Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)

1963-06-01 / 6. szám

20

REFORMÁTUSOK LAPJA

követésre serkentő és meleg rokonszenvet kiváltó színekkel. És őszintén remélem, hogy még azoknak az olvasóknak is, akik csak hírből ismerik nevét, elegendő ízelítőt sikerül majd kapniok egyéniségének különös varázsából ahhoz, hogy megérezhessék, miért volt Sz. Sz. Mária hosszú éveken át Magyarország legkedveltebb és legjobban fizetett Írónője. (Haranginé Juhász Antónia.)

ezt mi innen is ismerjük: mindketten messze szakadtunk születésünk helyétől, s csakugyan úgy van, mint hód, hogy a parányi emlékek ébresztik fel bennünk legjobban a honvágyat.”

1952: “Nagy szomorúságom, hogy Nyusziról csak ritkán s csak egy- egy táviratban kaphatok hirt mostanában . .

1953: “Pajti bácsi sokat szenved az idegeivel, mióta újra kis szükség- lakásunk elvesztése miatt kell aggódnunk.”

1954: “Nem válaszolhattunk eddig leveletekre, mert a falu le volt zárva száj- és körömfájás miatt . . . Múlt leveletekben Írtátok, hogy milyen igaz öröm Nektek is a zene. Éppen Bachot szeretitek Ti is, amit mi is mindig megújuló gyönyörűséggel hallgatunk. Nekünk mellette még Beethoven gigászi alkotásai, Chopin utolérhetetlenül lenge, s mégis mélységes muzsikája jelent nagyon sokat. Egy-egy Beethoven symphonia után szinte úgy érezzük, mintha nem is magunk volnánk, hanem a föidi salakból kiragadva, valahol az Ur közvetlen közelében lebegnénk. Sajnos két hét óta nincs a házban zene. Kiégett rádiónk varázsszeme s még máig sem küldték el a megrendelt lámpát. Úgy látszik ez a fajta már nem kapható. Akkor pedig örökre elhallgatott számunkra a zene és ki kell kapcsolnunk életünknek ezt a fővigasztalását, eszményi szépségét, mert mi uj rádiót már soha nem vehetünk ebben az életben. Valahogy úgy vagyok vele, hogy Pajti bácsi miatt még sokkal jobban fáj ez nekem, mint magam miatt: neki még többet jelentett, mint nekem, mert ő nem tudja úgy magába fogadni a legparányibb örömöt is, mint én. Neki több, ma- gasabbrendü élvezetre van szüksége. Nekem például a tegnap először látott piros pillangó már sokat adott: emlékeket kavart fel bennem s ezeknek a szárnyán együtt voltam szüleimmel, testvéreimmel, régi tavaszi napokat élveztem át, mikor versenyezve kerestük a piros pillangót, hogy megmutathassuk szüléinknek, hiszen a néphit szerint ez egész éven át tartó örömöt és egészséget jelentett . . . Egész télen át csak

a ház körül jártunk, mert lábbelink kíméletre szorult, a nagy havat nem bírta volna. Most azonban kiszabadultunk az erdőbe, ahol összegyüj- tögettem az egész télen át lehullott száraz gallyakat, hiszen ezek számomra a kiadás nélküli kenyérsütést jelentik. Minddjárt az első nap haza is húztam két nagy csomót s mint egy gazda, úgy nézegettem az “állományomat”. Pajti bácsi, szegény, meg szomorú volt, hogy egyedül vontattam haza, mert ő szive miatt nem segíthetett ... Az ő jósága és szeretete szebb életet kívánna nekem, én meg csak azért imádkozom, hogy mellette lehessek, mert igy máris szép és jó az élet . .

