Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-06-01 / 6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 21 Istenem! ...” — “Betöltöttem 70-ik évemet, tehát nem vagyok az a legifjabb menyecske, aki birja a fagy- gyal, hóval, elemekkel való viasko- dást, de szegény Pajtim még igy sem birja . . . Egy-egy éjjel legalább hússzor betakarom. Most már megértem, amit gyermekkoromban nem tudtam felfogni: honnan tudta meg Kismamám, hogy szükségem van reá? Most, mielőtt Pajtim szólhatna, már fent vagyok, tudom, hogy kellek. Szép és jó ez igy s csak erőt kérek a jó Istentől . . .” I960: “Beteg az emberiség, Kedveseink. S Aki egeydül gyógyíthatná meg, Az “árva szivvel az ajtón kívül áll” — mint szép énekünk mondja . . . Ha nem lenne imádság, ha nem zengene lelkemben folyton ősi hitünk, énekeink vigasztaló szava, már rég elcsüggedtem volna. így tudok újra kezdeni s tudom remélni, hogy egyszer csak megfordul szegény Uram állapota.” 1961: “Szívből köszönöm kedves soraitokat. Tudom, régen kellett volna ezt tennem, de még olyan friss és gyógyíthatatlannak érzett a seb, hogy nehéz bármibe belefognom. Pedig engem csodálatosan megsegített az Isten: még az utolsó 15 napra is adott lelki, sőt fizikai erőt is, jobban bírtam azokat a napokat, mint most a magányosságot. Karomnak hiányzik a szegény, ernyedt test emelése, vállam visszasírja a hozzám simuló drága fejet. Sohasem hittem volna, hogy az élet legnagyobb ajándékát, a szeretett férfit elesettségében még ezerszer jobban lehet szeretni, mint az ifjúság idején. Pedig ez igy van. Ha csalódtam volna benne, ha elhagyott volna, talán kihevertem volna — ezt a távozást nem lehet, de nem is szeretném kiheverni.” — “Végre eljöhetett Erdélyből látogatóba szegény húgom. Mindketten nagyon rászorulunk egymás közelségére, fizikailag is, lelkileg is.” 1962: “Nem Írok, nem is hiszem, hogy valaha is megszólaljak még. Most, mikor már nem olvashatom fel Neki, amit papírra vetettem, mikor nem látom túlzott elragadtatását, lehanyatlana a kezem, mihelyt írni kezdenék. Hiába, bennünket az Írás hozott össze s ez kapcsolt olyan eltéphetetlen szálakkal. Bár nagyváros forgatagában éltünk, soha nem vetettük bele magunkat az áradatba s bár munkám jobban elfoglalt, mint őt a magáé, mégis együtt voltunk, amennyit csak lehetett . . . Kicsikém! Milyen jó, hogy élő valóságnak érzesz! Néha én már egyáltalában nem érzem annak magamat. Árny vagyok csak, aki elmúlt idők utain bolyongok s keresek egy szót, egy mozdulatot, simogatást, vagy a drága hang zendülését, hogy belekapaszkodjam, el ne csüggedjem.” — “Olyan bölcs volt ő: soha nem várta, hogy tökéletes legyek, elfogadott úgy, ahogy voltam. Ebben volt az életünk igazi alapja. Mert hiszen a tökéletes harmónia is sok millió apró diszharmónia-lehetőségekből tevődik össze. Rajtunk áll, hogy ezeket mégis muzsikává hangoljuk . . . E télen is sokat olvasgattam. Sajnos nem jutok mindenhez. Egyhelyben állok és az idő fut felettem ...” — “Nehéz napok ezek most nekem: ma egy éve ilyenkor kisértem ki drága Apókámat a temetőbe . . .” — “Hálás vagyok a jó Istennek, hogy két kedves találkozásunk lehetett. Köszönök, Kedves mindent, főképpen azt, hogy éppen hoztad el régi Magadat, szeretetedet, s hogy nem változtál, csak kifejlődtél. Ez az, amit előre éreztem Benned . . .” — “Annyira a szivemhez nőtt szerkesztőségi munkám, hogy most, mikor a rádióban egyes rovatokat olvasok, vagy Fehér Klára pompás társadalmi cikkeit olvasom, s még jó néhány mást, úgy érzem: én is igy csináltam volna és inkább vigasztal, mint keserít, hogy nem hiányzóm . . . Pedig minden alkalmat megragadnék, csakhogy dolgozhassam, de már félek a sok visszautasítástól . . . Milyen messze van tőlem Apókám ezekben a napokban: két nap óta nem lehet felmennem hozzá, olyan síkos a hegyoldal. S ez fáj.” 1963: “Isten kezében vagyunk. Gondoljatok reám és imádkozzatok értem.” HARANGINÉ JUHÁSZ ANTÓNIA MEGHALT 1963 MÁJUS 27-ÉN Igen, Isten kezében vagyunk. A Színes Szőttes tervezőjét és készítőjét, a Csendes Csodák bámulóját és szerzőjét Isten hazahívta. Múlt ősszel, kijövetele után 15 évvel, meglátogathatta szeretteit, barátait Magyarországon és megsimogathatta a szülőföldet, hol Visszavár a Szarkaláb. A jelen tanulmány utolsó részletét halála előtti napon fejezte be A feleséget és négy gyermek édesanyját, a magyar irás szerelmesét és művelőjét, sokak segítőjét a boldog feltámadás reménysége alatt temettük el az oberlini (O.) temetőben. Éli 38 évei
