták az ódon épületet, mind jobban kitűnt, hogy itt sürgős javitanivalók vannak. Az örökös beküldte titkárját a legközelebbi városba, hogy hozzon ki egy épitési vállalkozót. Mikor az megjelent és alaposan átnézte, felmérte az épületet, kijelentette, hogy ötven aranyért rendbehozza. — Annyit nem adok — jelentette ki kurtán a gazdag ifjú. — Uram, gondolja meg jól, ez a kastély történelmi emlék, még a mutogatásából is tisztességesen megélhetne valaki — érvelt az épitész. — Nem vagyok én arra rászorulva — felelt mérgesen az örökös és otthagyta faképnél a vállalkozót. Teltek, múltak az évek, az ifjúból meglett ember lett, gondolkozása lehiggadt. Eszébe jutott a kastély. Elhatározta, hogy mégis csak rendbehozatja, hiszen még a kulturtörténelem szempotnjából is, ennyivel tartozik az emberiségnek. Magához vette az ötven aranyat és elutazott. Egyenesen a kastély melletti városba ment. Az épitész még ott lakott, csak a haja őszült meg egy kissé. Ismét kimentek a kastélyhoz, de ahogy bejárta, felmérte, egyre csak a fejét csóválta. — Mi a baj? — kérdezte a kastély ura. — Hát kérem, igen sok a romlás, sok a renoválni való — felelt az ember. — Nézze, ne sokat teketóriázzunk, én megadom az ötven aranyat és Ön rendbehozza az épületet — mondta az örökös és már a tolláért nyújt, hogy a szerződést kiállitsák. — Nagyon sajnálom, kérem — vágott szinte a szavába a másiknak a vállalkozó — de száz aranynál olcsóbban, nem hiszem, hogy akadna is valaki, aki elvállalná a munkát. — Őrültség — kiáltott a még mindig hevesvérű ember és ismét elrohant. ★ ★ ★ Az idő már kezdte behavazni a kastély urának fejét, amikor egyik kudarc a másikat váltotta fel üzleti életében. Egyszerre csak arra ébredt, hogy mindenét elvesztette, koldus szegény lett. Ekkor eszébe jutott a kastély. Nosza, gondolta, nincsen veszve minden, hiszen a kastély jövedelméből még mindig megélhetek. A kastélyra kölcsönt veszek fel, rendbehozatom és mint történelmi nevezetességet fogom pénzért mutogatni a turistáknak. — Alig várta, hogy beszéljen a vállalkozóval. Az öreg épitész már kint nyugodott a temetőben. Utóda, egy ügyes fiatal ember hajlandó volt kimenni a vidékre, hogy megnézze, mit lehetne csinálni. Siralmas látvány fogadta őket. Az eső és a hó, a szél és a fagy megtették a magukét. A kastély összedőlt. Itt már nem volt mit tárgyalni. A fiatal épitész szó nélkül sarkon- fordult és ott hagyta a tönkrement örököst, aki sajnálta a költségeket, amikor még megmenthette volna egyetlen és utolsó tulajdonát. ★ ★ ★ Nem illik-é reánk ez a történet? Drága örökséget hagytak reánk eleink — Egyházunkat. Vájjon mi is úgy teszünk, mint a történetbeli örökös? Sajnáljuk a költségeket, akkor, amikor még megmenthető volna? Nem gondolunk arra, hogy a költségek minden egyes nappal csak emelkednek és jaj nekünk, amikor rájövünk, hogy a világ mindenünkből kifosztott és mi szeretnénk odamenekülni Egyházunk szerető karjai közé — de akkorra már késő lesz?! Isten a magyar költészetben Ahol nincsen emberi reménység. Olt vagyon az isteni segítség. (Mikes Kelemen: Törökországi levelek) ★ ★ ★ Imádlak, Isten; most tudom, ki vagy. Sokszor hallottam és sokszor kimondlam. De nem értettem nevedet. A nagy természet magyarázta meg Hatalmad és jóságodat . . . Dicsértessél, dicsértessél örökre! Imádlak, Isten; most tudom, ki vagy. (Petőfi Sándor: Az apostol)