— “Még fiatal koromban jöttem rá, hogy minden napban van valami szép és jó, még a legkeservesebb csapások idején is s ezt minden este meg is kerestem, meg is köszöntem a jó Istennek. Egyszer aztán úgy éreztem, hogy ez a nap örömtelen volt. S csak éjjel riadtam rá, hogy abban is volt szépség, csak én voltam fáradt a meglátására . . . Most veszem észre, hogy milyen fecsegő lettem, de mindezt jól esett elmondani, megmutatni Nektek.” — “Kicsi gyermekeiteknek “urvacsoraosztásti játékáról” eszembe jutott, hogy éppen így játszottunk mi is templomozást, keresztelést, s minden mást, ami kis életünkben eseményszámba ment. Csak egyszer történt baj: kis cicát pólyázott be a húgom s valami furcsa ötlettel nem gyermeki körben játszott keresztelőt, hanem Apánkhoz vitte a “kisdedet”. Bár nem volt több három évesnél, persze, mégis megkapta az első leckét abból, hogy ez nem játék, ha már Apát is belevonja. De mindez olyan mélységes szeretettel, jósággal történt, hogy máig is emlékszik reá húgom, én meg még ma is látom a cirmos fejét a pólyában, ahogy szenderegve pihen húgom karján ...” — “Egyetlen meleg napunk se volt még ezen a tavaszon. Ennek ellenére a szegény kis fülemilék megérkeztek s 5-e óta énekelgetnek. Persze nem úgy, mint jó időben szoktak, s előre féltem a kicsikéket, akiknek talán ilyen zord időben kell kibujniok a tojásból.

Máskor csak április közepén szólalnak meg először, eltévesztették szegények az időt, vagy rossz volt az időjárás prognózisuk, hiszen éppen most is havazik . . . Elmondhatatlanul zord volt a tél. Az estéket rétegesen felöltözve töltöttük, mint a kinaiak, de azért kitartottunk és megvártuk a szép zeneszámokat. Rádiónk újra szól, öt hét után végre sikerült beszerezni a hiányzó lámpát s azóta megint muzsikával telt kicsi szobánk.”

1955: . . Vagy két hónapig kínlódtam a hólapátolástól szerzett súlyos hülés után a szűnni nem akaró köhögéssel. S pont akkor kellett legtöbbször hegyeken át, orkános hófergetegben kilométereket gyalogolnom. Már szűnik köhögésem s mondhatom, jobban fáj, hogy Pajti bácsi szenved, mint a magam baja fájt. Istenem, csak legalább az öregség lenne nyugalmasabb . . . Szegény húgomat éppen most 11 éve láttam utoljára, pedig mi csak 150 km-re vagyunk egymástól ... s az időt fut.”

1956: “Érdekes, hogy Édesapánk nekünk is elmondta, mikor kis testvért várhattunk s mi is “vigyáztunk” drága Anyánkra, mint Te irod, hogy kicsinyeid teszik most Veled. Átmelegedett a szivem a hasonló élményektől. így is van az rendjén — sok ostoba mese, ámítás helyett az ezerszer szebb valóságra van szüksége a gyermeknek.”

1957: “Gyermekkorom óta sem éreztem át annyira a Szentlélek csodáját, mint most . . . Zugó szélvészben, jégesővel nehezített Me- dárd-napi viharban öntöztem le a padlásról a becsorgó vizet, hogy szegény Drágám — ki most nagyon rossz testi-lelki állapotban van — be ne ázzon a szobában. S mikor végképpen el voltam keseredve, egyszerre egy minden addiginál nagyobb villámlás megnyitotta a szememet a kegyelem meglátásához: tavaly ilyenkor még gyengén, négykézláb kellett felmásznom s minden erőm megfeszítésével tudtam csak elvégezni ugyanazt a munkát, amit most — koromhoz nem is illően — könnyedén bírok . . . Mig az edények megteltek, még gyönyörködni is tudtam a hegyek felett lejátszódó csodálatos színjátékban, tudva, hogy a jég nem árthatott még a kenyérnek. Ez hiányzott belőlem az elmúlt időkben, ez: a rosszban is szépséget kereső életerő. S én is, mint a Te kis gyermekeid, könyved történeteiben, kerestem a kifejezést, de csak annyit tudtam rebegni: köszönöm,